Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-12-02 / 49. szám

voltam, szüleim és az akkori osztályfőnököm is szerették volna, ha továbbtanulok, de én kitartottam amellett, hogy varrónő leszek. A kilencedik osztály elvégzése után ide, a szakmunkásiskolába jelentkeztem.

Nem bántam meg.

Szerintem a társadalom is nagyobb hasznát veszi annak a szakmunkásnak, aki örömmel, kedvvel végzi a munkáját, mint egy diplomásnak, akinek a célja csak a diploma volt.“

Németh István: „öt-hat évvel ezelőtt vettem először kezembe a meszelőt. Odahaza festés volt, és ámulva néztem Pintér Sanyi bácsit, akinek ügyeseit járt a keze a magasban, s egykettőre kicsinosította a szobát.

Akkor határoztam el, hogy én is festő leszek. Egyszer aztán Sanyi bácsi pihenőt tartott, elloptam a meszelőjét, és a frissen mázolt falakat egy kissé még „kipingáltam“. Nagyon szépnek találtam a munkámat, csak sajnos, a szüleim nem. Akkor nagyon kikaptam. Szüleim ellenezték választásomat,

fiele süssl" <=> olvassuk a 'Dunaszer’dahelyt TBun. Streda) Középfokú Szakmunkásképző Intézet bejárati ajtajára függesztett kis plakáton, amely az Ifjúsági szervezet évzáró taggyűlésére invitálja a tanulókat. Olvassuk a szöveget, ízlelgetjük a hangnemét, és megállapítjuk, hogy itt biztosan egyfajta fiatalos szemlélet uralkodik.

IDE SÜSS!

És mini később kiderül, az első kellemes benyomás nem volt alaptalan. Patócs Ottótól, a SZIS£ iskolai szervezetének politikai felelősétől kérdezzük:

*=■* Hogyan lesz valakiből SZISZ vezetőségi tag?

Ottó meghökken a kérdéstől.

e-> Az úgy van — mondja Hogy az ember bejön az iskolába,' keresi a társait. Aztán egyszer szavalni kell, másszor véleményt mondani, és az ember csak azt veszi észre, hogy már benne is van a dolgokban. Ezután már az egész tudását, tehetségét latba veti a társaiért.

‘r- Mi is így voltunk — mondja, és Borsányi Lászlóra, az ifjúsági szervezet elnökére mutat.

Két évvel ezelőtt, amikor elvégezték az alapiskolát, és jelentkeztek a szakmunkásképzőbe, csak egy egészen kis SZISZ-szervezet működött az iskolában, és többek között rájuk is hárult az a feladat, hogy az új iskolai koncepciónak megfelelően alapozzák meg egy nagyobb szervezet munkáját. Ez pedig felelősségteljes munka volt, nem kis iskola az övék, összesen ötszázhatvanan készülnek itt jövendő szakmájukra.

—o—

Az alapozásban nagy segítségünkre volt Hanák Ildikó magyar-finnugor szakos tanárnő, aki két éve van az iskolában.

— Magyar-finnugor szakos? — nézek kérdőn a fiatal tanárnőre.

Kézenfekvő a kérdés:

— Mit tud hasznosítani a Budapesten és Finnországban szerzett tudományból?

Megvonja a vállát, és kétéves kisfiáról, Zolikáról beszél. Eredetileg tudományos pályára készült, de hogy megszületett a kisfia, már tudta, nem mozdul a városból.

Hanák Ildikó tanárnő mint SZISZ-felelős háttérbe húzódva figyel, nem kell közbeavatkoz- niá, hiszen jól, okosan választott, amikor azt javasolta, Borsányi László, Patócs Ottó és a többiek legyenek a vezetők. Az évzáró taggyűlés programját is pontosan megbeszélték. Lehet számítani ezekre a gyerekekre.

Simon Margit harmadikos asztalos szakmunkástanulóval ismerkedem, Margit siet, mert a rossz nyelvek szerint várja a fiúja, de az is lehet, hogy csak haza siet mert otthon este gyűlés van. Margit ugyanis

odahaza Patason (Pastuchyf 8 SZISZ helyi szervezetének az

elnöke.

—* Próbáltál már valamit o- dahaza összehozni, barkácsolni?

>— Eddig nem nagyon.

<— Miért? Nincs hol?

A nagybácsimnál éppen

lehetne...

>— Hát akkor?

De ő csak vonogatja a vállát. Az Isterbe jár szakgyakorlatra, végzi, amit kell.

— El tudnál készíteni, mondjuk egy asztalt vagy szekrényt?, — faggatom.

<—i Hogyne! Kiszámítanánk, mit hogyan, leszabnánk az a- nyagot, és megcsinálnánk — mondja többesszámban, és még hozzáteszi: — Eddig is mindig mindent közösen csináltunk, most is úgy tennénk.

Kicsit bizonytalan, nem tudja mire vélni az érdeklődésünket, de ezzel nem azt állítjuk, nem tudja, mit akar. Sőt, amikor olyan mederbe terelődik a téma, amiről nem akar szólni, megkér, hogy ezt hagyjuk.

Egyébként kitüntetett tanuló, és ha minden jól megy, tanulmányait középiskolában szeretné folytatni. Különben ez a „szeretné“ azt jelenti, hogy az asztalosszakmához kötődő faipari szakközépiskola nem a Csallóközben van. Ha Itt lenne, egy pillanatig sem gondolkodna. Sokat olvas, de mint fiatal, a szórakozást sem veti meg.

Búcsúzunk. A tanárnőnek nincs ellene kifogása, hogy tanítványa menjen, de az mégsem szalad el, megvárja a rövid vitát is.

s-Ö«Az Itt-ott elhangzó nevek közül kiválasztjuk az egyiket, Rózsa Sándorét. Izgat a neve és a személye. Háztartási gépjavító lesz. Megyeri (Calovo), és a szakmai tudnivalókat is ott tanulja. Kérdezgetjük, ő egy kis ideig tűnődik, aztán kiböki:

— Olyan vagyok, mint a többi átlagember.

Igen, nagyon rendes, értelmes fiú. Nem próbál magáról többet mondani, mint amennyi szükséges. Másodéves korában egyedül javította az első gépet. Igaz, nem volt rajta nagy hiba, de azért csak gondolkodni kellett felette. Ha olyan gépet hoznak a rokonok, amely nagyobb reparálásra szorul, beviszi a műhelybe, hiszen a javításhoz nemcsak szaktudás,

szerszámok is kellenek. Egy automata mosógéphez nem nyúlna, mert azt a műhelyben sem javítják, s tudja, kárt is okozhat benne.

A beszélgetést félbeszakítjuk, mert szólítják az elnökségi asztalhoz, könyvvel jutalmazzák eddigi tevékenységéért.

—0—'

Két olyan diákkal beszélgetünk, akik valóban azt a szakmát választották, amelyet szeretnek. Oriskó Edit és Németh István azok közé a diákok közé tartozik, akik nem futamodnak meg semmilyen munka e- lől. Nemcsak tanáraik, tanulótársaik is dicsérik őket, mert szívesen segítenek, sosem utasítják vissza kérésüket, mindig van idejük.

Oriskó Edit: „Másodikos varrótanuló vagyok. Még alapiskolás voltam, amikor már babáimnak ruhácskát varrtam. Megszerettem a szabást-varrást, e- zért elhatároztam, hogy varrónő leszek. Mivel elég jó tanuló

de én kitartottam, és a kilencedik osztályból ide jöttem a szakmunkásképzőbe. Nem bántam meg, hogy ezt a pályát választottam ...

Az idén végzek.

Nagyon szeretjük az iskolát, s azt hiszem, hogy nemcsak mi, hanem valamennyi diák. Tanáraink mindent megtesznek azért, hogy jó szakembereket neveljenek belőlünk.“

Jó érzéssel távozunk a jövő mesterembereinek tanácskozásáról, a járás egyik legnagyobb SZISZ-szervezetének évzárójáról.

1. Lányok az évzárón

2. Hanák Ildikó tanárnő

3. Rózsa Sándor

4. Simon Margit

5. Borsányt László SZISZ-elnök Tatai Magdának átadja a SZISZ- -tagkönyvet

Széllé Beáta és Németh István Sidó János felvételei

Gyógyulás - gyógyszerrel és emberséggel

— Kórház vagy otthon? — kérdeztük néhány évvel ezelőtt egy sajtótájékoztatón. amelyen többek között az első gondozóházak (Dom opatrova- tetskej sluzbyj megnyitásáról is szó volt.

— A betegnek kórház, ahol otthon érzi magát, az egészségesnek otthon, ahol családias légkör uralkodik egy nap sem múlik el élmény nélkül — hangzott az illetékesek válasza.

Szlovákia első ilyen jellegű intézményét hat évvel ezelőtt nyitották meg Érsekújváron (Nővé Zámky) a Malinovszkij utcában. Jelenleg húsz lakója van. köztük két házaspár, idősebbek valamennyien. Nyugdíjukból élnek, külön háztartásban, olyan mindennapi gondokkal elfoglalva, mint általában falun az idős emberek. Kertészkednek, sütnek-főznek, kézimunkáznák, olvasnak, befűznek, beszélgetnek. Ismerik egymás életének történetét.

Annak ellenére, hogy a ház lakóinak többsége egészséges, hiszen rendszeresen látogatja őket a kezelőorvos, időnként azonban egytkük-másikuk a többiek, esetleg az ápolónő gondoskodására szorul. Es ott, ahol már talán az orvost tudomány ts véget ér, ahol már a gyógyszer sem hat, közbelép az ember: Periakt Júlia. Így hívják az érsekújvárt gondozóház vezetőiét. Róla írnak abban a levélben, amely minap érkezett a szerkesztőségünkbe.

„Sálgó Mari néni 81 éves. Amikor a kórházból — ahol súlyos lábtörésre kezelték — ide szállították az otthonba, magatehetetlen volt, és senki sem hitté, hogy valaha is felgyógyul.

A mi Julikánk (Perlaki Júlia) aztán minden reggel megetette, nem bolt mese, Salgó néninek erősödnie kellett; megfésülte, megmosdatta, fájós lábát bekente gyógyító kenőccsel, és arra ts gondja volt, hogy a beteg ne feküdjön sokáig egyazon helyzetben, ne keletkezzenek testén felfekvések. Csak néztük, hogy mire képes ez az asszony. Salgó néninek eleinte fájdalmai voltak. A mi nővérkénk hosszadalmas kísérletezés után kigondolt neki egy lábplátétet, amely a legkevésbé fájdalmas helyzetben rögzítette a beteg végtag fekvését. Az orvosunk is megdicsérte ezért.

Salgó néni ma már 15-20 lépést is megtesz segítség nélkül. Bizony, nagy csoda ez ... Olyan embereket állítsanak a fiatalok példaképéül, mint a mi Perlaki Júlia nővérkénkl"

Szívesen tesszük.

MÁS

A losonci (Luíenécj járás lakosságának több mint a negyedrésze, majd huszonnégy és félezer ember nyugdíjas korú. Hazánk többi járásával összehasonlítva ez nagyon nagy szám.

A problémát azonban nem a magas létszám okozza, hanem az idős emberek érdekeit szolgáló berendezések, intézmények hiánya. Sok nyugdíjas él teljesen egyedül, gyerekeik elköltöztek a járásból, és csak látogatóba járnak haza. Ha az ilyen, magányosan élő ember megbetegszik, csak a szomszédokban bízhat, de már előfordult az is, hogy az ő figyelmüket is elkerülte idős szomszédjuk állapota.

Sokan bár idegenkednek még a nyugdijasotthontól, de már egyre kevesebben. Itt, ebben a járásban is sokan keresik a velük hasonló sorsúnk társaságát, hogy legyen kivel napközben szót váltani, hogy megoldódjanak bevásárlási gondjaik, ne kelljen várakozni Ipecarin-cseppekre vagy étvágygerjesztő tablettákra. •

De főleg azért, mert szörnyű dolog az egyedüllét. Erre pedig úgyszólván nincs gyógyszer. Viszont tudok olyan esetekről, hogy idős emberek a hoz zájuk hasonló korúak és sorsúak társaságában visszanyerték életkedvüket, sőt a megözvegyültek új élet- társra találnak.

De visszatérek még a losonci járás hoz, ahol mindössze két nyugdíjas- otthon ' működik, mindkettő Losoncon. Ezekben összesen 180 idős ember él. Az épületek felettébb rossz állapotban vannak, az egyik 1921-ben épült, a másik tulajdonképpen a járás régi kórháza. A közelmúltban időnként tizenhatan is éltek összezsúfolva egy-egy szobában.

A járás vezetőt tudatában vannak a súlyos helyzetnek, és mint mondták, a megoldásra váró legsürgősebb feladatok között tartják számon. Bizonyosra veszem, hogy a megoldás keresésében a járás fiataljai is szívesen segítenének.ZÁCSEK ERZSÉBET