Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-10-07 / 41. szám
I Pu Vajkai Miklós TAMARA-KÖZELBEN TOmBr napok álltak mögöttünk. Az a kikapcsolódás nem lőhetett volna soha lobbkor. Korábban Óbban a nagyvárosban éltünk, és hálával gondoltunk az eltelt esztendőkre. Ügy határoztunk, hogy a városon túli nyaralóközpontot választjuk. Eszünkbe jutottak a munkával és gondokkal zsúfolt hetek. — Szerencsére mögöttünk vannak — mondta Tamara. A gyerekek a Papánál nyaraltak. Nem maradt más hátra, mint megírni néhány fölszínes levelet, lebonyolítani két-há- rom telefonbeszélgetést, becsomagolni az elengedhetetlenül szükséges holmikat és vonatra szállni. Amióta Tamarát megismertem, mellém szegődött a szerencse. Öt esztendőn át a távoli nagyvárosban laktunk, amely mindkettőnk szülővárosa volt. Szabad időnket kávéházakban, színházakban és hangversenytermekben töltöttük. Tamara köré gyűlt a nagyváros egyívású müvésznemzedéke. így rám is vetődött némi sugárzás abból, amit mások sok esztendei munkával csikarnak kt maguknak. Az egylet révén a város legkiváltságosabb / köretbe is eljutottunk. Ezért lepődtem meg Tamarának azon a kívánságán, hogy hagyjuk el a várost, és egy minden igényt és kényelmet kielégítő vidéki házat szerezzünk magunknak. Képtelen voltam elképzelni ezt az életformát. Bejártuk keresztül-kasul az országot, hogy a legmegfelelőbb kúriára leljünk. így akadtunk rá arra az acélkék színű kastélyutánzatra Gúnyárd megye délkeleti kerületében, egy tizenhatezres városkában. A tulajdonossal, egy vén és szófukar paraszttal mindössze háromszor találkoztunk, és mindig ugyanazt a rókavörös bársony- felöltőt viselte. A kastélyutánzat, amelyet később Acélkék Várnak neveztünk el, viszont hangulatos és barátságos volt. A földszinten előszoba, tágas konyha, néhány mellékhelyiség és egy jókora társalgó volt. Az emeletre csigalépcső vezetett és a korlátot barokk faragványok díszítették. Egy szó, mint száz: egy idő után rám Is átragadt Tamara lelkesedése. Leginkább azok a szűk padlásszobák tetszettek, ahová már befészkelni véltem magamat. A falak mentére könyvespolcokat képzeltem, a trapéz alakú ablakok alá könnyű, kis asztalkákat... A padlásszobákból ragyogó kilátás nyílott a városkára, a városon túlra: ez a légies kisváros oly vakítóan fehér volt, mintha papírosból készült volna. Múlttálan volt és fehér. S a tej.fehér járdák és utak és házak között erőteljesen lobogott a zöld. A hajladozó füzeket, a rátarti akácokat, a gunnyasztó tujábokrokat sokáig elnézegettem, amíg Tamara a paraszttal alkudozott. Miután kifizettük a potom kétszázezret, Tamara nagy felhajtás közepette szakembereket fogadott és az Acélkék Várat átalakíttatta a magunk kényelmére, úgyhogy beköltözésünk pillanatában a kisváros legfontosabb polgáraivá léptünk elő. Körénk gyűlött Gúnyárd megye valameny- hyt előkelősége, s e rajongó társaságban akadtak valóban híres figurák is: volt országhíresek, akiket már megült a munka, az alkotás apátiája, és elcsatangoltak a nagy kultúrközp ont okból, és itt, ezen az elvétett vidéken kerestek és találtak oltalmat. Álmodni sem mertem arról a jólétről, a- melyet a megyétől kaptunk, de ennek a jólétnek a kútfője maga Tamara volt. Első arcát akkor ismertem meg, amikor tíz esztendővel korábban értem jött a világ leghitványabb városnegyedébe, és kiránci- gált a testi és a szellemi nincstelenségből. (Ez Tamara közösségi arca. Dulcinea del Toboso-arc. A földkerekség valamennyi nőjének elmosódott arca: amikor végighaladnak az utcán; amikor bevásárolnak; amikor cigarettái vesznek ki a retikülből és rá gyújtanak; amikor fésülködnek; amikor villamosra vagy autóbuszra szállnak. A ruhájuk kék. A ruhájuk sárga. A ruhájuk fehér. Lila.) A mi világunkban nem ezért az elmosódott közösségi arcért ragaszkodtunk Tamarához, de azokért a rejtett arcokért, ame lyeket magában hordozott: a Gúnyárd megyei művészek azokat az arcokat igyekeztek lefülelni, amikor megörökítették őt papíron és vásznon, kőben és fában. Azokban a hónapokban egyéb elfoglaltság híján sokat rágódtam az efféle ürességeken. Azok a tömör napok, amelyekről a bevezetőben szólottám, mégsem voltak olyan tömörek. Mi tagadás, unalmas élet volt... Tudatosítottam a tétlenségünket. A mintapolgárok mintáivá nemesedtünk, illetve alacsonyodtunk, s a pénz, amelynek a szaporításához Tamara annyira értett, lassan minden utat és teret kiszorított az életünkből. Valamiféle erőszakot ünnepélyesség, közösségiség hínározott be körülöttünk mindent, és Tamara, akt örökké ebben a póznahelyzetben volt, semmit sem tudott erről. A gyerekek többnyire a Papánál nyaraltak, és mi nélkülözni tudtuk őket. Sohasem hiányoztak, mint ahogyan a szüléink és a testvéreink sem hiányoztak. Néha ugyan fönn gubbasztva a padlásszobában, félálom- ■ ban, amikor olyan az -ember agya, mint a pengeél, föl-fölpendült bennem hosszasan, sikoltón az alsó cé, de erről sohasem beszéltem Tamarával. LÖRINCZ ZSUZSA TUSRAJZA Mielőtt vonatra szálltunk volna, az asz- szony nyaralóházat bérelt: kétszobás, erké- lyes, pazarul berendezett nyaralóházat, amilyenből bizony kevés van Középkelet-Euró- pában. Könnyű, acélkékszínű, zsabós ruhát öltött magára, a nagy gyolcsgallér pengeszerüen feszült a vállán. A bőröndöket kivitette a vasútállomásra. A bejárónőnek aprólékos utasításokat a- dott. Szerettem ezeket a készülődéseket. A múltamat juttatták az eszembe. Azt az időt, amikor az ilyesmi oly szívet tépöen távol esett tőlem. Hozzá léptem: hálám jeléül megöleltem. Esetlenül, darabosan, mint ahogyan a magamfajta teszi. A vonatra emlékszem. A vonatra, amint ott suhantunk a végtelennek tűnő, fanyarképű rónán. Az étkezőkocsiban üldögéltünk. A felszolgálólány unottan tette elénk az italt: Tamara rendre utasította. Már a nagyvároshoz közeledtünk, a táj megváltozott közben, a síkságot dombok váltották föl, sárgászöldben boruló erdők következtek, s egy röpke perc alatt átrobogtunk az első hídon, amikor egy ötven kö rült, fekete keretes szemüveget viselő férfi — nagy önbizalommal — egy hitvány, mű bőrből készült aktatáskát nyújtott át Tama rának. — Kérem, juttassák el a Dohány utca VlllB-be. Dohány utca VIljB... — mondta mégegyszer a számomra Idegen férfi, és eltűnt a szemünk elöl. Néha egy-egy eltévedt mozdulat vagy egy felénk gomolyodó illatfelhő, kezünk alá tévedt rovátka, esetleg szemünk elé suttyanó tekintet időben évtizedekre visszahajíthai bennünket. Tamara, mialatt beleült a 35-47-53-as rendszámú taxiba, s a hitvány, fekete, műbőr táskát a hátsó ülésre lódította, még egyszer megidézte a szemüveges férfi arcát, alakját. Most már pontosan emlékezett arra, hogy kétszer találkozott már az idegennel. így mondta: — Asszonyom, kérem, juttassák el a Do hány utca VlI/B-be. Dohány utca VIl/B — és mint amikor álmot lát az ember, az idegen köd előtte, köd utána, eltűnik. Most, hogy ott robogtunk a Tizenhétesek Ötján, az Öváros Délkeleti Kapuja felé, ahol 1621-ben ugyanennyi protestáns föúrngk hullott a koponyája a porba, most már mindenre emlékezett. Igen. Emlékezett a rekkenö nyárt napokra, valahol délen Emil bácsiéknál nyaralt. Négy vagy ötéves lehetett, Emil bácsinak és Emília néninek egy kétszáz esztendős, elhanyagolt állapotban lévő kastélyuk volt. A kas; tély, akár egy fáradt és öreg sas, kiterjesztett szárnyaival ott gubbasztott a falun túl. Foghíjas akácok övezték. Az udvar pázsitja kopott. A parkban hínáros vizű tó. Bükkök, nyírek