Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-09-30 / 40. szám
COLIN LANGFORD a kínai váza Hz Idegen férfi nem volt túlzottan udvarias: — A gyűjtök többé-kevésbé mindnyájan egy kicsit hibbantak — mondta. Nelson F. Scarland nem reagált a megjegyzésre, mert üzletről volt szó. Számító természetű, hideg üzletember volt. Kétszer is meggondolta, mielőtt egy dollárt is kiadott volna a kezéből. De a kínai vázák esetében más volt a helyzet, Scarland Ming vázagyüjteményének mesz- sze földön híre járt, és bármely múzeumigazgató megirigyelhette volna házának a- lagsorában kiállított példányokat. Valahányszor, amikor vendégeinek mutogatta gyűjteményét Scarlandból, a szófukar milliomosból hallatlan bőbeszédű természet kerekedett. így történt ezúttal is, jóllehet még csak azt sem tudta, hogy az idegennek mi köze lehet, vagy egyáltalán van-e valami köze a művészetekhez. — Ez itt egy különleges példány, valódi kínai lakodalmas váza. Voltaképpen ennek az ügyében hívattam. Sajnos azonban csak egyik példány az enyém, a párját kellene megszereznie. Az idegen összeráncolta homlokát: — Hát lehetséges-e egyáltalán megismételni ezt a hallatlanul finom művészi munkát? — A lakodalmas váza varázsát éppen az adja meg, hogy csak párosával készültek, az újdonsült házaspár tökéletes harmóniáját hivatottak szimbolizálni. Am a világ egyetlen múzeuma sem rendelkezik egyetlen összeillő párral sem. — Értem, az évszázadok során sok tönkrement belőlük. A három lépés távolságra mindig szigorúan ügyelő Scarland karján ragadta az i- degent: — A váza párja megvan, azt kellene megszereznieI Arca eltorzult a dühtől, majd így folytatta: — Tulajdonosa azonban nem hajlandó eladni, pedig körülbelül annyit ért a Ming- -vázákhoz és a művészetekhez, mint a tyúk az ábécéhez. Ismétlem, nem hajlandó eladni, mert tudja, hogy ezzel engem hallatlanul bosszanthat. — S ha többet kínálna neki érte? — Erre is gondoltam már, s javasoltam is neki, és tudja, hogy mennyit kínáltam érte? Valódi árának éppen a tízszeresét, félmilliót készpénzben. S erre ö azt válaszolta: inkább millió porcikára töri, de nem adja el. Ezt mondtál Az idegen szemmel láthatóan magába, fojtotta a nevetést, majd így szólt: — Voltaképpen kiről van szó, miféle gyűjtőről? — Gyűjtői Ezt a szót még véletlenül se használja arra a dilletánsra, Geoffrey Wil- coxnak fogalma sincs, hogy ki az igazi gyűjtő. Geoffrey Wilcox. Nem csoda, hogy nem akarta Scarlandnak eladni. A két férfi közötti ellenségeskedés már-már legendáshírűvé vált. Állítólag egy alkalommal egy börzei spekuláción Scarland lóvátette Wil- coxot, de a fordítottja sincs kizárva. — Mi akkor hát az én feladatom? — kérdezte az idegen. — Olvastam a hirdetését, Mr __ Leintette: — A nevek nem fontosak ... — Ami engem illet. A hirdetésben az áll, hogy műtárgyak beszerzésére szakosította magát. Továbbá az is, hogy különleges megbízatásokat is vállal. .. Azt gondoltam: ha már ezt az átkozott Wilcoxot. az értelem oldaláról nem lehet megközelíteni, ám legyen ... Az idegen félbeszakította: — Ha jól értem, be kell szereznem önnek a lakodalmas váza párját. De hogy miként, abba nem bocsátkozik ugye? — Igen, jól értette. — Valószínűleg tisztában van azonban azzal — folytatta —, hogy módszereim alkalmazása meg fogja önt fosztani attól az élvezettől, hogy a vázát nyilvánosan kiállítsa. — Nem érdekel, csak szerezze meg. Az enyémnek kell lennie mindenáron, és nem azé a senkiházi Wilcoxé. — Rendben, Scarland úr, elfogadom az ajánlatát. Szolgálataim díját is azonnal közlöm: félmillió dollár. A kővetkező napokban Nelson F. Scarland rendkívül nyugtalan volt. Folyton az járt az eszében, vajon helyesen cselekedett-e, hogy egy nyilvánvalóan az alvilághoz tartozó ember szolgálatát veszi igénybe. De aztán ismét az eszébe jutott Wilcox, és minden eszköz igazoltnak tűnt neki. xxxx Egy héttel később Scarland nappalijában csöngött a telefon: — Pontban három óra tíz perckor jöjjön az állatkertbe, az oroszlánketrec előtt várom önt. Meglepetést tartogatok számára, megszereztem, amit óhajtott. Hozza magával a pénzt. Három után tíz perccel az őr odalépett a türelmetlen látogatóhoz: — Mr. Scarland? — Igen? — Kérem, fáradjon a parkolóhelyen hagyott kocsijához, már várják. Scarland Cadíllacjának hátsó ülésén az idegen férfi ült. Mellette egy terebélyes kartondoboz volt. — Hogyan az ördgbe is került Ide? — kérdezte meglepetten. — Megvannak a módszereim rá, ezért fizetnek, és mondhatom jól megfizetnek. Remélem a pénzt is elhozta. — Bocsánat, egy pillanatra, először szeretném megnézni a vázát. — Természetesen, tessék parancsolat. Remegő kézzel nyitotta ki a dobozt, és egy selyempapírba csomagolt tárgyat húzott ki belőle. ValóbanI A váza volt az. Szakasztott olyan, mint az ö kínai lakodalmas vázája. Elérte hát célját, a váza párja is Immár az övé. Es Wilcox is megkapta a magáét! Az idegen kinyújtotta a kezét, Scarland átadta a cipösdobozt, amelyet egész délután a hóna alatt szorongatott, közönséges cipősdoboz, telis-teli pénzzel. Az idegen felnyitotta a tetejét, szélesre húzta a száját, valamit mormogott, majd ismét becsukta, és kiszállt a kocsiból. — Hé, figyeljen már egy percre. Árulja el, hogyan sikerült... — kérdezte Izgatottan Scarland. — Inkább ne kérdezzeI — válaszolt távozóban az idegen. Scarland iparkodó léptekkel Igyekezett hazafelé. ,4 szolgának azonnal szabad délutánt adott, és egyedül vitte le a dobozt az alagsorba. Már napokkal korábban elkészítette a helyet vázája mellett megszerzendő párjának. Sok-sok évszázad után a két váza, amely csak párostul igazi érték„ ismét egymás mellett gyönyörködtetheti majd a szemet — gondolta. Kinyitotta az ajtót, s a saját vázájának csak a hűlt helyét láthatta ... Egy csapásra megértette, hogy miről van szó. Amikor két héttel ezelőtt megmutatta a vállalkozó idegennek a gyűjteményt, az bizonyosan alaposan szemügyre vette a biztonsági berendezéseket, a lehetőségeket, tervet kovácsolt, és kihasználta a kellő alkalmat. Nelson F. Scarland voltaképpen a saját vázáját vette meg. A hazatérő szolga igencsak csodálkozott, hogy ura az egyik percben hangosan szitkozódik, a másik percben pedig fennhangon hahotázik, hogy az egész ház visszhangzik belé. Ö sem tudhatta azonban, hogy urának, a megszállott gyűjtőnek a polgár- háború idejéből származó értéktelen pénzgyűjteménye ts volt, s hogy Scarland ezt a pénzt egy cipösdobozba rakta, néhány valódi dollárral álcázva, és azt vitte magával a találkára. GYURÁK ÉVA RAJZAI DUÉAN DUSEK KATICABOGARAK NAPJA állodal fürdőszobákban nem volt ablak, csupán egy gyenge villanyégő, ezért eleinte azt hittem, hogy a feleségem tévedett. A tükör előtt; állt, és az arcán patakzott a könny. — Mi van? — kérdeztem. Egész éjszaka civakodtunk az étteremben szolgáló pincérnő miatt, mivelhogy vacsora közben állítólag folyton csak őt bámultam. A veszekedésnek nem és nem akart vége szakadni, s talán még tovább is tartott volna, ha a teljes kimerültségből közben el nem alszunk. Kedvetlenül ébredtem. Megmostam az arcom, és kiöblítettem a szám. A rossz íz nem múlt el belőle. — Mit bőgsz megint? — Eltűntek a szeplőim. Elnevettem magam. — Te egyszer még a fejedet is elveszíted. — Miattad van az egész. Ezt nem értettem. — Egész éjjel sírtam, s a szeplőim feloldódtak a könnyeimben. Fogott egy kis zsebtükröt, és szaladt az ablakhoz, hogy meggyőződjék, valóban így van-e. Erre kitörő sírása volt a legjobb bizonyíték. Nem tudtam őt megvigasztalni. Igaz, nem is nagyon igyekeztem. Vagy egy órát sírdogált még, aztán majdnem egészen délig szipogott magában, míg a felhők mögül elő nem bukkant a nap. Időközben megborotválkoztam. — Nem megyünk ki egy kicsit? A szobát beragyogta a függönyön áttörő napfény. — Menj egyedül — mondta. — Nem jössz? — Menj csak te. De azután mégis jött, mert az esős napok után újból látni akarta a napot, amelyet a természet legszebb ajándékának tekintett. A szeplőket szintén szép ajándéknak tartotta, ugyanúgy, mint a haját, a szemét, a kezét... Mint mindenét. Egyszer halálos komolyan magyarázta nekem: amit születésünkkor ajándékul kaptunk a természettől, soha sehogyan nem változtathatunk rajta, erre senki nem hatalmazott fel bennünket Ezt még akkoriban sütötte ki, amikor az iskolában a gyerekek folyton kicsúfolták a szeplői miatt,' s talán ezért is siratta most őket annyira. Soha nem láttam őt például virágot szedni. Inkább naponta akár tíz kilométert is gyalogolt a virágok miatt, ám soha egyet sem szakított le. Aminek megvolt az az előnye, hogy soha nem kellett virágot vennem neki. Azaz nem volt szabad vennem. Nem tetszett neki az sem, hogy borotválkozom: szerinte a szakállat és a bajuszt is ajándékul kaptam, és nem lett volna szabod villanyborotvával elpusztítanom. Teljes békességben akart élni: bár vonakodva, el kellett ismernem, hogyha tegnap este nem provokálom őt, akkor nem is veszekedünk. Az égbolt egészen kitisztult. Egy óra múlva már minden száraz volt, de a levegő továbbra Is nyirkos maradt, úgyhogy újabb zivatar fenyegetett. Egy ösvényen, nem mesz- sze a szállodától, beértünk az erdőbe. Én mentem elöl, s csak néha-ného néztem körül, hogy nem előztem-e meg túlságosan; a fák alatt egy kicsit elviselhetőbb volt a hőség. Hirtelen egy kis tisztás bukkant föl előttem. Mivel jobban szeretem az erdő sötétzöld színét, mint a kiégett fű sárgás ragyogását a napfényben, megálltam és megvártam, hogy a feleségem beérjen. Már indulni akartam, amikor a jobb lábamat két vagy három hangya váratlanul megcsípte. Fölkláltottam. A feleségem megijedt. Gyorsan lehajoltam, a térdemig felhúztam a nadrágomat, s az alsó lábszárcsontomnál két futkározó vörös testecskét pillantottam meg a szőrök között. A hüvelyk- és a mu- tatóújjam között először az egyiket nyomtam szét, majd a másikat. — Szörnyetegek — mondtam. — Talán egy hangyaboly van itt valahol. Szép hólyagjaim lesznek, mondhatom. — Ez tisztára te vagy. — Mi? — Meg kellett ölnöd őket? — Hiszen belém martak, mint a kutyák. — Lehet, hogy az útjukban voltál. Elfordította a fejét, és tovább indult, ám azt még észrevettem, hogy a szeme megint könnyes lett. Közvetlenül a tisztás előtt így szóltam hozzá: — Elugrom ide a fa mögé. Mindjárt itt vagyok. Jó? Nem válaszolt. A kedvem ismét elromlott, háborgott a lelkem, és azt terveztem, hogy a tisztáson majd jól lehordom őt. Egy vastag törzsű fa mögé léptem. Körös-körül csend volt, nem rezdült semmi, én mégsem szabadulhattam attól az érzéstől, hogy valaki figyel engem. Alaposan lehordom őt — ismételteméi magamban még egyszer. Csakhogy már nem volt az előbbi helyen; kicsit messzebbről integetett felém és nevetgélve hívott magához. — Látod? — kérdezte egészen boldogan. — Látod? Nem láttam semmit. — Nem látod? — Mit kellene látnom? — Ott, lent a földön. — Mulatságosan előrenyomta az állát, és úgy mutogatott körbe-körbe. — Katicabogarak. Nem látod? — De látom — válaszoltam, mert hirtelen csak ugyan megpillantottam őket; először egyet, majd újabbakat és újabbakat. A száraz fűszálak és a lehullott levelek közt futkároztak, de volt, amelyik nem mozdult, a másik — tett néhány aprócska lépést, aztán újból csak állt mozdulatlanul. — Sütkéreznek a napon — szólalt meg a feleségem. — Láttál már ilyet valahol? — Nem láttam. — Van egy gondolatom — mondta aztán. — Szeplősek. — Már megint ezt kezded? Leültem a földre. A feleségem óvatosan összeszedett vagy tíz katicabogarat, majd visszajött, és leült mellém. Nem szóltam semmit. — Csinálok magamnak szeplőket a pettyeikből — mondta. — Legalább néhány pillanatra. Lefeküdt, a haja szétterült az arcán, összegubancolódott a száraz fűszálakkal, és ragyogott a napsütésben. Behunyta a szemét, és a katicabogarakat elengedte az arcán. Közben halkan vtborászott. — Csiklandoznak. — Még meg is haraphatnak. — A katicabogarak nem harapnak. — Katicabogarak, hangyák, egyre megy. En már ezeknek az ellenszenves és ostoba bogaraknak sem hiszek. A katicabogarak ott fut- károztak az arcán, az orrán, kettő rátévedt a homlokára, aztán megállt valamennyi. Összerezzentem: pontosan ugyanott voltak a szeplői is. — Hiszen fölfalnak té gedl — kiáltottam. — Hiszen egészen fölfalnak. Aztán fnár nem is láttam mást. Csak szeplőket. A sötét pettyecskék szabályta lan mintázata apró lyukakat égetett a recehártyáimon. Később azonban a kattcabo garak megmozdultak és megint minden a helyén volt a helyén ebben a zajtalan és napsütéses rendben, éppúgy, mint azelőtt. Mint azelőtt — csak a feleségem nem volt sehol A katicabogarak legkisebb! ke éppen fölrepült a magasba. Tóth László fordítása
