Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-09-30 / 40. szám
Cyprián Majerník -emlékkiállítás a Nemzeti Galériában Cyprián Majernlknak — aki ma a szlovák festőművészet kimagasló egyéniségének számít —, az életét és művészi pályafutását nem egy újságcikk, könyv méltatta már. Az ün. 1909-es generáció e prágai vezéregyéniségéről éppen ezért szeretnénk ezúttal kissé szubjektivebb hagnemben szólni, a kiállításon szerzett benyomások alapján. A bratislavai Nemzeti Galéria az 1945 nyarán tragikusan elhunyt festőművész emlékére nagyszabású kiállítást rendezett, mely október végéig tart majd. A bemutatott toll- és tusrajzok a művész egész életművét szemléltetik. Tudnunk kell, hogy az a művésznemzedék, amelyhez Majerník is tartozott, alkotásaival a második világháború ellen tiltakozott, s a humánum jellemezte őket. E- zek a vonások nála — mint igazi vezér- egyéniségnél — sajátos formában nyilvánultak meg. Egyedülálló volt, s amellett magávalragadó. Végigtekintve a tárlaton, mindjárt néhány olyan vonás ötlik a szemünkbe, mely a kor nyomasztó atmoszférájából csakúgy, mint a művész tragikus lényéből származtatható le. Mindez egyrészt a választott témákban, másrészt az általuk kisugárzott légkörben nyilvánul meg. Az embertelenséggel, kiszakítottsággal, egyedülléttel való birkózása a legszembetűnőbb problémája. A vonuló, hazátlan emberek sora képeinek egyik leggyakoribb motívuma, ez fokozatosan szinte az egész 1909-es generáció jellemzőjévé válik. Kezdetben (a 30-as évek elején, a főiskola befejezése után) — a szlovák nemzeti festészetet megalapozó Benkával, később Alexyvel, Bazovskfval, Fullával és másokkal egyetemben — ő is igyekezett a szlovák nemzeti jellegnek helyet adni képein. Az elmosódó formában meg-megjelenő népviseleti vagy falusi motívum nála azonban inkább festői szempontból fontos. A francia Matissehoz hasonlóan (akinek művészetét 1932-ben, párizsi tanulmányútja alkalmával ismerte meg) a különféle mintázatokat — ez esetben a népi ornamentu- mokat — az egyes képsfkok eltérően színes díszítésére használta fel, így pl. Legelőn vagy Boci című képein (1932-ből), Morénán s másutt. Az effajta dekorativizmus — melyet a fauvisták alkalmaztak műveiken — (Fekvő aktján 1930-ból) a párnák, a heverő, a falak, valamint az ablakrácsozat elütő mintázatának keverékében jelentkezik. Az Olvasó nő cfmű képén ugyanez a függöny, abrosz, s a bútor faragott díszítményeinek, Cirkuszosok cfmű művén pedig (1936-ból) a létra fokainak, a kifeszített hálónak és a háttér téglafala mértani elemeinek összekapcsolásában mutatkozik meg. A falusi világ iránti érdeklődése M. Cha- gallhoz is közelhozta. Majerník hol gyermekien tiszta, hol szomorkásán irónikus látásmódja, mely ilyen tárgyú müveit jellemzi, Chagall képeivel rokon. Lovacskás, tehenes, szamaras udvarképein szinte beszélgetnek az állatok. Esküvő (Két ablak az albumból), valamint özvegyasszony című festménye közös gondolatot fejez ki. Az előzőn a menyasszony tüllruhája átlátszó, míg az utóbbin a tisztes özvegy arcát gyászfátyol borítja ugyan, teste azonban jelképesen ruhátlan... Fiatalasszony című két képén az ifjú menyecskét hasonló iróniával egy búsan várakozó tehén mellé állítja. Az élcelődő, 'gunyoros hangot egyházellenes művein, az élesen szatirikus hang váltja fel. Ennek oka minden bizonnyal a papok erkölcsében, vagy magában a vallásban való csalódásban kereshető. Cyprián Majerník — gyógyíthatatlan betegsége és az egyre komorabb társadalmi valóság miatt — a 30-as évek végén áttér a melankolikus képek festésére. Kezdetben az olasz G. Chirico szellemében (pl. Fehér ló — 1936-ból), aki ürességtől kongó, puszta várostereivel, valószerűtlen perspektíváival ismert. F. Fellini filmjeiben is gyakran szerepelnek hasonló elhagyatott éjszakai városterek. Fellini lelkületűvel Majerník cirkuszképei is sok rokonságot mutatnak. Valamennyi a magányosságot próbálja érzékeltetni (pl. Síró bohóc). Emlékmű (Híres ember emlékszobra 1940- böl) című képén egy üres téren, szemben a roskatag házakkal felállított groteszk kőalakkal az emberi élet értelmét kutatja keserű felismeréssel. A magára utaltság tudatosításától az út — a spanyol pulgárháború kitörésétől fogva, a többiekkel való sorsvállalás felé vezetett, ahogy azt a Spanyol motívum, Menekültek vagy a Sorstalálkozás című alkotásai bizonyítják. A vándorlók, hazátlanok csoportjai egyre szaporodtak vásznain, mígnem e cél nélküli gyalogosok és lovasok egy általános, az embertelenség elleni jelképpé nem váltak nála (pl. a Holdkórosok vagy több Lovasok című képe). Ez a jelképesség végül is — Goya és Daumier műveinek befolyása alatt — Don Quijote szerencsétlenül bolyongó, magányos alakjában, mint történelemfeletti figurában öltött képet. Utolsó alkotásai, amelyekben a művész a Szlovák Nemzeti Felkelésre reagál, addigi képeivel összhangban olyan embereket ábrázolnak, akiket a drámai események e- reje kiragadott a normális hétköznapi életükből, no de ezek az emberek már nem céltalanul tengődnek ide-oda a világban... A. Gály Tamara M 9 JACQUES OFFENBACH 1819-1880 Kérem szépen, tata, ne tessék megharagudni, de, én eljátszom a csellószólamot... — ajánlkozott félénken az alig tízéves vézna, vérszegény kis Jákob, az apa és a jelenlevők nagy megrökönyödésére, amikor a szokásos házi muzsikálást nem lehetett megkezdeni, mert a vonósnégyes csellistája éppen megbetegedett. Történt ez pedig Kölnben az ezernyolcszázhúszas évek vége felé a zsidó hitközség szép hangú kántorának, Isaac Juda Eberstnek a lakásán, aki a Majna vidéki jelentéktelen Offenbach városkából származott, s az egyszerűség még a jobb megkülönböztetés végett vette fel az Offenbach vezetéknevet, amely aztán fia révén vésődött be az egyetemes zenetörténetbe. Isaac Offenbach — akinél aligha tudta valaki is szívhez szólóbban elzokogni a sok évezredes halotti zsoltárt, a Kol nidrét — népes családnak volt a feje, a kis Jakob gyermekei sorában hetediknek látta meg e napvilágot abban az évtizedben, amely előzőleg már Schumannt, Chopint, Lisztet, Wagnert és Verdit ajándékozta a világnak. A kántorlakásban szinte állandóan szólt a zene, s így nem csoda, hogy a fogékony kis gyermekleiket is hamarosan bűvkörébe vonta. Főleg a családi cselló bársonyosan doromboló hangja izgatta fantáziáját, s az apa távollétében maga is megpróbált hangot kicsalni a hatalmas hangszeren fa-, szülő négy húrból. így kerülhetett aztán sor arra, hogyha félve Is az apai szigortól, mert tilos volt „Isaac tata“ hangszeréhez nyúlni, ajánlkozzék a hiányzó csellista szerepének betöltésére. Ahogyan pedig lapról leolvasta az éppen műsoron szereplő Haydn-kvartett negyedik szólamát, mindenkit ámulatba ejtett, s azt eredményezte, hogy először az apa, majd a helyi tanítók oktatása mellett a kis Jakob csellistaként zenei pályára lépett. Tehetsége nem mindennapi, s a fiú technikailag is oly bámulatosan fejlődött, hogy tizenkét évesen nyilvánosan szerepelt Kölnben, s egyhamar megérlelődött az apja célja: a nagyhírű párizsi zeneiskolába, a Conserva- toire-ba adja. Persze ezt a tervet a szűkpénzű kántor- családnak valóra váltani nagy megterhelést jelentett, de felvirradt az a nap, amikor a kétszeresen idegen, a német és zsidó Jakob Offenbach megérkezett Párizsba, a zene fővárosába, s ott kopogtatott Cherubini, a Conservatoire teljhatalmú és rettegett igazgatója ajtaján. A Conservatoire elvből és hagyományból nem fogadott soraiba nem franciát, így az első kísérlet eredménye a rideg elutasítás volt, mint ahogy pár évvel korábban a gyermek Liszt Ferenccel is megtörtént. De amikor az apa szívós kitartással kiharcolta, hogy gyermeke játékát az agg Cherubini, személyesen hallgassa meg, megtört a jég, s az Igazgató döntött: „ön a Conservatoire növendékei“ A kezdet a szorgalmas tanulás időszaka volt, amelynek eredményeként a fiú ragyogó