Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-12-09 / 50. szám

R onald Reagant meghívták Kínába. Eloszlott volna a pekingi -yezetés rosszkedve, amellyel a virít kali­forniai kormányzó megválasztását fogad­ta? Nem valószínű. Inkább úgy tűnik, a kínaiak szeretnének minél előbb meg­szabadulni azoktól a kételyektől, ame­lyeket még a jelölt Reagan ellenséges­nek tetsző kijelentései hagytak bennük. Szeretnének másként látni és viselked­ni, mint az új elnök megválasztásának másnapján, amikor üdvözlés helyett se­besen Reagan tudomására hozták, mit remélnek, azaz, hogy mit várnak el tő­le. A dolog lényegét tekintve a kínaiak majdnem kategorikus Imperatívuszokban fogalmaztak. A pekingi kormány szóvi­vője közölte, az új amerikai kormánynak tiszteletben kell tartania a kapcsolatok alapjául szolgáló hivatalos dokumentu­mokat, amelyek — az alább követendő sorrendben — két dolog felől nem hagy­nak kétséget. Egyrészt afelől, hogy csak „egy Kína“ van („there is but one Chi­na“ — ezt írta volt alá Richard Nixon 1972-ben Sanghajban); másrészt afelől, hogy ennek az „egy Kínának“ „egyetlen törvényes kormánya“ van, amely viszont Pekingben székel (e tézist már Jimmy Carter kormánya szentesítette). Kína számára e nyilvánvaló dolgokat a republikánus elnökjelölt kétségbe von­ta. Választási kampányában azt találta mondani — és ettől később sem határol­ta el magát —, hogy elnökként fontoló­ra veheti a „két Kína“ elmélet (és gya­korlat) feltámasztását, ismét hivatalos jelleget adhat a tajvani rezsimhez fűző­dő viszonyának. lmskces rrmumi Peking számára ez lidérces perspek­tíva. Ronald Reagan nem változtathatja meg a világpolitika tényeit (ebből a szempontból a Tajvanhoz való „vissza­térés“ is legfeljebb történelmi epizód le­het), de okozhat szükségtelen 'kompli­kációkat egy olyan kérdésben, ahol Kí­na egyszerűen nem tud engedményt *—t kompromisszumot tenni. Más szóval o- lyan vitát provokálhat Peking és Wa­shington között, amelyben nincs és nem is lesz „köztes megoldás“. A Kínai Nép- köztársaság nem fogja hagyni, hogy a Tajvant is magába foglaló kínai terület fölött gyakorolt teljes szuverenitását, pontosabban s.zuyerenitásigényét bárki is kétségbe vonja. Számára ez olyan nemzeti szempont, nemzeti érdek, amely kizárja a manőverezés lehetőségét. Ép­pen azt, amire Reagan — hihetőleg — készül. Kína voltaképp totális haszonélvezője kíván lenni a republikánus jelölt hata­lomra jutásának. Számít arra, hogy Rea­gan „keményebb“ lesz a Szovjetunióval szemben, mint elődje volt, egyszersmind elvárja, hogy az új kormányzat mara­déktalanul igazodjék az elődök — Kína- -politikájának — egyébként nehezen megszült — eredményeihez. Kína számára ilyen egyszerű a „nem­zeti és a „stratégiai" érdekek egyezte­tése. Nem úgy a túloldalon — annál is kevésbé, mert Peking „nemzeti“ érdeke Washingtonból nézve külső tényező, s mint ilyen, csak az amerikai „nemzeti“ érdekeknek való alárendeltségében je­lenik meg. A választási kampányban végig erő­teljesen kidomborodott, hogy a reagani konzervativizmus -- a republikánus szélsőjobb i— világképében eminens hely Jut a „szabad világ“ közönségesebben szólva az antikommunizmus bástyáinak a szó leghagyományosabb értelmén ben. Az elnökjelölt megválasztása