Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-12-16 / 51-52. szám
\ „FORMA-1“ AZ ÓCEÁNON Július B án az angliai Plymouthfcól indnlt az Atlanti-óceánon át a világ legrangosabb vitorlásversenye az OSTAR. A versenynek 90 résztvevője volt, köztük hazánk képviselője, Richard Konkolski, a sport érdemes mestere, Niké II. nevű 13 méteres vitorlásán. Az OSTAR-t négyévenként rendezik meg; kiindulópontja az angliai Plymouth, célja az amerikai egyesült államokbeli New-port kikötője. A verseny résztvevői azon az útvonalon vitorláznak, amely véleményük szerint a legrövidebb. Tengeri térképek, mérőműszerek állnak a rendelkezésükre. Idén a rendezők minden vitorlásra egy 6 kg-os szerkezetet erősítettek, amely percenként jelentette a Tiros-N nevű űrszondának annak a területnek hőmérsékleti és légnyomási adatait, ahol a vitorlás épp tartózkodott. Ezenkívül jelentette a hajó villamos telepének állapotát is. A szonda aztán Franciaországba és az Egyesült Államokba továbbította az adatokat. Ez nemcsak pillanatnyi helyzetkép, hanem a versenyző biztonsága szempotjából Is fontos volt; a szervezők szinte percnyi pontossággal ismerték a versenyzők tartózkodási helyét. — Ez a berendezés bizonyára növelte a vesenyzők kockáztató kedvét, vakmerőségét; ezenkívül helikopterek is vigyázták a vitorlázók biztonságát... — Szélviharban, ködben vakmerőség fő- vltorlával haladni, mégis akadtak, akik ezt megkockáztatták. Naponta kétszer-három- szor is felborultak amit a sebességen nyertek, azt elveszítették a vitorlás „talpra állításával“. Naponta tízszer-tlzenkétszer is cseréltem a vitorlákat, a szél Irányától, erejétől függően. Egy-egy ilyen vitorlabevonás és kifeszítés nem könnyű munka, — Az elején azt állította, szerencséje volt az egész verseny alatt. . — Bizony, szerencsém volt. Például az egyik lengyel versenyző hosszú ideig lavírozott a vitorlását körülvevő bálnák között, amelyek csak nem tágítottak mellőle. A művelet közben még annyi Időre sem téveszthette őket szem elől, hogy bekapcsolja az adó-vevő készüléket. Nem éppen kellemes érzés egy-két méter távolságból farkasszemet nézni egy bálnahaddal. A lengyel fiú életveszélyéről semmit sem tudtunk, hiszen elszórva hajóztunk egymástól. A bálnaveszélyre csak azután figyelmeztettek bennünket, amikor az egyik angol versenyző az Azori-szigetek közelében „ösz- szeütközött“ egy bálnával, és fel kellett adnia a versenyt. — Volt-e kapcsolatuk a szárazfölddel? — A verseny szervezői tudtak hollétünkről, nekünk, versenyzőknek csak egymás közt volt kapcsolatunk. Helyzetünkről a napi rádióadásokból értesültünk, ezek sem nekünk, az óceán magányosainak sugárzott adások voltak, bárki meghallgathatta őket. Én például csak a verseny harmadik napján tudtam meg, hogy a tizedik helyre tornáztam fel magam. Néhány versenytársam magánúton biztosította a rendszeres híradást, ml, többiek esténként vagy éjszakánként alvás helyett az Illető adóállomás hullámhosszát kerestük készülékünkkel. Akadtak olyanok is, akik nem törődtek a sorrenddel, csak a célban értesültek helyezésükről. — Gtközben nem gondolt arra, hogy feladja a versenyt? — Ha a cápák megették volna a Nikét, akkor kénytelen lettem volna feladni. A versenyt csak azok adták fel, akiknek a viharban vagy súlyos műszaki hiba következtében tönkrement a vitorlásuk. Sosem a versenyző teherbírásával volt baj, azok szinte minden pillanatban az életüket tették kockára. Három nappal a verseny befejezése előtt