Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-10-07 / 41. szám

TAPSOLT A JAPÁN KÖZÖNSÉG

A házigazda, akihez interjúra jövök, éppen a hegedűjét mustrálgatja. Ez a zeneszerszám volt a leghűségesebb útitársa Japánban, ahol egy hónap leforgása alatt tizenöt hangversenyen szerepelt a Szlovák Filharmónia.

Vendéglátóm, Reiter István elsőhegedüs tizenkét esztendeje tagja e reprezentatív zenei együttesnek. Nem tudni pontosan, hány koncerten működött közre ezalatt az Idő alatt, az viszont bizonyos, hogy Japán volt sorrendben a tizenötödik o- lyan állam, amelyet muzsikásként megtekintett.

>— A vendégszereplés emléke bizonyára élénken él még benned. Légy szives, foglald össze a körút legfontosabb adatait.

m* Tizenöt koncertet adtunk különböző japán városokban, többek között Tokióban, Iwakiban, Sendai- ban, Akitában, Yokohamában, Osakában, Nagoyában. Karmestereink Ladislav Slo- vák nemzeti művész, Zdenek Kogler és a japán, de az u- tóbbi években főleg Magyarországon működő Koba- jasi voltak. Repertoárunkban Mozart, Csajkovszkij, Dvofák, Smetana, Brahms és Cikker művel szerepeltek, Szólistáink: Marian Lapäan- sky és Schiff András. Hangversenyeinket egyszerre átlagban két és félezer ember hallgatta végig, itt u- gyanis gondolva a jövőre, az egyre növekvő érdeklődésre, nem építenek kisebb termeket.

Mielőtt erre a „hivatalos“ útra sor került volna, néhányszor már beszélgettünk utazásodról. Egyszer például azt mondtad, hogy az egyik koncertterem egy rizsföld közepére épült.

— így igaz, bár nem a szó legszorosabb értelmében, a tervezők ugyanis természeti környezetbe képzelték az é- pületet. Mesterséges tavat, szökőkutat, japánkertet é- pitettek köré. Maga a létesítmény betonból és üvegből készült, és egy tanyavilág kulturális központjaként

működik. A japánok nagy hányada apró tanyákon, szétszórva él az erdők, rizsföldek között. Élmény marad számomra, hogy a közönség fele fiatal volt. A japánok igyekeznek úgy tervezni életüket, a zenében is, hogy minden haladót és jót átvegyenek a világtól, ugyanakkor szívósan ragaszkodnak hagyományaikhoz. Az egyik szállodában kollégáim fölhívták a figyelmemet egy zenei műsorra, a- melyet éppen a tévé sugárzott. Kiderült, hogy Kodály

éppen ai életszemléletük miatt Az éremnek persze van egy másik, hátborzongató oldala is. Egész sor filmjük, könyvük van tele hajmeresztő, véres Jelenetekkel. E kettősségnek talán az a magyarázata, hogy illúzió lenne csakis a harmóniára nevelni az embereket ott, ahol egyik percről a másikra szörnyű földrengések és tájfunok pusztítanak, ahol maga az élet teremt olyan drasztikus helyzeteket, hogy azokhoz viszonyítva az említett filjellegzetes japán táj

gyűjtötte magyar népdalokat énekelt : magyarul >— vagy ötezer Japán gyermek. Óriási élmény volt ez mindnyájunk számára.

i—< Mi az az ősi, amihez olyan szívósan ragaszkodnak a szigetlakók?

Például a családi életben honos hagyományokhoz. A japánok igyekeznek minél tovább megőrizni lelki tisztaságukat, gyermekeiknek például húszéves korukig nem engedélyezik az alkoholt vagy a nikotint. A szülők igyekeznek megóvni csemetéiket a korai szexuális vagy alkoholos válságoktól. Véleményem szerint ez éppen olyan hagyománytisztelet, mint mondjuk mifelénk a régi fazekak vagy kancsók gyűjtése. A japánok felnőttként is gyermekek maradnak kissé, talán

mek kockái is szelídek. Valószínű, hogy ezzel a módszerrel készítik föl a szigetlakókat az élet várható negatív stresszeinek befogadására, nehogy sorsdöntő percekben úrrá legyen rajtuk a pánik.

— Mit tapasztaltál az 6- riási munkatempóról, a jellegzetesen japán fegyelmezettségről?

<r- A japánok rendkívül komolyan veszik a munkát. Aki a legtöbbet dolgozza, az a legnagyobb hazafi, az nemzeti hős. Gondterhelten, fáradtan térnek haza a gyárakból az emberek. Gondterheltek, mert nincsenek könnyű helyzetben. Tudják, hogy sorsuk a behozatalon múlik, nincsenek nyersanyagaik, azon áll vagy bukik életszínvonaluk, slke- rül-e eladni leleményességüket, eszességüket, piacot szerezni gyártmányaiknak. Ezért az a hatalmas hajsza a gyárakban, ezért az a munkafegyelem, melyet a tőkés szigor még csak fokoz. Az egyik hatalmas áruház bejáratában, a mozgólépcső tövében egy fiatal, babaarcú, ápolt lányt láttam állni, akinek csupán az volt a feladata, hogy üdvözöljön minden vevőt. „Csak“. De ezt egész nap; hajlonganl és mosolyogni egyformán kedvesen mindenkire. Hihetetlen teljesítményt nyújtott, de képtelen vagyok megérteni, miként tudja nap, mint nap ezt a lelkileg roppant kimerítő tevékenységet folytatni!

— Sok japán nagyvárosban megfordultatok. Hatott-e rád a jellegzetes japán építészet?

Igen. Itt is két Irányzat uralkodik: az egyik az ősi, a másik az új forma. Ahol feltétlenül szükséges, például a nagy irodaházak vagy gyárak esetében, ott a japánok a lehető legkorszerűbben építkeznek, felhasználva a világ eredményeit és tapasztalatait. Ahol azonban csak tehetik, az ősi, jól bevált megoldásokat alkalmazzák. Egy valamihez mindenképpen ragaszkodnak: a természethez. Ha csak egyetlen négyzetméternyi terület akad is, oda virág, bokor vagy gyep kerül.

— Tudom, órákig mesélhetnél még benyomásaidról, de térjünk vissza a zenéhez. Mint megtudtam, egyik hangversenyetek olyannyira hatott a közönségre, hogy a csaknem háromezer ember sírva fakadt a meghatottságtól.

i— Ez igaz. Elég régen hegedülök már a Szlovák Filharmóniában, sokféle közönség előtt szerepeltem már, de ezt még nem éltem meg. ,

— Mondd el a részleteket

Is.

í—i Dvofák nyolcadik szimfóniáját, majd Brahmsot játszottuk. Ogy látszik, muzsikánk olyan közel került

a közönség leikéhez, hogy a harmónia, a közös zenélés és befogadás élménye köny- nyeket csalt a szemekbe. Ennyi a titok. Egyébként bámulatos a japánok zene- szeretete, az a képesség, a- hogyan azonosulnak a zenével, talán éppen olyan tisztán és spontán, mint évszázadokkal ezelőtt. A világ legjobb zenekarait hívják meg, a rendezők a lehető legjobbat akarják a közönségnek nyújtani. Ezért is nagy öröm számunkra, hogy éppen itt, ilyen avatott közönség előtt sikerült helytállnunk, s öregbíteni a Szlovák Filharmónia jó hírét.

— Kobajasi hazájában is olyan népszerű, mint Közép- •Európában?

i— Igen, ott is szeretik. Az egyik legjobb japán zenekar vezetője. Szülővárosában, Iwakiban is koncerteztünk. A hangverseny után Kobajasi mindenkit megajándékozott egy legyezővel, a japán kézügyesség és finomság kézzelfogható bizonyítékával.

— Fogyasztottál-e japán ételkülönlegességeket?