előtt is, után is értésére adta, hogy e bás­tyateória kedvezményezettjei a régi, hű­séges barátok lesznek, függetlenül at­tól, miként bánnak Carter „emberi jo­gaival“. Az adott esetben Tajvantól sem a hű­séget, sem a régi barátságot nem lehet elvitatni. Kínától is alig, hogy „kommu­nista“ — ami nehezen teszi elhelyezhe­tővé őt a „szabad világban“. Elvi érte­lemben a reaganizmus nagyon kedvező­nek látszik Tajvan számára. Az egész konstrukciónak van azonban egy eredendő hibája: a választási kam­pányban épült fel. Olyan körülmények között, amikor .— Kína dolgában például — Reagant semmi, Cartert pedig na­gyon sok minden kötötte. A két versen­Pdiaü és a Mér Ház gő fél.nem azonos pozícióból indultja hivatalban levő elnök egyszerűen nem tehette meg, hogy kétségbe vonja Kína- -politikája alapját — a rivális viszont majdnem tetszése szerint játszhatott az úgynevezett „tajvani lobbyra.“ Játszott is. Nyár derekán Reagan kö­zölte, hogy ismét hivatalos szintre a- karja emelni a kapcsolatokat Tajvannal. Pekingben óriási volt a felhördülés — feltehetően a vártnál is sokkal nagyobb — (A „szovjetfaló“ vértjében tetszelgő Reagan azt várta talán, hogy a kínaiak ezt is elfogadták tőle?) Olyannyira, hogy az elnökjelöltnek Kínába kellett küldenie az alelnökjelöltként maga mel­lé vett George Busht, Amerika pekingi érdekképviseletének hajdani vezetőjét. Abban a reményben, hogy emez, élve „kitűnő kapcsolataival“, Reagan jó szán­dékáról győzi majd meg a kínaiakat. E jószándékot azonban, mint utóbb ki­tűnt, legfeljebb a pokolba vezető út kö­vezeteként voltak hajlandók a kínai ve­zetők minősíteni, Bush, akinek nem volt felhatalmazása rá, hogy az elhangzottak ellenkezőjéről biztosítsa vendéglátóit, a fiaskón kívül egyebet nem könyvelhe­tett el. (Pedig úgy tűnt, akár a kirakós Já­tékban, minden illeszkedik. Bush a maga idejében Pekingben, még „nem hivata­los“ képviselőként is, akár extravagan­ciák árán is igyekezett bizonyítani. Olyan amerikai diplomata volt 6, aki felesé­gével — e sorok frója a tanú rá — súlyt helyezett rá, hogy felvállalja a kínai sors egy részét. IDE IS, ODA IS A Bush-epizód mindenesetre elkedvet­lenítette a kínaiakat. Pontosan azért, mert az elnökjelölt nemcsak adni, kap­ni is akart. Adni: a késői Carternél is konzekvensebb szovjetellenességet; kap­ni: némi jóindulatot ahhoz a lobbyzás­hoz, amelyet a Reagan-párt a csangkaj- sekista utődrezslm és ennek amerikai pártfogói körében véghez vitt. Mint már szó esett róla, ez az a pont, hogy az egyébként rugalmas kínaiak megmerevednek, mert „arcuk vesztése“ nélkül *— amit semmi esetre sem koc­káztatnak í—i nem tehetnek gesztust az amerikai politika felé. Tehát begubóztak, a továbbiakban nem nyilatkoztak Rea­ganról. Legfeljebb elkönyvelték maguk­nak, hogy a republikánus elnökjelölt nem eléggé megfontolt ember, aki reált politikai előnyöket, stratégiai jótétemé­nyeket képes odadobni haszontalan dog­mákért Érdekesen alakult a csata soron kö­vetkező fordulója is: a kínaiak, akik e- mancipált helyzetből —t azaz önnön el­ismertségük birtokában — még soha nem néztek végig amerikai elnökválasz­tási küzdelmet, megérthették, hogy az, amit ők Reagan tökéletlenségének vél­tek, nem egyéb, mint az ilyenkor köte­lező játékszabályok