egy francia fiú teljes étkészletét egy hullám besöpörte a tengerbe. Nem kért segítséget. Az olasz Eduardo Anostínl- nak már a verseny második napján eltört a bal kezén négy ujja. Választhatott a visz- szatérés és az egykezes vitorlázás között. Mondanom sem kell, hogy az utóbbi mellett döntött. Gipszbe tette eltört ujjait; és több mint húsz napon át egy kézzel végezte a szükséges teendőket. Hogy hogyan csinálta, azt igazán nem tudom. / Az interjú nem lenne teljes, ha nem mondanánk el, hogy Richard Konkolski vitorlásán a verseny első perceitől kezdve nem működött az automata kormányrend- szer, annak ellenére, hogy az Indulás előtti nap és éjszaka két angol hajószakember javította, és azt állította, minden okéi Egy éjszaka aztán három méteren berepedt a fővitorla vászna, öt napig tartott, amíg milliméteres öltésekkel bevarrta a repedést, és a vitorla ismét használható lett. — Legnehezebb volt az utolsó nap. Tudtam, hogy a mögöttem haladók minden igyekezetükkel azon vannak, hogy megelőzzenek. Hemingway öreg halászára gondoltam, és ez erőt adott. Fáradt, kimerült voltam, szüntelenül azon kaptam magamat, hogy alszom. Amikor aztán feltűntek New- -port vörös bójái, elállt a szél. Kétségbeestem: itt, a cél előtt kell bevárnom versenytársaimat?! Nem segített semmi. A Ni ké békésen ringatózott a vizen, gyönyörű szélcsendes idő volt. Teljesen tehetetlen voltam. De az Atlanti-óceánon minden relatív, a szép idő is. A víz felszíne csakhamar fodrozódni kezdett, villámgyorsan kifeszítettem a vitorlákat, és a Nikét félóra múlva már az újságírók motorcsónakjai vették körűi. Három bátor emberről írunk ezen az oldalon. Nevüket egyáltalán nem vagy csak alig ismeri a nyilvánosság. Életvitelükkel különböznek a nyugalmat kedvelőktől; Igaz, bogy ők sem keresik a felesleges bonyodalmakat, de ha. választhatnak járt és járatlan út között, van bátorságuk az utóbbi, a nehezebb, de izgalmasabb út mellett dönteni. A NEHEZEBB AZ IZGALMASABB Küzdelem az életért VASEMBER Jindro kísérletének szemlélői közül Is sokan kérdezték ezt, és ha magukra vonatkoztatták a kérdést, akkor a válasz is biztos volt: képtelenek lennének. Jindro, visszaemlékezve: 1980. augusztus B-án délelőtt fél tizenegykor egy Ceské Budéjovice melletti halastónál középtermetű, már nem éppen fiatal férfi bemelegítő gyakorlatokat végzett. — Jindro, egy perc múlva fél tizenegy. Készülj... Az asszony, akitől a figyelmeztetés szár- mozott,»a férfi felesége, stopperórát tartott a kezében. — Sok sikertl — hangzott a part felől egy hét-nyolc emberből álló csoport kiáltása, de azt a férfi már nem hallotta. Ugyanis épp abban a pillanatban merült a víz alá. Feje néhány másodperc múlva távol a parttól tűnt fel, nyugodtan, egyenletes csapásokkal úszott. Fél óra múlva úgy a tó közepe táján hátára feküdt, és úgy tűnt, hogy pihen. Csaknem másfél óra elteltével — pontosan l:28:50-kor — dideregve lépett ki a halastóból. Felesége egy órán át gyúrta, dörzsölte megdermedt Izmait, és arra Is ügyelt, hogy Jindfich a masszírozás alatt megfelelő meny- nyiségü táplálékot fogyasszon el, hiszen v még csak ezután jön a próba neheze: 180 kilométer — kerékpáron. Pontosan 13 órakor indult. A Ceské Budéjovice — Písek — Tábor — Tfebofi — Ceské Budéjovice körutat 6 óra 2 perc alatt tette meg, egészen frissen érkezett a célba, de a sikerre még ezután sem nyitottak pezsgősüveget. Jindfich mindössze fél óráig pihent, ezalatt elfogyasztott két adag erőlevest, 30 deka sonkát és két doboz gyümölcslevet. Mindezt egy személygépkocsiban, amelynek volánja mögött a barátja robogott vele a közeli Hluboká nad Vltavou felé. Fél nyolc előtt az MB leparkolt a vár udvarán. Már esteledett, de a sétányok még nem voltak kihaltak, a park padjain emberek üldögéltek, a tréningruhás Jindfich bemelegítő gyakorlataira ügyet se vetettek. Mielőtt nekivágott volna a maratoni útnak, felesége, aki különben egészségügyi nővér, még gyorsan megmérte a pulzusát, igazított a melegítő felső részén. De Jindfich már a stopperórát figyelte. — Indulj — mondta egészen halkan a- gyik munkahelyi barátja. A maratoni futás távja 42,195 kilométer. Kibír-e az emberi szervezet ekkora megterhelést 3,8 kilométeres táv leúszása és 180 kilométeres kerékpározás után? ■ — Ott, a vár alatt volt a legjobb a hangulat, talán mert mindenki a jókedvével, bizakodásával akarta palástolni az izgalmát. Senki sem mondta, add fel, Jindro. Ellenkezőleg, mindenki bíztatott és szurkolt az eredményért. Hlbokán, az utolsó kilométereknél már nem csupán Jindrőről volt szó, hanem rólunk, emberekről általában. A melegítős férfinak azt kellett bebizonyítania, hogy az ember képes akarata irányítására, akkor is elér kiemelkedő eredményeket, ha a tét nem olimpiai érem, de még csak nem is bajnoki cím, hanem csupán valamiféle belső nyugalom, az, hogy egy ember elmondhassa magáról: vagyok. Éjjeli 11 óra előtt futotta le Jindfich a maratoni táv utolsó métereit. Ideje 3:34.05 óra. Jindfich Cistota 44 éves, a Ceské Budé- jovice-i Skoda Művek alkalmazottja. Lehet, hogy teljesítményét sport szakemberek is értékesnek találják, de felesége, munkatársai, ismerősei tudják, hogy a kísérlet tétje ennél sokkal nagyobb volt: Jindro 12 évvel ezelőtt súlyos gerincsérüléssel került kórházba, az orvosok azt mondták, mankókkal talán megtanul járni. A sérülés után járni még nem tudott, de elvitette magát a város fedett uszodájába, és a későbbiek folyamán nagyon lassan, de azért „megtanult“ járni is. Leghatásosabb gyógyszere saját akaratereje, elszántsága, emberfeletti kitartása volt. Igen, akkor érzett kimerültséget, amikor újra tanulta az első lépéseket. Két év múlva újabb nehézségek jelentkeztek, gyomorműtéten esett át, élete szinte hajszálon múlott. A kórházban mégis azt mondták róla: vasember. Nem gyerekjáték, amit azon az augusztusi pénteki napon véghez vitt. Sokan megpróbálták, legutóbb a prágai Kovo sportegyesület kerékpározói. Csaknem százan vállalkoztak a hármaspróbára, kissé módosítva a követelményeket: 200 kilométeres út kerékpáron, 20 kilométeres távfutás és 2 kilométeres úszás. Egyáltalán nem baj, hogy a csaknem száz résztvevőből csak né- hányan tartottak ki. Nem baj, hiszen az eredeti sportvetélkedő értéke sem kilogrammokban, sem másodpercekben, sem méretekben nem fejezhető ki; ez a bátor szívek versenye.------------M 3 in NEM NYÍLNAK VIRÁGOK A víz általában 100 Celsíus-fekon forr. Általában, de a levegő nyomásának csők-' kentésével már 80—85 fokon is forrni kezd. Ez a tapasztalat nem laboratóriumi kísérlet eredménye, hanem egy élményé, amelyben a gyakorlatban, hazánk legmagasabban fekvő pontján, a 2632 méter magas Lomnici- csúcson teafűzés közben volt részem. A víz forrásának időpontjában a légnyomásmérő higanyszála itt 548 mm-t mutatott. — Ma szép napunk van — fogadott elégedetten hazánk földrajzilag legmagasabban fekvő munkahelyének vezetője, Ján Ziarsky, és körbevezetett a hldrometeorológiai