hajoltak a víz fölé. Alacsonyan kúszó földimogyoró tenyészett a napos részeken. Kökény ékelődött a földimogyoró közé Az akkori vakációja egy teljes esztendeig elhúzódott. Emil bácsiék lelkesedtek a kis Tamaráért. Emília nént ruhákat varrt neki. Vasárnaponként kirándulni vitte az ütött- -kopott lengyel gyártmányú személygépkocsin. Emil bácsi viszont Argentínáról beszélt. Rengeteg történetet mondott Argentínáról. Tamara, akinek fogékony képzeletvilága volt, az „Argentína“ szón hatalmas homok- és kavicsbányákat, vörösen lobogó sziklás hegyvidéket, meddő síkságokat képzelt el. és azt csak természetesnek tartotta, hogy ha Emil bácsi átkelt a Tengeren, akkor meg gazdagodva kellett visszatérnie. Ott üldögélt a megviselt pázsiton, amikor az ötven körüli idegent először megpillantotta. Az szórakozottnak látszott. Bár nagy volt a hőség, kabátot vagy köpenyt viselt. Tamara már indulat akart, hogy átvág a parkon, a hepehupás csapáson, és átbattyog a közeli, álmatag községbe, ahol újdonsült barátnőt laktak (közöttük Felicia, akiről később az elsőszülött lányát ts elnevezte), amikor az idegen hozzálépett, és azt mondta: — Micsoda ragyogó kislányt — és mielőtt a kislány megszólalhatott volna, az idegen odábbállt. Legközelebb hat esztendő múlva, találkoztakA szülei akkor már válóban voltak, ősz volt, és 6 ismét Emil bácsiékhoz került. Azokban a napokban az élők váratlanságával elpusztult a község mögötti halastó. Tamara és pajtásai naponta kijártak a tóhoz, és begyűjtötték a mocsárban fetrengö keszegeket, pontyokat és paducokat. Tamara a réten vágott át, amikor az öt- ven körüli mellé szegődött. A faluig kísérte. Mindez nagyon régen történt. A Papa még abban az esztendőben elvált a Mamától, és házat vásárolt Gúnyárd megyében, a folyóparton. A Mama keletre, a Kárpátok hegyei közé költözött, és férjhez ment egy rokkant taxisofőrhöz. Emil bácsi és Emília nént autószerencsétlenség áldozatai lettek. A vagyont Papa és a serdülő Tamara örökölte. Nagymama egyedül maradi a nagyváros ban, és bejárónőt fogadott. Talán sohasem tudjuk meg, hogy kt volt az az aktatáskás férfi. Jómagam, aki való ság-közelben éltem le életem legjavát, alig hiszem, hogy csupán ennyi fűzte volna az asszonyhoz. Sokkal több szállal kötődhettek egymás hoz, mint amit ildomos volt bevallani. Akkor, azokban a hónapokban Tamara állandóan rettegésben élt. Minden mozdu lata, minden kis cikkan'ása élárulta a ben sőjében dúló harcot. Miután kifizettük a taxiköltséget, a H par cellát vettük célba, ahol a nyaralóház már várakozott ránk. Tamara lassan, zaklatottan haladt. Vtssza-visszatekintett, mintha követőket vélt volna a lassan lekászálódó alkonyat ban. Belékaroltam. A mellettünk haladó boly, egy rövidre szabott fiú szellemeskedni próbált, de sí kertelenül. Sándor, a nyaralóközpont mindenese ott topogott a ház előtt. Udvariasan köszönt. Tamara a dúsgazdagok mogorvaságával és kiszámítottságával csupán annyit mondott, hogy a házra és a berendezésre kíváncsi. Egyik hiányosságot a másik után fedezte fel. Sándor megígérte, hogy a következő napon a kifogásolnivalókat eltűntetik. Leomlott már az este. Miután megittunk egy pohárka italt, Tamara is oldódni látszott. Kinn ültünk az erkélyen. Az apró hullámokat verő víz susogását hallgattuk, a kö zeledő éjszaka neszeivel. Távolban a kikötő vörös fénye végigsö pört a tájékon. A túlsó parton meredő fák koronát ebben a fényben fürödtek. Csönd volt. A földből kiszakadó, szabad nyugalom uralta a környéket. Szerettem ezt a nyugalmat, ezt a meghitt némaságot. Ügy szerettem, mint ahogyan az italok izéért is rajongtam, mint ahogyan a feleségem rejtett lényegeiért izgultam. Reggel lett. Nyolc óra volt már, amikor fölébredtem. Sándor a küszöbön állott, úgy mondta: — A kedves felesége kihajózott a szemközti szigetre. Reggel volt. Az ital ragacsossága arra ösztökélt, hogy fogat mossak, a másnaposságom meg arra, hogy erős kávéval kezdjem a napot. Valamit még haboghattam, mert a távolodó Sándor visszafordult. Az asztalon egy cédulán ez a szöveg volt: „A televíziót, a hűtőgépet, a függönyöket kicserélik. Maradj otthon. Tamara.“ Már akkor sejtettem, hogy mit forgat a fejében. Tíz esztendei házasság után akar va-akaratlanul megismerjük egymást. Sört ittam. Az illetékesek, mintha csak légből lettek volna, nesztelenül jártak-keltek körülöttem. A tv-t, a hűtőgépet kicserélték. A függönyök helyett is újat hoztak. Amíg ott motoszkáltak körülöttem, ősz tönösen is az emlékezésbe hajóztam. Eszembe jutott az a monumentális rapszó dia, amely Idáig vezetett. A kényelem, a gazdagság öblébe. A terülj-terül) asztalkám hoz. Minden izgalomtól mentesen megszem lélhettem magamat, jelenemet és azt, hogy mivé lettem ■ volna Tamara nélkül. Persze nincsen tökéletesen jó élet. A szolga a gaz dójától retteg. A gazda meg attól, hogy egy szép napon — varázsütésszerüen — szétbo molhat minden. Szóval nincsen tökéletes boldogság, de én inkább pénztől duzzadó zsebbel akarok járnt-kelni, így vagyok bol dogabb, mások szónokolhatnak, az én szí vemet aligha lágyítják meg, mert én, én aztán tudom, hogy mi a nincstelenség, ki vettem részemet belőle. Miután a talpnyalók odábbálltak, kievez tem a szigetre. Csónak alakú, száz-százhúz méternyi hosszú vízhordta szigetke volt. A sziget peremét magasra dúcolt part övezte Néhány sudár jegenye, nyír, fűz emelkedett- a fű fölé, a víz fölé. Iglice. kökény és csip ke kúszott alázatosan. — jól nézzél körül — mondta a jelesé gém —, mert itt maradunkl Cigarettát vettem elő. — A szigeten? — A nyaralóközpontban. Sejtettem, hogy így dönt. Attól fogva so kát töprengtem addigi életünkön, és úgy érzem még ma is, hogy minden további cse lekedetünk arra volt csupán jó, hogy meg alapozzuk vele a „száműzetésünket“. Oj életformát alakítottunk ki. Itt, a jolyóközelben, a természelközelben már nem voltak mitugrász müvészfigurák Igazi távolságba kerültünk időben és tér ben egyaránt a nagyvárostól és a Gúnyára megyei kisvárostól is. A nyaralóközpont? Mindössze néhány házikó állott itt. Egy elsőosztályú vendéglő, néhány pazarul be rendezett, emeletes épület. S az erdei csa pás végén, szégyenlősen egy kiskocsma gunnyasztott. Ovidius sétálhatott így Tomiban, a tenger parton, ahogyan mi vonultunk föl s alá. A kaviccsal takart sétányok mintha kezdettől fogva minket vártak volna. Ovidius is, ez a szélsőséges megszokhatta azt a másik vi lúgot, egy idő után örömet is lelhetett ben ne, mint ahogyan ml örömet leltünk a ko párságban. a kietlenségben az ősz beállta után. Tél jött. A nyaralóközpont elnéptelenedett. Fönn kuksoltunk az egyik szobában. Köny veket olvastunk. Egy napon a lengyel gyárt mányú személygépkocsi búgását hallottuk Megérkezett Papa. — Ez mégiscsak sok, amit ti müveitek' — mondta. — Hát meddig csináljátok ezt?i A feleségem a fehér függönnyel bevont ablak elöli állt. s huncutul, kéjjel mosoly gott. — Pedig itt maradunk — mondta határo zottan. — Azt hiszem, hogy még sokáig itt maradunk. Papa, mielőtt becsukta volna maga mö gött az ajtót, azt mondta, hogy akkor a Gúnyárd megyei Várat bérbe adja. Az elkövetkező héten egy tömött paraszt érkezett a közelből. Rókavörös bársonyfelöl tő volt rajta. Megesküdtem volna arra, hogy ugyanahhoz az emberhez van szerencsénk, akitől az Acélkék Várat vásároltuk. Most egy tágas parasztházat kínált megvételre. — Itt a közelben áll — mondta. De Tamara hajthatatlan volt: többé nem akart házat vásárolni. (1980)
