Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-11-04 / 45. szám

KULCSÁR FERENC ROVATA KORCSMÄROS LÁSZLÓ NEMZEDÉKEK ŐRSÉGVÁLTÁSA K. TÍMÁR MÁRIA CSÁK PAPÍR MEG TOLL Minden elmúlik, azaz minden hű marad saját törvé­nyeihez. Megvénülünk, elkopnak szerszámaink, elfogy­nak sorra a reményeink. De az Élet, a Világ utánunk is élni* létezni fog; továbbra is szép marad, mert min­dig vannak és lesznek fiatalok, akik ezt az igazságot nem hagyják majd kétségbe vonni. Ha meghalunk is, lesz még sok tavasz. Lesznek új felfedezések és új csodák. A múlt áthagyományozását az uj nemzedékekre a csa­ládnak kell elsősorban elvégezni: — az írott szó erejével; a kalendáriumok és a bibliák utolsó üres lapjaira írt családi krónikák titkainak meg­ismertetésével, a nagyapák első vagy második világhá­borús lapjainak az elolvasásával; — a fényképalbumok megsárgult képeinek átlapozá- sával, amelyek a változó arcokat, a múló pillanatokat mentették meg a jövőnek; — az öreg fiókok, ládák mélyén szunnyadó, eleink készítette tárgyak felkutatásával; — bizalmas, intim beszélgetésekkel. Nem ülhetünk köldöknézésbe merülve, ajkunkon Budd­ha mosolyával. Cél kell. És szilárd emberi kapcsolatok kellenek, mert ezek tápláléka nélkül nem lehet egész­séges egy felnőtt szervezet. JÁTÉK ÉS ÜJ TUDOMÁNYOK A mai fiatalok nyiladozó értelme a technika és tudo­mány mindennapi csodáival találkozik. A gyerekeknek rengeteg új dolgot, ismeretet, szokást stb. kell elsajátítani. S ennek befogadását már kora gyermekkorban szorgalmazza a felnőtt társadalom. A gyerekeiket sokan s minél előbb a felnőtt tulajdonsá­gaival szeretnék felruházni. De minek annyira rohan­ni?! Az elveszített gyermekkort később pótolni nem lehet. A fiatal évekből kimaradt játék öröme egy egész életre hiányérzetei kelt a gyerekben. Nincs a nevelésben vétkesebb tévedés, mint ha a szülő hiúságból kis felnőttet akar nevelni gyermeké­ből. Pedig minél tovább marad játékos, gondtalan, kí­váncsi, mozgékony, fantáziáié, annál boldogabb felnőtt válik belőle. Ne siessünk a tudományok elsajátíttatásával. Előzze ezt meg a játszás, a mesevilág, az ének és a gyermek csapongó fantáziájának szabadon engedése. A játék a gyermek legkomolyabb munkája. A gyermek a mesevilágon át képzeli el, s később érti és ismeri meg a valós világot. Tudnunk kell, hogy lé­tezik a világon egy szörnyű realitás is: évente 17 millió négy éven aluli GYEREK HAL ÉHEN. S még többen van­nak, akik éheznek, akik rosszultápláltság miatt szelle­mileg és fizikailag visszafejlődtek, akik sohasem ismer­hetik meg a játék örömeit, akik jövője kiábrándítóan céltalan, akik nem ismerhetik meg a világot nyitó kul­csot: a betűk mágiáját. Akik nem puha párnára hajtják le fejüket, és ajkukon nem a gyermekkori mesék édes­ségével alszanak el. Esik. Szórja szirmait a rózsa. Mahagóni asztalon rózsaszín hervadás. Rózsaszínű a szo­bám fala. A lámpa az aszta­lon. A kedvem szürke. Kínáltak, de nem vettem el. Felkészültem belőle. Az én gyűrődéseim szerint gyűrtek egy lelket. Jöttek, én elutaztam. Majd­nem messze mentem. Mentem volna. Ruhámhoz tapadt a gyű­rődés egy foszlánya. Kezembe nyomtak egy tiszta papírt és a toll a zebránál jött velem szem­ben. Beletáncolt a vacsorám­ba, vörös boromba. Kettesével vette a lépcsőket mögöttem. Együtt. Csak a szisszenő mozdulatokban. El kell kapni a kezem, mert sejtem, hogy rám akarsz csapni. Védem a szemem. Pontosan lépsz lép­teimben. De nem alszol ál­maimmal. Írtam volna levelet is. Ki­lested gondolataimat. Szégyell­ni kezdtem magam.- Szavak he­lyett számokkal beszéltem ve­led. A körben ülők szavai át- pedáloztak rajtam. Akkor tud­tam csak kinyitni magamba zárt magam. Először emberek előtt. S ennyi ember előtt. Este van. Már nincs szirom­hullás. Csak a gyertya rózsa­színű lávája repedezik az asz­talon. Elővenném a bort, de el­fordítottad a szekrény kulcsát. Rátapasztottad tenyered a po­hárra. Tiltasz. Kosárral szórod a nemet elém. Volt, amikor én adtam volna, de nem fogadtad el. Kinyílt az olló. Irhatok. Ezt engedted meg. S ezzel az olló­val nyitottad fel a zárat ben­nem. Kitiltottál otthonunkból. Pa­pír meg toll. Szorítod mozdu­lataimat. S hiába gyújtok rá, el­szívod tőlem a füstöt. így indultunk el levegőt ven­ni. Nem is sejted, hogy velem jöttél. Zsebre gyűrve a Hold. Elképzelni sem tudja, mennyi­re megáztak az eresz alól ki­űzött fecskék. Az út sem út, ha nem találkozol rajta senkivel. Holnap. Majd jövök. Jön-e majd szemben valaki? GULYÁS JÁNOS JÖBARÁT MEG ÉN Az első szerelmi élményeken túlvoltunk már, mikor unni kezdtünk mindent, amire nem lehetett bambán rácsodálkozni, 8 amiért nem lehetett önfeled­ten lelkesedni. Mindenhez és mindenkihez hűtlenek lettünk. Még magunk­hoz Is. Jóbarát, aki világéleté­ben utálta a szeszt apja iszá- kossága miatt, ivásra adta a fejét. Én, szüleim intelmei el­lenére sem jártam el temp­lomba, s én, a hosszú lobonc bolondja, kopaszra nyiratkoz- tam. Jóbarát, az alapsuliban eminens tanuló, hulladékgyűj­tőbe adta le a tankönyveit. Hetente több órát elhalásztunk a gimiből. Ö tanítás alatt lá­nyokat rajzolt meg nézett, mert nézni még tudott, habár nem úgy, ahogy én, latin-történe­lem szakos tanárnőm által új Whitmannek kikiáltott költői Órák hosszat ültem egy forga- tagos vagy éppen elhagyott ut­casarkon és esőben koncent­ráltam semmiségekre. Igyekez­tem nem észrevenni a színtisz­ta mellőzést vagy a tétova ér­deklődést. Megtörtént, hogy pénzt dob­tak az ölembe: egy ötöst. A- zon Jóbarátnak egy kicsike ké­zitükröt vettem, hadd lássa a csóró, ha belenéz, így néz ki — és vissza s— egy ócska em­ber. Néha Jóbarát is hozzám tár­sult. Ilyenkor ő novellaötlete­ket zsongott a fülembe amiket én nem hallgattam meg. Leg­többször avval kezdte, hogy, te, Meki, isteni téma, pont az igaz­ságánál fogtam meg, szóval: Hajnalban csuromvizesen fel­ijed rémült álmából az erősen kopaszodó magándetektív... és azzal fejezte be, hogy ezt meg kellene írnod. Én ráhagytam. Éheztünk is. Jobban mondva én éheztettem mindkettőnket. Ugyanis azt tartottam, hogy az ihlet akkor jön meg, ha hosz- szú koplalás után telezabáljuk magunkat úgy, hogy attól már csak megzöldülni lehet vagy zöldeket írni. Még Jóbaráttal is lehetett volna egy fél grillcsir­ke megemésztése után verset íratni, habár ő már abban az időben helyesírni is csak mini­mális szinten tudott, mert ke­veset olvasott. No, azért ere­deti ötlettel, gondolattal bőven rendelkezett, szóval volt fan­táziája, de ez még, ugye, nem minden. Bizonyára azért kel­lett neki megmagyaráznom azt is, hogy miért mázolunk egy csíllagtalan nyári éjszakán a Duna-parton fehéren égő betű­ket ... Még sok minden rejté­lyes, titokzatos volt előttünk. És mi magunk is ellentmondá­sosak, kiismerhetetlenek vol­tunk. Egy nap, az érettségi előtti napok egyike lehetett, Jóbarát felvágtatott hozzám a hetedik emeletre, s fájdalmasan kibök­te, hogy unja már, hogy min­dent és mindenkit ununk, még magunkat is, és közben még csak nem is vakarózunk. A szőnyegen