érvényesülése. Az e- sedékes csapást ugyanis nem Reagan, hanem Carter mérte rájuk, aki október elején hozzájárult, hogy az Egyesült Államokba delegált tajvani, illetve Taj­vanra küldött amerikai képviselők (kon* zuláris, kereskedelmi és kulturális kül­döttek) diplomáciai előjogokat, sérthe­tetlenséget élvezzenek. Ez a látszólag ártalmatlan — forma szerint nem hiva- 'talos helyen született — intézkedés Pe- kinget arra a — helyes — felismerésre indította, hogy az amerikaiak meg a- karják kerülni a diplomáciai kapcsola­tok felvételéről rendelkező okmánynak azt a részét, amely a tajvaniak számá­ra kizárólag nem hivatalos képviseletet engedélyezett Amerikában és fordítva. Pekingben ekkor hivatkoztak másod­ízben „stratégiai“ érdekekre, idézték föl annak a lehetőségét, hogy Washington­ban esetleg fontosabbnak tartják a csangkajsekisták „szerencsétlen“ felka­rolását, mint a „hegemonizmus ellen“ folytatandó harcot. Más szóval: Bush ide vagy oda, Kína a hivatalban levő Carter-kormánynak is tudomására akar­ta hozni, hogy csakis akkor létezhet szovjetellenes stratégiai szövetség a két ország között, ha az Egyesült Államok felhagy a tajvani flörttel. Kína nyíltan Washingtonnak szegezte a kérdést: mi fontosabb neki, a közös fellépés a Szov­jetunióval szemben, vagy Tajvan. }0 Is HtSSZ PONTOK Emlékeztetni kell rá, ezt a kérdést Carteréknek tették fel — Reagannak csak megismételték. Kína nem volt haj­landó hallgatással elmenni amellett, hogy azt a kicsinyke lehetőséget, amit a Carter-kormánynak az adott helyzet a „tajvani lobby“ körüludvarlásában meghagyott, az érintettek ki is használ­ják. Nem vette át a választási harc já­tékszabályait; érzéketlen maradt ennek a sajátos időszaknak az alapvetően bel­politikai indítású trükkjeivel szemben. Dilemmája azonban változatlan: el kell osztani a jő és a rossz pontokat a Reá* gan-kormányzat megítélésében. Ha arra tekint, hogy az új elnök nem óhajtja ratifikálni a SALT—2-t, kétségbe vonja az enyhülési politika jótéteményeit, fo­kozottan kíván fegyverkezni, általában szupremációra tör, a Szovjetunió „meg­szorongatásáról“ ábrándozik — föltétle­nül elégedettséget érez. Ha viszont sa­ját magára néz, és felismeri, hogy o- lyasvalakivel áll szemben, aki nemcsak amott, hanem a kínai nemzeti érdekek szempontjából Is hajlamos visszaforgat­ni az idő kerekét — nagyon csalódott Következtetése az; hogy tökéletesen szükségtelen, kártékony dilemmával áll szemben. S csak abban reménykedik, hogy mivel e dilemmát a választási harc szülte, ennek elmúltával maga a két­ség is felszívódik. Kína, á maoista szovjetellenességben megrögzött Kína izgatottan várja Rea­gan jöttét s vele reményei beigazolódá­sát SEGÉDANYAG A POLITIKAI OKTATÁSHOZ A UK AI IFJÉStt IDLY/ETE TtKRÜZI A MAOIZMM JfcAZI ARCÁT i Mihail Georgievics Sztyepanov, szovjet publicista, a moszkvai rádió munkatár­sa a maoizmus és a kfnai helyzet jő ismerője. Annak idején keleti nyelveket tanult, fordítóként dolgozott, újságírói minőségben közelről is megfigyelhette a Kínai Népköztársaság megalakulását, az első évek lelkesedését, de éppúgy meg­ismerte a Mao-klikk kalandorpolitikájának gyászos, már majdnem végzetes kö­vetkezményeit. A mai pekingi irányzat politikája legérzékenyebben az ifjú