!—i Természetesen. Ettem például lament meg pacsinkét. A japánok a konyha- művészet mesterei, külön műveltség kellene azonban hozzá, hogy az ember tudja, mit mivel és hogyan kell enni a titokzatos és sejtelmes fűszerek, mártásol: és

füvek közül, amelyek a konyha jellegzetességét adják.

— Nehéz szívvel teszem fel az utolsó kérdést, de most, hogy beszélgetésünk a végéhez közeledik, nem o- dézhatom el. Jértál-e Hirosimában?

— Átutaztam rajta. Hirosima ma hatalmas, virágzó nagyváros. A vonat ablakából ilyennek láttam. Amikor pár perccel érkezésünk e- lőtt a hangszóróban jelentették, hogy Hirosima következik, elszorult a szívem. Belém nyilallt valami Ismeretlen fájdalom: én most a Földnek azon a pontján vagyok, ahol felrobbant a legszörnyűbb bomba. Pokoli érzés volt Utána még sokáig szomorkodtam. Japán ma az előtt a kérdés előtt áll, a- mely előtt az egész emberiség: lenni vagy nem lenni. De ez a nép már azt is tudja, milyen a „nem lenni“. Műszaki fejlettségük közismert, találmányaik révén könnyebbé tudják tenni az életüket Rájöttek, hogy a természetet nem legyőzni kell, hanem visszatérni hozzá. Szeretik a művészeteket, úton vannak, hogy legyőzzék az éhezést, ha nem is felejtik Hirosimát. És ha olyan szerencsések lesznek, hogy mások sem felejtik a világűrnek ezen a bolygóján, a Földön.

Batta György

Reiter István Tokio egyik szép negyedében

FOTO ÉS FILM

Rácz Lászlóhoz, a Dunaszerdahe- lyi (Dun. Streda) Járási Népművelési Központ szakelőadójához jöttem, hogy munkájáról, sikereiről faggassam. Szabódik. Ugyan, ne! Pedig tíz évvel ezelőtt is lett volna jogcím e beszélgetéshez. A járási képzőművészeti kör jó munkát végzete és alkotásaik, köztük az övéi is, nemcsak idehaza, külföldön, többek között Kairóban is láthatók voltak. Azóta csak gyarapodott a munkája. A képzőművészet mellett rábízták a foto- és filmszakkör vezetését. És mint a- hogy ez várható volt, ezen a területen is országos sikerek, díjak, jó munka áll mögötte. Szakkörüket nemrég kiváló fotókörré nyilvánították.

— Mi ennek a titka? kérdem, amikor megállapodunk, hogy nem csupán az egyéni érdem, hanem a közérdek Is azt kívánja, hogy beszéljünk a munkájáról. — Hogyan is kezdődött?,

>— Ogy, hogy összejártunk, rajzol- gattunk, festettünk. Aztán később a járási művelődési otthonba kerültem, és Itt már hivatalból is az lett a feladatom, hogy szervezzem, vezessem, irányítsam a képzőművészeti öntevékeny munkát.

Aki csak hivatalból végzi, nincsenek ilyen átütő sikerei...

— Ezt nem lehet csak hivatalból végezni, ezt szeretni kell, és úgy kell csinálni, hogy az ember maga is részt vegyen a közös munkában. Ha csak mondanám a dolgokat, nem értenék meg, és ami még rosszabb, egy idő után elveszíteném tekintélyemet. Mert hogyan vélekednének? Az, hogy ez csak beszél, de maga nem csinál semmit. Ezért én a többiekkel együtt festek, rajzolok, fotózok, filmezek. így az Időm sem telik tétlenül, és ugyanolyan hasznos vagyok, mint a többiek. És közben vaRácz László a Dunaszerdahelyi járási Népművelési Központiami más is történik: kialakul közszakelőadója tünk egyfajta barátság, ami aztán

még jobban idekőt bennünket. Amikor rám bízták a fotoszakkört, magam Is fotózni kezdtem. Ha nem ezt tenném, csak bámészkodhatnék, míg a többiek dolgoznak és végül csak lejáratnám magamat. így viszont dolgozom, velük vagyok, kiállítok, megbírálom a munkáikat, de ők is az e- nyémet.

w Ez a barátság érdekelne még ...

— Ki lehet alakítani, de sokszor magától is kialakul. Ám csak akkor, ha én Is velük, közöttük vagyok, ha érdekel, amit csinálnak.

•—i Vannak bizonyára fogásaid is? i Fogások? Mondjuk. Kapunk például meghívót valamilyen eseményre, ahová elmehetünk, de nem okvetlen szükséges elmennünk. Viszont érdekes eseménynek Ígérkezik, ahol rengeteget tanulhatunk, ezért arra törekszem, hogy eljussunk.

Hogyan?

fei Amikor megkapom a meghívót, megmutatom az otthon igazgatójának, Héger Károlynak, és megjegyzem, hogy szívesen elmennénk. „Jó, majd meglátjuk!“ —- mondja, ő és mi ehhez tartjuk magunkat, mert ha sürgős munka Idejére esik az időpont, akkor esetleg más feladataink Is adódhatnak. Aztán egy idő után újra szólok, majd ismét megemlítem, és végül fölkerekedünk. Útközben megállunk itt-ott, fotózunk, filmezünk, rajzolunk, beszélgetünk és közben barátkozunk. Sokszor nincs is szabad Ideje az embernek, vagy, éjfélbe nyúlik a munkanapja, de én soha sem sajnálom az időt, főleg akkor nem, ha tudom, hogy megy is a munka, megvan a látszata. És hát az emberek barátságát is nagyra becsülöm. Biztos vagyok benne, hogyha szükségem lenne rá, eljönnének segíteni, mint ahogy magam is eljárok nekik segíteni. Nem hallgathatom el, hogy olyan főnököm van, a- kivel mindent megbeszélhetek, aki engedi az embert dolgozni, aki tudja, hogy az én eredményem az ő e- redménye is, sőt a Járás eredménye. Tud a sikernek örülni, tudja, hogy csak munkával próbálkozva érhetünk el valamit, ha új gondolatokkal, elképzelésekkel jövünk, és meg is tudjuk őket valósítani.

— Ennek a munkának vannak szervezési, szakmai fortélyai is?

— Én leginkább a tanfolyamokkal értem el sikereket, de nem merev, érdektelen formában. Ilyenkor őszszel meghirdetek egy hároméves tanfolyamot, amelyre jelentkezik száz-százötven ember. Ebből kiválasztjuk a legjobb húsz-huszonötöt, akiről feltételezzük, hogy kitartanak, megvan bennük a tehetség is. A tanfolyam alatt nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is átvesszük a tudnivalókat. így például Ismertetjük az emberekkel az egyes képzőművészeti technikákat elméletben, majd a gyakorlatban is kipróbáljuk. Aztán odahaza tökéletesíthetik magukat, dolgozgathatnak. Vagy egy másik terület: eveken keresztül gondot okoztak a feliratok, faliújságok. Sok helyen nagyon kezdetlegesen készítették el a propagációs anyagokat. Ezért aztán tanfolyamot szerveztünk, amelynek az lett az eredménye, hogy mindenütt vannak embereink, akik ügyesen, szakszerűen készítik a faliújságokat, feliratokat.

— A tanfolyamokon kívül más formák is vannak, és látom, alkalmazod is őket, hiszen amikor csak betérek a Járási Népművelési Központba, mindig nagy itt a sürgés-forgás.

— Valóban nagy. A tanfolyamok után hetente egyszer találkozunk, a- mikor elhozzák az emberek a munkáikat, és elbeszélgetünk róluk, értékeljük őket.

Aki megszokta, hogy mindig van körülötte valaki, az már nélkülük el sem tudja képzelni az életét. És ez jó, különösen a népművelőknél.

Németh István