obszervatórium teraszán. A hidrometeorológla a légköri jelenségek víztani hatásával foglalkozó tudományág, az obszervatórium pedig olyan csillagvizsgáló, ahol mágneses, meteorológiai, földrengéstani és kozmikus megfigyeléseket végeznek. — Nézze csak, ott délen szépen kivehetők a Kékes körvonalai. Távolsága légvonalban kb. 250—280 kilométer. Most forduljon észak felé, ott, az alatt a füstfelhő alatt fekszik Krakkó. Ilyen kilátásban csak napsütéses időben van részük az idelátogatóknak. A környezet valóban lenyűgöző, persze csak akkor, ha az ember mínusz 12 foknak megfelelően van öltözködve. Itt, a hőmérő híganyszála még a legnagyobb nyári hőségben sem igen mozdul el a fagypontról. Az intézetnek mindössze öt állandó dolgozója van, s az évek során összekovácso- lódtak, egymás kézmozdulataiból szemrebbenéseiből is olvasnak. A felületes szemlélőben szófukarságuk könnyen a barátságtalan, morcos, rideg természetű emberek benyomását keltik. — Harmincnégy éve itt dolgozom, de már az első napokban rájöttem, hogy itt egy rossz mozdulat az életembe vagy a társam életébe kerülhet. Hogy nem vagyunk túlságosan közlékenyek? Az az Igazság, hogy Itt nincs idő a csevegésre. A kötelességek teljesítése alól az egyetlen felmentés; a súlyos betegség. Körülményeink között más magyarázat elfogadhatatlan, és ezt tudjuk mindnyájan. Mit mondjak? Már évek óta egyikünk sem mulasztott munkahelyéről — betegség miatt. Nehéz erről beszélni, de ilyen zord körülmények között az emberek megedződnek. Tudják, hogy itt nem a szavak a fontosak, érzik az egymásra utaltságot, de azt is, hogy társai életük kockáztatása árán is megsegítik. Ha ez nem így lenne, bizony nagyon nehéz lenne itt a létezés. Megtörténik, hogy a rossz időjárás miatt több napon át csak telefonon érintkezünk a lentiekkel. Egyszer hat hétig voltunk elvágva a külvilágtól, az utolsó napok bizony nagyon nehezen teltek. — De bizonyára kibírták volna még agy- pár napig? — KI, az biztos. -Hihetetlen, mit ki bír az ember. Olvasom a napi tényállást: 11—13 óra között felszállt a köd, a hőmérséklet mínusz 12—15 fok, éjszaka mínusz 18—21 fokot mértek. Hatvan kilométeres sebességű, jeges északi szél... Ilyen Időben „lenn“ már kihaltak az utcák, mindenki ítéletidőről beszél, és lehetőleg még a kutyákat sem engedik ki. Itt viszont dolgozni kell. A bejárat melletti kispadon bukósisakok, kötelek, odébb hócipők, akkorák, hogy a két lábam is beleférne. — Háromóránként végzünk méréseket, bármilyen legyen is az időjárás. Főleg ilyenkor, télen számolunk minden eshetőséggel. Megtörténhet, hogy egy ballépés következményeképp bármelyikünknek a fagyban kell töltenie az éjszakát, vagy legalábbis egy bizonyos időt, míg megérkezik a segítség. Erre fel kell készülni. Szeles időben a méréseket végző ügyeletes kötélhez erősíti magát, nehogy véletlenül madárrá váljon. A legerősebb szél itt 1967 januárjában volt, szinte orkán erejű, 204 kilométeres sebességgel söpört végig a csúcsokon. Itt ugyan nem nyílnak virágok, mint lejjebb a völgyben, viszont a levegő teljesen tiszta. A karácsonyt itt egy törpefenyőcso- kor jelképezi, illata betölti az egész helyiséget. — Harmincnégy évvel ezelőtt, amikor először feljöttem a csúcsra egy petróleum lámpa és néhány kezdetleges műszer jelentette a civilizációt Ma már villanyáramra működik itt minden van rádiónk, televíziónk, és ami a legfontosabb sok új, korszerű műszerünk. SABAJ MARIA ZACSEK ERZSÉBET Foto: Fontaine David