nem­zedéket sújtja. ■ Ismeri a kínai ifjúságot érintő prob­lémákat. Hogyan jellemezné a mai kínai polgár, egyén, ember helyzetét? — Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a maoista rendszer teljesen figyel­men kívül hagyta az Ifjú nemzedék szükségleteit. Ezt hagyta örökül Mao el­nök. A kínai lakosságot valósággal ret­tegésben tartják a sorozatos megtorló kampányok, tisztogatások, az ország politikai kataklizmák és szociális kon­fliktusok színtere. Kínában minden inga­tag, ez éppúgy vonatkozik az egyes em­berek sorsára, mint a társadalmi szer­vezetekre és egész szociális rétegekre. Az ember állandó veszélynek van kité­ve, igaz, hogy a maoisták számára az ember sohasem jelentett sokat. El van gyötörve a kimerítő munkától, és meg van fölemlítve az örökös fenyegetések­kel és üldözéssel. Védelmet úgyszólván sehol sem talál. A maoizmus mindig úgy tekintett az emberre, mint egy nagy gé­pezet egyetlen jelentéktelen kis csavar­jára, egy feltétel nélkül engedelmeske­dő „gyalogosra“ soviniszta nagyhatalmi törekvéseinek sakktábláján. A maoizmus- nak talán ez az egyetlen változatlan vonása, a nagyhatalmi hegemóniára va­ló törekvés. ■ Milyen módszereket alkalmaz a maoizmus a nép engedelmességének biz­tosítására? — Természetesen megvan a maga be­vált módszere. Nagyhatalmi céljainak el­éréséhez engedelmes emberekre van szüksége, olyanokra, akik nem gondol­kodnak. A maoisták a jezsuiták módjára igyekeznek teljesen hatalmukba keríteni az embert. A maoista gépezet félelme­tes módszerességgel munkálkodik az em­ber embertelenítésén. Ilyen körülmé­nyek között él az ifjú nemzedék is. A maoizmusnak nincs szüksége szellemiek­ben gazdag fiatalokra, neki csak „acé­los“ katonák kellenek. És minden esz­közzel igyekszik ilyenné nevelni az ifjú­ságot. ■ Említette, hogy a maoisták a tár­sadalmi szervezetekkel és a szociális ré­tegekkel is úgy bánnak, mint az egyé­nekkel. Hogyan fest ez a gyakorlatban? — A maoistáknak nincs szüksége tár­sadalmi szervezetekre, amelyek a szo­cializmus és a kommunizmus eszméinek szellemében nevelnék az ifjúságot. A kínai Szocialista Ifjúsági Szövetség 1922. május 5-én alakult. Később megváltoz­Becsapott nemzedék tatták a nevét Kínai Kommunista Ifjúsági Szövetségre (KKISZ) és történelmének lapjait fényes fejezetek is díszítik. Kö­rülbelül 1957-től a maoista irányváltoz­tatással párhuzamosan az ifjúsági szö­vetség is eltért a programjában és alap- szabályzatában rögzített útiránytól. A mintegy 900 ezer alapszervezetben tisz­togatások kezdődtek. 1964-ben kellett volna megtartani a szövetség IX. kong­resszusát, azonban az alapszabályzattal ellentétben három évvel elhalasztották. Időközben a vezetésben teljesen a mao­ista szemlélet lett úrrá. A kongresszu­son aztán megváltoztatták az alapsza­bályzatot, amely a szövetség elméleti a- lapjául a marxizmus-leninizmus eszméit, a szervezet elvi alapjául Mao Ce-tung gondolatait jelölte meg. ■ Mi történt ezután? — A maoistáknak még ez a szervezet sem volt az ínyére, mert szoros kapcso­latban állt a Kínai Kommunista Párttal, amelyben akkor még túlsúlyban voltak a józan gondolkodású erők. Ezért az if­júsági szövetséget is utolérte a párt sor­sa: egyszerűen szétverték. Feloszlatták a központi bizottságot, a központi bi­zottság épületének fő bejáratát hatalmas Mao-képpel torlaszolták el. Megszüntet­ték az ifjúsági szervezetet és a pionír­szervezet sajtóját és kiadványait. A köz­ponti bizottság tagjait főbenjáró bűnök­kel vádolták, és legtöbbjüket átnevelés- re vidékre küldték. Az ifjúsági szövet­ségről ezután egészen 1968 tavaszáig nem is lehetett semmit hallani. Ezalatt az ún. „vörös gárdisták“ képviselték az ifjúságot. Ekkor viszont Mao Ce-tung megértette, hogy szakítani kell a fele­lőtlenül garázdálkodó „sihederekkel“, és elküldte őket vidékre átnevelésre. így ért véget a vörös gárdisták aranykora, de inkább nevezhetnénk rémuralomnak. ■ Hogyan hatottak ezek az intézke­dések az ifjúsági szervezetre? <— A maoisták kénytelenek voltak el­gondolkozni azon, hogyan növelhetnék befolyásukat az ifjúság körében. Inten­zívebbé tették az ifjúság nevelését a maoizmus, nacionalizmus és antiszov- jetizmus szellemében. Így 1968 áprilisán ban közös cikk jelent meg a Zsen-min’ zsipaóban, továbbá a hadsereg lapjában és a párt elméleti folyóiratában a KKISZ eszmei és szervezési elrendezésének szükségességéről. Ezzel azt a látszatot akarták kelteni, hogy a szövetség tulaj-i donképpen szüntelenül működik, csupán egy új elrendezés szükségessége merült fel. ■ Az utóbbi' időben olyan jelentések láttak napvilágot, hogy a kínai vezető körök átépítik az iskolarendszert, nagy; figyelmet szentelnek az ifjúság művelő­désének, a káderkiválasztásnak. Mi az igazság ebben a kérdésben? — Mint ismeretes, a kulturális fórra* dalom idején Mao utasítására megrefor­málták a „művelődési rendszert“. Ez annyit jelentett, hogy a néphatalom ti« zenhét éve alatt kiépített oktatási rend* szert teljes egészében felszámolták. A pekingi hivatalos körök ma kénytelenek beismerni, hogy az országban nincs e* lég pedagógus, iskola, tankönyv, tan* szer és szemléltető oktatási eszköz. En« nek következtében zátonyra futott az f« rástudatlanság felszámolására tett igye« kezet. Igaz, hogy az államvezetés nem is szentelt e problémának megfelelő fi» gyeimet. A tanítók maguk is alacsony képzettségűek. Az állam, amely óriási összegeket fordít a háború előkészítésé* re, megkísérelte az iskolák építésének és fenntartásának költségeit átruházni a kommúnákra, a falvakra, ipari üzemek* re és a városi szervekre. Ügy tűnik a* zonban, hogy az „ortodox maoisták“ is kénytelenek voltak belátni, hogy a mai világban egyetlen ország, egyetlen tár­sadalom sem képes lépést tartani a fej» lődéssel kellő műveltségi szint nélkül. Ezzel összefügg néhány további kérdés is. ■ Melyek azok? — A gyors népesedés. Egyre inkább kiéleződik a lakosság élelmiszerellátásá­nak kérdése. Az írástudatlan földművesek képtelenek például biztosítani a mező- gazdasági termelés hatékony fejlődését. Ezért a KKISZ kongresszusának doku­mentumai is kitűzték, hogy 1985-ig mi­nimális alapműveltséget kell nyújtani 100 millió ifjú földművesnek. Az ipari üzemek munkásainak alacsony művelt­sége is azt váltja ki, hogy képtelenek megbízhatóan kezelni a rájuk bízott ha­difelszerelést gyártó bonyolult berende­zéseket. Ennek tulajdoníthatók a gyako­ri ipari balesetek. A dokumentumok elő­A köv. oldalon folytatjuk

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents