Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-11-04 / 45. szám
10 ■■■■■■■■■■■■■■■■ BELLA AHMADULINA Igéző Értem ne sírjatokl Majd megleszekl Szelíd fegyencnő, boldog koldusasszony, délszaki lány, kit Jeges szél csap arcon, szentpéterl hektikás kisasszony a sárgalázas Délen — megleszek. Értem ne sírjatok! Én megleszek! Magas párkány szélén botolgó sánta, korhely, ki roggyan kocsma asztalára, Szűzanya arcát festégető, árva Istenpingáló mester — megleszek. Értem ne sírjatok! Én megleszek! (rgalmasnővér irgalmas magányban, Halálos-harci egy-nap-a világban, a magam porzó csillagsugarában, vagy így, vagy úgy — valahogy megleszek! SZEMJON BOTVINYIK Nem kellene Nem kellene gondolnom reád. Autóbusz zúg előttem át, villamos csörömpöl, és a ködben szllánkos fénytócsa terjedez. Nem regényben élünk Itt ml ketten, melyben mindennek Jő vége lesz. Lépkedek az ablakragyogásban. KI hisz második találkozásban? Nem csavargók már a Néva-parton; találkoznunk többé nem szabad. Lenlngrád körülcsobog merajlón, nyakig elborít az áradat.— A lámpák csak bámulják a földet, felettem a szemafor kihűlt, sziklasúlyú fellegek görögnek, párok, párok, párok mindenütt... Karmoló szelek arcomnak esnek — leszegem. Hideg eső szakad ... Ügy látszik az Ilyenfajta versnek csattanója lenni nem szokott. TAMAZ CSILLADZE Kis állomás Messze, túl az úton szétszórt falu párálik a ködben, odafönn csillagok közt szenderegnek a nyárfák, szemafor parázslik a töltés szélén — vadrózsabogyó. Kilépsz a sínekhez, vársz valakit szobormereven. Agyúk árnyéka ilyen. A póré puszta fölé lebegő óriási, narancsszínű hold felszítja a kis megálló talpalatnyi peronját. Otthonos és fenséges az ég, akár egy pantheon, sírkövön elszórt szegfűszirmok a csillagok. Az idő, amelyben vonatok körbe cikáznak, veled van tele, és füttyszóval és lobogókkal. Egyszer csak fölrepesnek a sínek, és egy szitakötő kilobban, akár a gyertya. Ezen a kis állomáson csak másodpercre torpannak meg a mennydörgő vonatok. GLEB OORBHVSZKIJ Utazás Ne haragudj. Nézz ki a ablakon: sötét van. Az udvar tengerfenék lett. Ablakok szemgödre tátong vakon. Ml most hajón szántjuk a messzeséget. Úszunk ú) városokba, máshova . . . Heverj, tűnődj. .. Csillagok tündökölnek. Te olyan furcsa vagy: Nem sírsz soha. Sir) hát! Néha megváltanak a könnyek. Nézd, virágot Is hoztam. Hajnalig meghalnak a szegény, bolond virágok. Énbennem ma egész nap csend lakik, mert láttam a gyermekszomorúságot. De te, kicsim, ne horgászd a fejed! Hajónk, suhan. Védelmez ölelésem. Fogődz belém. Én Itt vagyok veled. Partot érünk a vad hullámverésben RAB ZSUZSA fordításai A pró, vaksi kis öregasszony — annyira látszott rajta, hogy falusi, a Járókelők rögtön gondolták róla, hogy először Járhat a városban. Félénken és bizonytalanul lépett be a nagy vaskapun, amely mögött ott fehérlettek a klinika épületei. A lábán új cipő, különleges alkalmakra tartogathatta: s ez most nemcsak különleges alkalom, hanem bizony félelmetes is... Egy hete levelet kapott Vaszili] fiától, s a falubelieknek küldött üdvözletek közé beszúrva, szinte mellékesen ez állt: „Most kórházban fekszem, egy kis sérülés történt velem a gyárban, amint jobban leszek, részletesen megírok mindent.“ Alatta annak a kórháznak a elme állt, ahol a fia, Vaszili) Sztrukov lakatos feküdt. Bizony sokat küszködött, amíg a legjobbak közé, az ötödik kategóriába került. De mit jelenthet, hogy egy kis sérülés történt? Pelageja Szavvisna elment Jefre- movhoz, a kolhozelnökhöz: sokat látott-tapasztalt ember, végigharcolta a háborút, kétszer is megsebesült, tudni fogja, mit Jelent ez a szó. Nem tudom, mit mondjak neked, Szav- visns. A fiad fémmel dolgozik, és ahol fémmel bánnak, ott bizony sok minden megeshet. Pelageja Szavvisna egészen kicsire össze- hűződva, lesújtva ült az asztal túloldalán, s úgy rettegett a fiáért, hogy Jefremov kis gondolkodás után még hozzátette: — Ha már levelet Irt, biztosan gyógyulófélben van. Küldj neki valamit, hogy megnyugodjék a szived. Mondjuk, süssél rozslepényt, a városit össze se lehet hasonlítani a hazaival. Pelageja Szavvisna lecsüggesztett fejjel ült, az asztal szélét kapirgálta. — Nem elég ez nekem, Sztyepan Nyikl- tyics ... Elmegyek, megnézem. Azt mondják, Moszkváig tiz órát kell vonatozni, a szomszédasszony fölsegít az estire, reggelre már Moszkvában leszek, legalább egyszer életemben belülről is látok vonatot. — Hát Igen, igazad van, hisz anya vagy — válaszolta Jefremov. — De a kolhoz nemigen tud támogatást adni. — Küld nekem Vászja pénzt .minden hónapban, emiatt ne nyugtalankodjék Sztyepan Nyikityics. Ezzel el is ment, aztán a szomszédasszonya, a háborúban elesett Szerjozsa Besz- pali] anyja, aki tudja, mit Jelent a gyermek, mert amikor ő elveszítette a fiát, szinte belehalt csak1 szokásból végzi tovább a dolgát, az arca azóta is olyan, mintha maszk volna, szóval a szomszédasszonya másnap késő este föltette Pelageja Szavvisnát a vonatra, s ekkor egy pillanatra mintha visz- szatért volna az élet az arcba, arra gondolt, Pelageja Szavvisoának mégiscsak megmarad tán a' fia, még ha baja történt is, de az ő Szerjozsája, mintha sosem élt volna... S most Pelageja Szavvisna a kórházépületek közt ődf5ng, fehér köpenyes lányok, fehér köpenyes és nadrígos férfiak sietnek el mellette — biztosan orvosok —, éj? vő- röskeresztes mentők várakoznak. Pelageja Szavvisna táskájában ott a rozslepény,-mégiscsak volt Ideje megsütni, paradicsom, egy kis üveg méz, hatalmas bojtorjánlevelekbe sós uborkát csomagolt, a táska sarkába dugott egy csokor búzavirágot, amit Nyura szedett, Beszpalova unokája, s bár illata nincs a virágnak, kék színével azért emlékeztet a falura ... Megtalálta az épületet, lent, a nagy üvegezett előtérben a kapuügyeletes asszony kötögetett, és szigorúan ránézett: — Beteghez jött? Hattól nyolcig van látogatás. — Egyenest az állomásról Jövök, nem tudtam, mi itt a rend — mentegetőzött Pelageja Szavvisna. — Most hány óra van? — Még tizenegy sincs. Menjen csak el, pihenjen addig. De hová menjen pihenni? Pelageja Szav- vtsna kiment a parkba, s a végiben leült egy padra, amelyet fenyők vettek körül. Lassan elvonult előtte az egész élete. A férje elesett a háború második évében, Vaszja, még kétéves se volt akkor, attól kezdve minden csak a fiáért, a fia kedvéért történt... Amikor Vaszja befejezte az Iskolát, Moszkvába Jött, belépett egy gyárba, amellett technikumba járt, néha azt írta, hogy előléptették vagy kitüntették, egyszer küldött fényképet Is a dicsőségtábláról, s sok arckép között ott volt a Vaszili] Sztrukové Is. Ült, térdére ejtve barna, kidolgozott kezét. Egy asszony ment arra, ránézett, tovább lépkedett, aztán visszafordult és leült melléje. — Látogatni Jött valakit? — kérdezte. — A fiamat. Csak nem Jókor Jöttem, nem tudtam az Itteni rendet. Beszélgetni kezdtek, ahogy kőrházlátö- gatők közt szokás, s folytatták, mint két anya. Az asszonynak a lánya feküdt valamelyik osztályon, még majdnem kislány, egy éve Jár főiskolára, de történt valami a veséjével, pedig abban a korban rendszerint nem Is tudja az ember, hogy van veséje... — Ml, anyák sok mindent megélünk — szögezte le Pelageja Szavvisna, az Idegen asszony meg fölfelé nézett, valaki integetett neki egy harmadik emeleti ablakból, biztosan megegyeztek, hogy a lány mikor jöjjön az ablakhoz, hogy legalább messziről lássák egymást. Aztán az asszony egy hatost irt a levegőbe, ez azt jelentette, hogy még egyszer Idejön, ha majd beengedik a látogatókat, a lánya bólintott, hogy érti, és ezzel be Is fejeződött a délelőtti találkozás. Amikor Pelageja Szavvisna egyedül maradt, kivett a táskájából egy darab kenyeret, és kiválasztotta a legkisebb uborkát. Hat óráig előtte az egész nap. Hová menjen? Ide eljutott valahogyan, kérdezgette a Járókelőket, sokan nem Is tudták, hol van ez a kórház. Susogtak körülötte a fák, és hogy el ne aludjon a susogásuktól, föl állt, elindult az ösvényen. Egy téren autók „Mentő“, „Mentőszolgálat“, „Egészségügy“ a nővérek ágyneművel megrakott kiskocsi kát tolnak, hordagyat cipelnek. Kegyetle nül hosszú ez a nap, de hatig már csak ki bírja valahogy. — Hány óra van? —■ kérdezte az egyik mentőkocsi vezetőjétől. — Negyed kettő, mama — felelte a mentős, karórájára pillantva. Akkor nemsokára kettő lesz. Ha járkál még egy kicsit, aztán elüldögél néhány órát valahol, máris kezdik beengedni a látogatókat. És Pelageja Szavvisna Járkált még egy darabig, aztán a park legtávolabbi sarkán leült egy padra, és elszunnyadt, a- mikor pedig felébredt, már özönlöttek befelé a látogatók. A kapuügyeletes asszony megismerte: — Aztán ne felejtse el, mikor van látogatás! — Nem fogom elfelejteni. Fölment az első emeletre. Azt Irta a fia, hogy a negyvenes körteremben fekszik. Sokáig járkált a folyosón, mire megtalálta A kórterem két oldalán három három ágy állott. Pelageja Szavvisna vaksin nézegette az ismeretlen arcokat, aztán a legközelebbi ágyon meglátta a fiát. Az öregasszony odalépett az ágyhoz. — Anyám! — Vaszja csak ennyit mondott. — Hozzád jöttem — mondta Pelageja Szavvisna élénk hangon. Leült az ágy szélére. Igyekezett vidámnak látszani, elmesélte, milyen szerencséje volt, hogy a kolbozelnök, Jefremov Moszkvába jött, magával hozta, egyáltalán nem hosszú az út, meg amúgy sem ült még vonaton ... — Hát mi történt veled, kisfiam? — kérdezte óvatosan. Vaszja tompán maga elé meredt. — Elvesztettem a bal lábfejemet, anyám Palegeja Szavvisna feljajdult, bizony, most már nem tudta színlelni, hogy csak úgy feljött Moszkvába, hogy az elnök csak úgy elhozta magával, hullottak a könnyei, — Ml lesz most, Vaszenyka? — kérdezte. — Majd művégtagot hordok. A háború után ezrek hordták. De az anyja most nem gondolt azokra az ezrekre,‘hanem csak őrá, a fiára... — Hol szálltál meg? kérdezte a fia. — Sztyepan Nylkityiccsal a kolhozszállóban, vagy hogy hívják. Észbe kapott, kezdte kirakni a táskából amit hozott. — A kedvenc rozslepényed, hoztam sós uborkát, ebben az évben jó nagyok az uborkák, a méz Ivan Muzmicstöl való, mostanában kezdett hozzá a pergetéshez, de alma még nincs, kései fajták vannak a kertünkben. Minden hazait kirakott a táskából, Vász- jának még nem volt ideje megnősülni, udvarolt ugyan egy kedves kislánynak, de kell-e majd így neki, lábfej nélkül? — Hogyan történt, Vaszenyka? — Siettem, és a balesetvédelem nem valami híres nálunk. Szomorúan ült, nem tudta elképzelni, hogy az ő egészséges, erős fia nyomorék lett, és bőrből vagy miből lesz a lábfeje, mint Sztahejevnek, a lovásznak, akinek nyikorog és kopog a lába járás közben. — Most már késő bánkódni, meg kell tanulni élni Így Is — modta Vaszja. — Legalább a te kedvedért, meg kell tanulnom így is élni. Pelageja Szavvisna előhúzta táskájából az összenyomödott virágot. — A búzavirágot Nyura szedte neked, Dása néni unokája, kért, hogy adjam át a sssa* ■■■■MMHnapni jókívánságait, és Dása néni is sok szere- tettel üdvözöl. Elsorolta, hogy még ki mindenki üdvözli, azokat is, akik ugyan nem mondták, de küldhették volna köszöntésüket a fiának. Az egyik beteg vizet töltött egy üvegbe, egykettőre föléledtek a búzavirágok. Pelageja Szavvisna elmondta a fiának az ösz- szes otthoni hírt, hogy a kolhozelnök nyomban fölajánlotta, hogy eljön vele Moszkvába, jó ember ez a Sztyepan Nyikityics, megérti más baját, neki is kijutott belőle a háborúban. Reggel együtt mennek vissza. — Elutazhatnék már az éjszakai vonattal, de holnap is szeretnélek látni, ha csak egy pillanatra Is. Fel tudsz kelni? — és az ágy melletti mankóra pillantott. — Lassan föl tudok. — Akkor holnap reggel, úgy tíz felé menj oda az ablakhoz, integetek majd neked. Aztán Indulok a pályaudvarra.., már ismerem az utat. Vaszja csak annyit mondott: — Köszönöm, anyám. Az első emeleten a saroktól számítva ^ harmadik ablak az enyém. Pelageja Szavvisna addig üldögélt ott, amíg maradhatott, aztán megcsókolta a fiát, az ajtóból még visszanézett egy pillanatra, a fia meg őt nézte, s mintha nagyon csillogott volna a szeme, de lehet, hogy T a saját könnyei miatt látta Így... Pelageja Szavvisna kiment a parkba, csüggedten elvánszorgott a kapuig, és pár lépésnyire maga előtt észrevette azt az asszonyt, akinek a kislánya a veséjével beteg. — No, megtalálta a flát? — kérdezte az asszony, és megállt. — Találkoztunk, nagyon jó volt, és holnap még látjuk egymást. Kedveském, nem tud Itt valahol a közelben egy szállót? Csak egy éjszakára kellene, azt mondják, a pályaudvaron tilos éjszakázni. — Nem tudok szállót a környéken. — Az asszony ránézett, gondolkodott egy kicsit. — Egy éjszaka nálam is megaihat, itt lakom a közelben, a Horosevszkoje úton, most úgyis egyedül vagyok. — De hát nem akarok a terhére lenni. — Magának fia van, nekem lányom, majd csak megértjük egymást. Pelageja Szavvisna erre nem tudott mit válaszolni. Az asszonyt Polina Ivanovnának hívták, takarékpénztárban dolgozott. Elmentek a Horosevszkoje útra, eltöltőitek az estét, meséllek egymásnak az életükről, közben meglsáztak. aztán Polina Ivanovna meg- ágvazotí a díványon, ahol a lánya szokott aludni, és Pelageja Szavvisría halkan, mint egy kis egér, lefeküdt, olyan nesztelenül aludt, mint egy kis egér, és reggel olyan csendesen kelt fel, mint egy kis egér. ? — > Nagyon, nagyon köszönöm, kedveském , . megbeszéltük a fiammal, hogy pontosan tízkor odajön az ablakhoz, hogy legalább messziről láthassuk még egyszer egymást. F.zt meg fogadja el emlékül, a szomszédasszony unokája fűzte bogyókból... olyan már, mint a kő Nem valami drága dolog, de otthonról való. Pelageja Szavvisna levette nyakáról a ber- kenysbogyőből fűzött nyakláncot amil Nyu- rocskától kapott ajándékba újévkor. — jaj, de gyönyörűi Senki se hinné, hogy nem köböl van. És Polina Ivanovna elfogadta emlékül a nyakláncot. Pelageja Szavvisna elment a kórházhoz, megállt az ismerős épület előtt és az első emeleten, a saroktól számított harmadik ablakban rögtön megpillantotta a fiát, már várta őt, integettek egymásnak, az ablakban ott volt a búzavirágcsokor, Vaszja lehajolt, és megszagolta a virágot — falu-, gyermekkor-, anyaszaga volt a virágnak, illattalanságában Is benne volt-az anyai szív — mindaz, ami nélkül nem lehet élni, és ehhez képest mi az az elvesztett lábfeji Fél óra múlva Pelageja Szavvisna már a kapu felé tartott, az arcáról meghitt öröm sugárzott, a szembejövők azt gondolhatták, hogy ennek az öregasszonynak meggyógyult valakije. Mert bármi történt is, ő, Pelageja Szavvisna mégiscsak boldog egy kicsit, kétszer látta a fiát, most elviheti magával ennek' az emlékét, elrejtheti magában, hogy soha senki ne ts sejtse. Kiment a kapun, megvárta az autóbuszt — és este hétkor már otthon volt. — Ügy, de úgy örült Vaszja a virágodnak — újságolta midjárt Nyurocskának. — A nyakláncot meg, amit tőled kaptam, egy jő asszonynak ajándékoztam, aki befogadott éjszakára, nem kellett valahol egy parkban, pádon aludnom. Vaszja minden jót kíván neked. És Nyurocska nagyon elégedett volt, hogy Vaszja minden jót kíván neki, és hogy a nyaklánca egy jó asszonyhoz került, majd ősszel, amikor érik a berkenyebogyó, fűz majd másikat. — No, hogy van Vaszja? — kérdezte Dása néni, a szomszédasszony. — Egy kis baleset érte a gyárban, de nincs nagy baj — felelte Pelageja Szavvisna, és valóban úgv gondolta, hogy Vaszja val csak egy kis baleset történt, nagy baj nincsen ... még vesz ki szabadságot, és elmegy megint a fiához, már ismeri a vonatot meg az autóbuszt, és hát a bánatot ts, ha már így történt, meg kell tanulni avval élni, élnie kell a fia kedvéért, mert a fia is megígérte, hogy ha másért nem, az édesanyja kedvéért megtanul így is élni .., BENYO MARIANNA fnrdDVa