csellistává fejlődött és meghódította a város koncertpódiumát, előkelő szalonjait, majd évekre tagja lett az Opera Co- mique zenekarának. Es ezzel a zenekari tagsággal elérkezett a sorsdöntő pillanat: eljegyezte magát a festett kulisszák izga* lommal és parfümillattal terhes világával« Közben komponálni is kezdett, s a dalok, románcok, vidám jelenetek máris elárul- ták, hogy szerzőjük sziporkázóan szellemes, karikírozó hajlammal megáldott bő humorú egyén, a buffonária és paródia hivatott mestere. Erről tanúskodnak már első színpadi művei is, amelyek jellegüknél fogva egyenesen a vidám zenés műveket játszó Opera Comíque színpadára kívánkoztak. A sors iróniája, hogy Offenbach, a zeneszerző sohasem szólalt meg azon a színpadon, ahová vágyott, és melynek zenekarában számtalan estét végigcsellózott. Ehelyett a francia prózai színészet fellegvárába, a Come- die Francaisé-ben kapott karmesteri állást, majd pedig önálló színházalapító engedéllyel saját színházat nyitott. Ez a színház pedig a legendás „Bouffes <— Parisiens“ legviharosabb sikereinek és nem kevésbé viharos bukásainak a színtere. Innen indultak világhódító útjukra ma is élő művei, mint az Orfeusz az alvilágban, a Szép Heléna, a Párizsi élet, a Gerolstelni nagyhercegnő, a Fortunlo dala, az Eljegyzés lémpafénynél, hogy a százkét művéből csak egypárat Idézzünk. Életének alkonya a porosz háború után hozott még egypár sikert, de ezek fénye már gyéren világított csak, s a hajdani vérpezsdítő, fergeteges kánkánok tüze is hamvadozott már. A vág előtt azonban csodával határos módon alkotó géniusza még egyszer fellángolt, s megalkotta hattyúdalát, a Hoffmann meséit, a halhatatlanságra számot tartó egyetlen operáját, életművének legragyogóbb ékkövét. Bemutatásakor azonban már Jacques Offenbach, a vérbeli franciává lett német örök álmát alud- ta a párizsi temetőben. Varga József ak örömmel nyugtázhatjuk a Madách Könyvkiadónak a figyelmét, melyet az utóbbi időben népi hagyományaink iránt tanúsít. Ennek eredménye többek közt az a néhány gyűjteményes kötet is, a- mely egy-két év leforgása alatt a kiadó gondozásában napvilágot látott. A Szól a rigó kiskorában, a Rozmaringkoszorú és a Vétessék ki szóló szívem című kötetek egyaránt alapos és körültekintő gyűjtőmunkáról, kellő szakmai felkészültségről tanúsígy is erőt gyűjthetünk belőlük a mindenséggel való bátor szembenézés, az újabb problémák leküzdéséhez, jövőnk teljesebbé tételéhez. A csodás elemekkel, a népi fantázia termékenyítő erejével átszőtt sorok, versszakok kellemesen szórakoztatják, gyönyörködtetik az olvasót. A kötet 54 balladatípus 162 változatát tartalmazza. Amint bevezető tanulmányában Ág Tibor megjegyzi, a „válogatáskor elsősorban az ép és csiszolt változatok kerültek előtérVÉTESSÉK KI SZŐLŐ kodnak. Meggyőzően példázzák azt, hogy a szlovákiai magyarság gazdag folklórja és népművészete megérdemli az odafigyelést, az alapos kutatómunkát, Illetve az eredmények feltárását, közzétételét. Annál Is inkább elmondhatjuk ezt, mivel a népi hagyományok szellemi kultúránk szerves tartozékai, jól kiegészítik jelenünket, termékenyítőén formálják nemzetiségi tudatunkat. A Vétessék ki szóló szívem című balladáskötet több évtizedes gyűjtőmunka eredménye. Az Ág Tibor ösz- szeállította könyvet nagy megelégedéssel vehetjük kezünkbe, s nyugodt lelkiismerettel besorolhatjuk az eddigi legértékesebb balladagyűjtemények közé. A lejegyzett dalok és a szövegek megszenvedett sorsokról, egyéni tragédiákról, közös keservekről vallanak. A maguk módján felvillantják az emberi lét problémáit, a letűnt korok hátborzongató eseményeit. Ám (Egy értékes gyűjteményről) be“. Jóval több ballada gyűlt volna össze, de a kötetbe főleg azokat sorolták be „melyek az átlagtól valamiben eltértek“. Nagyon jól tette Ág Tibor — lévén a szlovákiai magyarság népballadáiról szó —, hogy a válogatáskor és az összeállításkor arra törekedett, hogy ,»minden tájegység képviselve legyen“; a Bodrogköz, Gömör, Ipoly mente, Zobor- alja, a Csallóköz, Mátyusföld népballadái mind helyet kaptak a gyűjteményben. A bevezetőben Ág Tibor megemlítette azoknak a gyűjtőknek a nevét is (pl. Sima Ferenc, Mó- rocz Károly, Hodek Mária, Apa Vilmos), akik kívüle aktívan bekapcsolódtak e nemes munkába. A közölt anyag legnagyobb részét a régi (középkori) balladák teszik ki, a 19 balladatípus több változatát is megtalálhatjuk itt. A betyárballadák 17 típusának ugyancsak gazdag változatát mutatja be a gyűjtemény. A balladaszerű régi énekek már ritkábbak területünkön. A virágok ve- télkedése-féle balladatípus három értékes változatát (töredékét) leli meg az olvasó a kötetben. A balladáskötet értékét növeli a gyűjteményt jól kiegészítő, az alapos tudományos ismeretekről tanúskodó gazdag jegyzetanyag. Az egyes balladatípusokhoz Ág Tibor a könyv végén rövid tanulmányt, áttekintést nyújt. Szól a balladák eddig összegyűjtött és ismert változatairól, felSZIVEM tünteti az újabban előkerült változatokat is. Külön táblázatok szemléltetik a hazai változatok gyűjtési helyét és évét, a versszakok és szótagszámok mennyiségét, a záróhangók milyenségét. A Típusbemutatóban témák, típusok és változatok szerint rendszerezi a kötetben közölt balladákat. Közben feltünteti a gyűjtési helyet is. Ezenkívül betűrendes mutatót, helynév- mutatót, szlovák-magyar helyszótárt is találunk a könyv végén. S nem hiányzik az énekesek névsora és a szakirodalom sem. Befejezésül szólnunk kell a balladák szövegének — a magnetofonszalagra rögzített balladák szövegének — szakszerű lejegyzéséről. A munkát Sima Ferenc végezte el hozzáértéssel, a nyelvjárási szövegek lejegyzési elvének megfelelően. (Madách, 1979], Csáky Károly Egy tébolyult anya „ördögöt“ éget New Yorkban tűrtánt az alábbi, nem mindennapi tragédia. Lucia Abraham szerényen, csendben éldegélt a metropolis Harlem negyedében, s teljes anyai odaadással nevelte Leon Justin nevű két és fél éves kisfiát. A gyereken meg is látszott az anyai gondoskodás, szépen fejlődött. Körülbelül egy hónappal ez- elűttig, amikor is a szomszédoknak feltűnt, hogy kezd fogyni a gyermek, és sokat sír éjszakánként. Hamar napirendre is tértek fölötte, kisgyermekeknél előfordul az ilyesmi. Csakhogy pár nap múlva Lucia Abraham lakásából nyögések, éles sikoltozások hallatszottak. A lakók megijedtek, mert mintha halálra sebzett állat ordítása verte volna fel a ház csendjét. Éjfélkor Lucia Abraham sarkig kitárta lakása ajtaját, kiállt a lépcsűházba, és eszelősen kiabálva hívta a szomszédait, jöjjenek, nézzék meg, hogy ég az ördög az ő lakásában. Lucia Abraham teljesen meztelenül, zilált hajjal, dühöngő őrültként hívta szomszédait. Akik megdöbbenten torpantak meg a borzalmas látvány előtt: a gázkályha sütőjében — a- melynek ajtaja nyitva volt — összekötözve, vergődve sült a két és fél éves kisfiú. Néhány férfi gyorsan magához tért a döbbenettől, és be akart hatolni a lakásba, de az őrjöngő nő becsapta előttük az ajtót és belülről elreteszelte. A szomszédok kérésére azonnal kiszállt a rendőrség és a tűzoltóság, s az ablakon át hatoltak be a lakásba. A szerencsétlen gyermeket kórházba szállították — testfelületének 95 százalékát égési sebek borították, amelyekbe szörnyű kínok között bele is halt. Az anya később bevallotta, hogy mielőtt a sütőbe tette, megforrázta a gyermeket, mert isten tanácsára így akarta kiűzni belőle az ördögöt. Amikor közölték vele, hogy tettéért felelnie, és minden bizonnyal életével fizetnie kell, Lucia Abraham előbb kacagásba tört ki, majd nyugodtan kijelentette: fölötte csak isten ítélkezhet, ember nem, mert ő isten parancsára cselekedett. Mint kiderült, a „Jehova tanúi“ elnevezésű vallásos szekta tagja volt. Egy a sok százezer megszállott közül, akiket megmérgezett és számtalan esetben ilyen súlyos tragédiába sodort a középkorra emlékeztető sötét miszticizmus. H. I.