ült, törökülés­ben. Ide figyelj, Meki, szu­szogta, mert a torka is fájt, fi­zetsz három sört a Rózsiban, meg egy szalámis kiflit, és o- lyat hallasz tőlem, hogy leesik az állad. Elrohantunk hát kőrengeteg és porbirodalom városunk négy förtelmes utcáján át a sörkert­be, a jóindulatú emberkék oá­zisába. A három barna sört, a- mit fizettem neki, egy rövid negyedóra alatt megitta. A sza­lámis kiflit odaadta a tulaj lá­bunk alatt szendergő pincsijé­nek. Ö ilyen volt. Hozzám ha­sonló. És mégis más. De hát ez érthető is. Elvánszorogtunk, igen, így, ahogy mondom: vánszorgunk, mert már kocogni se bírtunk a rekkenő hőségtől, •> Hvizi- -szoborhoz, a mellette levőszö- kőkútnál vizet ittunk, onnét i- gyekeztünk a Jóbarát által dik­tált iramban a piros-lámpás-há- zak-utcáján át az olasz zugke­reskedő bódéjához. Szerencsét­lenségemre, egy villamos ke­rekei keresztülszelték bal lá­bamról „lemaradt“ csukámat. Most mi lesz, viszel a hátadon, vén róka, mondtam Jóbarátnak önfeledten röhögve, de ő szo­morúan nézte a csukamarad­ványokat, s ez engem is le­hangolt. Ez sem hoz már pénzt a házhoz, erre gondolt. S ezt abból tudtam meg, mert ész­revettem a sasorrú taliánt, aki talán nem is volt talián, csak élelmes bennszülött. Mivel rá­jöttem arra is, hogy pajtim ná­la akarta elszajkózni a csuká­mat, feléje akartam kiáltani, hogy a feléért nem ad sem­mit, de meggondoltam magam. Mert olyat láttam, amit még soha: Jóbarát zokogott, csak úgy potyogtak a könnyei. Szá­ját pillanatok alatt cserepes­re harapdálta. Juventus ventus, mondtam neki, hátát veregetve, félénken nevetve, mert azt hittem, én hülye, hogy ezzel mindent megmagyarázok, s igyekszem helyrehozni pillanatnyi gyenge­ségünket, hirtelen jött önmeg­tagadásunkat. De nem értem el semmilyen hatást ezzel a régi latin mondással. Közben már közönségünk is támadt, látszott művészien érdeklődő arcukon, hogy azt hiszik rólunk, utcai színtársulat vagyunk. Nem te­hettem mást, elcipeltem Jóbará­tot a Rózsiba, s rendeltem ne­ki egy sört. Gondoltam, az majd csak megnyugtatja, ha más nem. Jőbarát ivott egy kortyot, de rögtön kiköpte.. Én, aki isme­rem a gyengéit, ezt nagyon rosszallottam. Persze csak ma­gamban. Jóbarát egy ideig idétlenül maga elé bámult, majd még mindig pityeregve eldadogta, Meki, ismerek egy lányt, e- gyetlenegyet, de ő isteni szám ... olyan a hangja... ha kia­bál... mint Suzi Quatrónak ... az apja prímás... egy éjjeli mulató... bandájában ... a lány maga ... is zenél... gitá­rozik ... és még sok... min­dent ... csinál. Képzeld el, a végén kiderült, hogy Jóbarát, az én egyetlen akkori barátom, egy állítólagos világsikert írt a lány számára, le is kottázta már, ne nevess, ő elméletileg értett a zenéhez. Hol is hagytam abba, ja, le is kottázta, már csak szöveg kel­lett volna hozzá, egy kuli dal­szöveg. Persze, azt én írtam volna, de előbb sürgősen pénz­re lett volna szükség, hogy a lány húrokat vehessen a tizen­két húros gitárjára, meg fo­gamzásgátlót, izé, s akkor hoz­záteszi nekem a csóró, hogy már kétszer úgyis csak úgy vol­tunk együtt, mármint ő meg a lány. Erre én egy gyengédre tervezett pofont adtam neki, ami nagyra sikerült. Hülye é- let, motyogta Jóbarát, hinni kel­lene a változatosság gyönyöré­ben, de így ... Rám villantotta szemét, s arcon öntött mara­dék sörével. Nem, nem vesztünk össze, ma is tudjuk még unni egymást, csak éppen nem Jóbarátnak hí­vom, hanem Jóbaromnak. Ugye, nem nagy a különbség. ff , 1 >" / V V ./ ...................................... . " . Hrapka Tibor: Lepkék a parkban L. GY. írását, mint irodalmi művet nehéz minősíteni, ugyanis inkább vala­miféle „naiv esszét“ futtatott ki tolla alól, olyan „bölcseleti karcolatot“, mert elvont szimbólumokat használ, ami ma­gában még nem lenne baj, csak hát a szimbólumok logikája nem mindig pon­tos és esetenként nem is igaz. A maga korában ilyen nehéz „műfajt“ nem na­gyon ajánlatos választani, bár termé­szetesen minden joga megvan hozzá. Ajánlanám, inkább történeteket, cselek­ményt próbáljon ábrázolni — tehát ma­gán a történésen keresztül, az alakok jellemén, tettein át igyekezzen etikai és erkölcsi ítéleteket alkotni. JANUÁR. Az átdolgozás, bár valami­vel elfogadhatóbbá, közölhetővé sajnos nem tette írását. Nem sikerült igazán groteszk „hőssé“ avatnia a leányt — kettéhasad ugyanis a jelleme: a hatásos és helyénvaló önirónia az írás második felében önsajnálkozásba fullad, és ez semmiképpen nem tesz jót az írás kí­vánatos „felfejlődésének , fölfelé ívelé­sének. Zuhanás áll be, s munkája má­sodik fele ellaposodik. Az öregúr is: egy jó kis sztori, de a történet cselek­ményei nincsenek megfelelően, a novel­la törvényei szerint indokolva: hiány­zik a lélektani alátámasztás, pl. annak az indoklása, miért „éppen“ azokat a történeteket meséli el az öregúr a lány­nak stb. A novella igen törékeny mű­faj, odafigyelést, összpontosítást, kitű­nő egyensúlyérzéket feltételez. K. V. Két kis Írása nagyszerű hu­morérzékre, tiszta kedélyre vall. Tet­szik az, ahogyan összekapcsolja a hu­mort a finom bírálattal, feloldva ezzel az ellentéteket egy jóízű, „világos“ mo­sollyá. örülnénk, ha folytatná továbbra is ezt a „műfajt“, feltételezve természe­tesen azt Is, hogy később majd széle­sebb mederbe terelődnek a témái, és stílusa is mélyülni, tisztulni fog. Tudo­mány című írását következő rovatunk­ban közöljük. CZ. I. Tévhitet kell oszlatni minde­nekelőtt: a lapok nemcsak „a városiak műveit fogadják el“, és nemcsak a fa­lusiakét, hanem általában műveket — jó műveket. A maga esetében sem ez döntött ítéletünkben, hogy falusi vagy városi-e, hanem kizárólag írásának mi­nősége. És az Izolda... nem romanti­kus, ahogyan maga állítja, hanem rosz- szul megírt elbeszélés: hiányzik belő­le a jellemábrázolás, a környezetrajz, a cselekvés logikus kifejtése. Egészében elnagyolt az elbeszélés, a párbeszéde^ is naivak, valóságidegenek. Jó lenne, ha több munkáját is elküldené egyszerre —« a pontosabb és teljesebb kép kiala­kítása végett. K. R. ASTRONOMICKÄ. Az 'Angéla jó írás. Amire ügyelnie kell: a túlírás, a részletekben való elmer’ülés és eltéve­dés. Keményebbre kell kalapálnia a mondatokat, kiirtani a híg és felesleges szavakat. Azt mondtam, az Angéla jó írás — azaz a jő írás is benne van, ha az elmondottakat leválasztjuk róla; va­lahogy úgy, ahogy az út menti cseresz­nyefáról hosszú szárazság után az eső lemossa a port és a pókhálókat, és elő­csillan a lényeg — maga a fa: zöld, friss, erőteljes koronájával. IKE. A Bemutatom Lent tetszik. Nagy­szerűen sikerült ábrázolnia felnőtt és gyerek viszonyát, a kislány lelkivilágát, gondolkodását — a dolgokra és jelensé­gekre való reagálása teljesen hiteles, magán viseli ennek a világnak az utá­nozhatatlan báját, gyermeki humorát, ugyanakkor megfoghatatlan őszintesé­gét és komolyságát. A kiscsizmák ke­vésbé sikerült írás, „csak“ egy törté­net, elbeszélve — nem pedig elbeszé­léssé, irodalommá alakítva.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents