Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-09-30 / 40. szám

A PIRAMISOK ÁRNYÉKÁBAN

ALES» BENDA MEXIKÓI ÜTIBE- SZÄMOLÖIA

világjárók

AieS Bendának, a Mlad^ svét cseh nyelvű ifjúsági lap szerkesztőjének a neve nem ismeretlen olvasóink előtt. Pár hónappal ezelőtt kubai útjáról (rt. Most Mexikóban járt, ás úti élményeit velünk is megosztotta.

Állok a Nap-piramis tövénél, nem messze Mexikó fővárosától, Mexikó várostól, a lenyűgöző Teotlhuacan- ban. A 2400 méter tengerszint fölötti magasság egyébként is megviseli az ember tüdejét. Hát még aki arra vállalkozik, hogy megmássza a majd 70 méter magas piramist. Útközben ártatlan füllentéssel leplezem légszomjamat: színlelem, hogy fényképezek. S míg teleszívom levegővel a tüdőmet, mellettem éltes hölgyek fürgén lépegetnek fölfelé a meredek lépcsőkön. Végre fölérek én is.

Lent Teotihuacan San Juan archeológia! sávja: nyolc négyzetmérföldön piramisok, épületek, térségek. Itt terültek el a Mexikóí- -magasföld egykori lakóinak városai. Az épületeket az úgynevezett halál útja köti össze, amelynek végén ott áll a másik híres piramis, a Hold-piramis. Az utat kisebb piramisok is szegélyezik, amelyeknek a tetején valamelyik istenük tiszteletére hajdan templomot építettek.

A Nap-piramis templomát Tonatiuhnak, a nap istenének állították. Az ősi falak árnyékában tudatosítja csak a vándor annak a kultúrának a nagyságát, amelynek Teotihuacan is köszönheti létét. Az egész régészeti térség életre kel lelki szemeim előtt. E merengésemből az idegenvezető szavai zökkentenek vissza a valóságba. Elmondja, hogy a piramis hajlásszöge 15,7 fok, ami azt jelenti, hogy negyedévenként egy bizonyos nap bizonyos órájában az egész piramis napfényben fürdik. A Nap-piramis abban különbözik Egyiptom hasonló építményéitől, hogy nem temetkezési helyül» szolgált, hanem mint alapzat, amelyre isteneiknek templomot emeltek. A régi aztékok hittek abban, hogy egy napon a tenger felől eljön hozzájuk az isten, akinek érkeztével az ő életük is jobbra fordul, nem lesz többé szükség emberáldozatra, és más lesz a világ.

Cortéz a XVI. században ezt a néphitet teljesen a maga hasznára fordította, talán azért sikerült oly könnyen hatalmába kerítenie az aztékok birodalmát, és érzéktelenül letaposni a mexikói kultúrát.

Az első mexikói polgár, akivel összeismerkedtem, szakasztott mása volt a mesebeli hősnek. Sweldhelm- nek hívták a 18 éves, szőke hajú, szakállas német származású fiút. őseinek három nemzedéke él már Mexikóban. Ricardo, ahogy barátai becézik, már ősme- xikóinák tartja magát, jóllehet inkább európainak tekintené az idegen. Ö kalauzolt pár napig az országban. Egy legendát is megtudtam városáról. Mexikó várost a hajdani aztékok korában Tenochtitlannak hívták (ami aztékul azt jelenti az isteni kaktuszhoz közel). Amikor az aztékok nomád törzs voltak, megjelent előttük a harc istene Huicilopohtli, és így szólt hozzájuk: „Csak ott telepedhettek le, ahol kősziklából növő kaktuszon sast láttok ülni, amely a csőrében tekergő kígyót tart.“ Az aztékok sokáig vándoroltak, míg Texcoco-tó szigetén Mexikó közepén, a magasföldön rátaláltak a sasra. Ott alapították meg fővárosukat. A tavat részint feltöltötték földdel, a mocsarat lecsapolták, a vizet csatornába terelték. A csőrében kígyót tartó kaktuszon ülő sast a mai Mexico állam címerében is ott találni.

Amikor Hernan Cortéz és kalandor társai 1519-ben partra szálltak a mai Mexikó közelében, az aztékok fővárosa mesés település volt. A mostani utcák helyén csatornák szelték ke- resztül-kasul, a lakók dúskáltak aranyban, drágakőben. Cortéz rögtön fölismerte, hogy be kell vennie a várost, végeznie az aztékok utolsó császárával, Monte- zumával, ha teljesen le akarja ígázni Mexikót. Két év múlva következetes politikával s kihasználva a mexikói törzsek közötti viszályokat, az Istenek érkeztével ámító legendákat, az indiánok járatlanságát az akkori fegyverek forgatásában, másik oldaláról bevette a hegyet. Cortéz villámgyors rajtaütéssel onnan lepte meg Montezuma aztékjait, ahonnan azok a legkevésbé várták, a Popocatepetl és Ixtaccíhuatl hegyek közötti hágón, az El Paso de Cortéson. Mindkét tűzhányó őrszemként védte a 2200 méter tengersztnt fölötti magasságban levő Te- nochtitlan-medencét. Igaz, előrenyomulásukban segítette őket a hódító indián kedvesének árulása is, de így is férfimunka volt a javából Cortéz híveinek átkelése a 4500 méter magas hágón. Lovon, ágyúval csaptak le váratlanul a lakosságra, s Tenochtitlan helyén felépítették a maguk városát, Mexikót. Ledöntötték az azték templomokat, hogy helyükbe maguk hite szerintieket állítsanak. A régészek a

spanyol épületek alapjai alatt a város közepén még ma is a régi kultúra maradványaira bukkannak. így a Zacalo téren a katedrális az aztékok főtemplomának a Teocállinak az alapjain nyugszik.

Az egykori ingoványos talaj még most is aggasztja Mexikó város lakóit. A 12 milliós világváros minden

esztendőben egy métert süllyed. A lápos talaj képtelen tartani a felhőkarcolók tömegét, amiért fő is épp eleget az építészek feje. Emellett amilyen bőségében voltak egykor a víznek, úgy nélkülözik most. A város egyre nő, gyarapodik, s a vizet 300 méteres mélységből nyerik, de ez sem kifogástalan ivóvíz. Úgy látszik, Montezuma átka van azok utódain, akik leigázték a várost. Mexikóban a tehetősebbek demizsonokban tartják az ivóvizet. A sze- gényebbje azonban annyival elintézi, hogy a hálózatból folyó vizet átszűri, hogy legalább a nagyja szennyet fölfogja.

Nyolcvan kilométerre a fővárostól terül el Cuernavaca (lefordítva azt jelenti, tehénszarv). Útközben Ri- carddal visszatekintünk Mexikóra, de a nagyszerű látványt eltakarja előtünk a sűrű füstfelhő. Közvetlen az olimpiai falu közelében békésen pipál a cellulózgyár kéménye, amelynek szintén fölróható a város rossz levegője. Cuernavacá- ba négy út vezet. Legfigyelemreméltóbb bizonyára az a régi kövezett út, amelyet még Cortéz építtetett, hogy cuernavacai polotáját ösz- szekösse a fővárossal. Mellette fut a vasútvonal, amelynek 3000 méteres szintkülönbséget kell leküz- denie, hogy Cuernavacába jusson. A vasút mellett vezet az autópálya, itt azonban fizetni kell, ezért Rl- carddal inkább a néhány kilométerrel hosszabb, de ingyenes aszfaltutat választjuk. Az Ajusco-tűzhányó mellett visz el az utunk, melynekb lejtőin még 4000 méter magasban is zöldellnek a fák. A hegy alatt ép- I pen a zabot aratják. Ricardótől megtudom, hogy évente kétszer-háromszor is aratnak zabot. A mezsgyéket a lakók maguéyval ültették be — kaktuszfajta —, amelynek virágából készítik kedvenc italukat — szerintem visszataszító izfl erjesztett borukat —, a pulqu- ét. Háromezer méter magasságban vagyunk, ahol a borókafenyők még szemmelláthatóan jól érzik magukat. A hegy gerincén Mo- relose emlékművénél államhatár van: Mexikó 29 államának egyikébe, Morelos- ban vagyunk.

Cuernavaca 1500 méter tengerszint fölötti magasságban fekszik egészen más éghajlati övezetben, mint Mexikó. A virágok és a színek városa, ahol a szubtrópusi éghajlat tömény lila színe dominál. A mexikói mágnások villái fehéren virítanak a színorgiában. A tehetősebbek kellemes éghajlatáért Cuernavacát választották pihenőhelyükül. Mindegyik villát spanyol módra magas kőkerítés veszi körül. Ricardo elmodja, hogy a gazdag amerikai nyugdíjasok számára olcsóbb itt a megélhetés, mint mondjuk Texasban. Ugyanannyi pénzből, amelyet ott jól be kellene osztaniuk, itt kényelmesen megélnek, sőt néhány pesosért még egy egész mexikói család is a kényelmüket szolgálja.

Ez a folyóparti város régi Időktől fogva népszerű hely. Hernan Cortéz palotát építtetett magának, amelynek falait 300 évvel később Diego Rivera neves mexikói festő freskókkal díszített. Azt ábrázolva, miképpen tört be Mexikóba a nyugati civilizáció. Az állatbőrökbe öltözött indiánok fakarddal szegültek ellen a korszerűen fölfegyverzett „isteni“ idegen betolakodóknak.

Nemcsak Cortéz neve fűződik Cuernavacához, hanem Morelosé, a múlt század híres forradalmáráé, valamint Emílián Zapatáé, századunk agrárforradalmának vezető egyéniségéé is. Zapata volt a kezdeményezője 1910-ben annak a harcnak, amely során a földművesek elfoglalták a fővárost, szétosztották egymás között a gazdagok földjét, de felkelésüket mégis csak elfojtották. Zapatával könyörtelenül végeztek, de a forradalom vezére annyit mégis elért, hogy 1917 februárjában elfogadták Mexikó alkotmányát, amely abban az időben a világ leghaladóbb alkotmánya volt.

Talány, Xochicalcát aztékul miért hívták virágok házának, amikor a Sierra Ma- estra hegyóriás és a Mexikó környéki tűzhányók kö- közötti tolták város romjain semmilyen virág nem nyílik. Ez a hely nem más, mint egy kietlen térség a magasban, ahonnan néhány kilométer szélességben nagyszerű kilátás nyílik az alattunk elterülő térségre. Turistavezetőnk azt javasolja, viseljünk szemüveget és széles karimájú kalapot a nap ellen. Rövidesen belátjuk, jól tettük, hogy megfogadtuk tanácsát. Xochi- calcában perzsel a nap, de az elém táruló piramis lenyűgöző látványa feledteti a meleget, a fáradságot. A kőbe vésett istenek teljes szépségükben mutatkoznak; a tűz istene, Huehuetcotl, a nap istene, Quetzalpapa- lotl vagy a halál istene, Mlclantecuhtll. A piramis alatt a folyosók és termek rendszere a hajdani építők megfontolt tervezését dicséri.

Xochicalco távol esik az összes várostól, közelébe semmi település. A sziklás vidéken áthaladva a kukoricatáblák közepén csak elvétve lapul meg egy-egy szegény kunyhó, ahol a

fennkölt szépségű piramisok építőinek utódai, az írástudatlan indiánok tengetik életüket nyomorúságban. (Mexikó 56 millió lakosságának 37 százaléka analfabéta.) A vessző- vagy vályogfalú kunyhó tetejét ku- koricakóró fedi. Leírhatatla- nul rossz egészségügyi körülmények uralkodnak itt. Egyedüli vagyonkájuk a kecske, amely pányvára kötve naphosszat rágcsálja a zöldet.

Ricurdo megáll egy csoport gyerek mellet, akik az arrahaladó turistáknak gyíkot árulnak az üt mentén. Már néhány amerikai centért is hajlandók megválni kincsüktől, noha ezáltal esti csemegéjükről mondanak le. A leguan ugyanis az indiánok kedvenc eledele, no de a családnak szüksége van a pénzre. Hiszen a sót és egyéb árut sem nélkülözhetik.

A modern építészet csodái között tartják számon Mexikó városban az antropológiai múzeumot. Aki ChaLetűnt időkre emlékeztetnek ezek a kövek.

Arubőség a piacon, de vevők híján szemmel láthatóan unatkozik a „tulaj“

pultepec-parkban megfordul, ámulatba ejti szépségével a múzeum épülete. A hatalmas csarnok tetőzetét egyetlen, lótuszra emlékeztető oszlop tartja. A tágas termekben fölvonul előttünk Mexikó népének, a régi civilizációknak a múltja, történelme: az aztékok, az olmekok, a toltékok, a mayák kultúrája. Amit teremtettek időben és térben áthatják egymást. Az európai csak csodálni tudja a látottakat. S ha eddig azt hitte, hogy a mi civilizációnk teremtette kultúra egyedülálló, most meggyőződhet arról, hogy egymástól függetlenül is keletkezhetnek egyenrangú értékek.

A múzeum előtt a parkban tarka ruhás Indiánok régi mayaszokást mutatnak be, miközben a nézősereg fagylalttal hűsíti magát. Az Indiánok befejezve mutatványaikat, amely tetszést aratott, alamizsnáért sorakoznak. És ez a mába zökkenti a turistát. A mesés civilizáció leszármazottai- nak büszkesége, dicsősége már csak a múlté. Megmaradt a könyörtelen valóság: harc a mindennapi betevő falatért, amelyért Mexikóban ugyanúgy meg kell vívnia a szegénynek, mint a többi latin-amerikai országban.

Mexikót jobbára csak a régi cowboyfilmekből ismerjük, s ezekben a bennszülöttet úgy ábrázolják, mint aki szüntelen azon fondorkodik, melyik pillanatban támadhat rá orvul az „igazságos“, „Jóságos" fehéremberre. Milyenek is valójában a mexikóiak? Hogyan él a 30 millió fiatal ebben az országban, ahol a legnagyobb a népszaporulat? Találkozni velük az utcán, az áruházakban, az autóbuszokban. Többségük indián-spanyol félvér. Nagy hányaduk műveletlen és kilátástalanul szegény. A szociális különbségek szinte kirívóak. Talán ez a magyarázata annak, hogy a mexikói fiatalok Latin-Amerika legradikálisabb fiataljai. Végezetül mi is bemutatunk egyet ezekből a mexikói fiatalokból. Mario matematikát tanul, édesapja kereskedősegéd. Mariónak szerencséje volt, hogy bejutott a szegény diákok öt százalékos kvótájába. A rangos magán középiskolák ugyanis kötelesek fölvenni bizonyos számú igen tehetséges fiatalt, akinek a taníttatását a szülők nem bírnák pénzzel. A módos családok csemetéiért a szülők havi 50 dollárt fizetnek. Abban az országban pedig, ahol százezrek robotolnak havi 30 dollárért, ez bizony nagy pénz. Mario befejezte a középiskolát, és most Mexikó városban az állami egyetem diákja, emellett munkával tartja fenn magát.

— A mai fiatalok beleszólnak a körülöttük történő dolgokba. Ez jó is meg nem is. Nem jó, mert fönntart a tanulásban, másrészt viszont megismerkedünk a politikai harc gyakorlati arcával. Paradox helyzet, de a mi matematikai fakultásunk, amely kutató céljával nagyon is messzire esik a gyakorlattól, a 160 ezres egyetem legradikálisabb kara — mondja Mario, aki egy a milliókból, de nem mindenki olyan, mint ő.

Találkoztam ugyanis fiatalokkal, akik szüleik nyomdokaiban haladnak, s egyetlen vágy hajtja csak őket: minél több pénzt keresnil Összeakadtam olyanokkal is, akiknek minden mindegy volt, csak egy valami nem hiányozhatott életükből, a kábítószer. Újságok naponta hozták a híreket, ki próbált egyéni gondján bűncselekménnyel segíteni. Kevés ország szállhatna versenybe Mexikóval a szervezett bandák és bűnözők számát illetően. A fegyver a főváros lakóinak alapvető szükségletei közé tartozik.

Mexikó fiataljaira mégis a bizakodás jellemző, és a bizakodók tábora évente másfélmillió újszülöttel gyarapodik, akik ha felnőnek, bizonyára nem akarnak úgy élni, mint elődeik.

Madártávlatból is monumentális ez az építészeti remekmű