Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-09-30 / 40. szám

4

ÁRUHÁZI SZARKÄK

Kenyér, tej, kristálycukor, szépen egymás után a bevásárlókosárba kerül. De ni csak, hát ez meg mi? Még a lélegzetem is eláll, amikor a jól öltözött hölgy a cukorkáspolcról egy tábla csokoládét nem a kosárba, hanem a kabátja zsebébe csúsztat...

— Az áruházi szarkákról szeretnék írni — mondom a fogyasztási szövetkezet érsekújvári (Nővé Zámky) igazgatójának, Karol Sáteknak, de ő nem lelkesedik a tervemért.

— Másutt is lopnak, nemcsak minálunk, s végül az lesz, hogy csak itt. Nem szeretnénk megsérteni vevőinket. Meg aztán az apró tolvajlásokat általában olyan gyerekek követik el, akikre nem ügyelnek a szüleik. Megtörtént az is, hogy egyetlen gyerek bújtatta lopásra az egész osztályt, utána meg jöttek a szülők, hogy az nem létezik, az ő gyerekük nem lopott, nincs ráutalva. Szóval elég kényes kérdés, de talán mégsem árt, ha foglalkozunk vele — egyezünk meg végül is, és bemutat Piszton Otto mérnöknek, az áruház igazgatóhelyettesének. Azért őneki, mert ha tetten érnek valakit, őt hívják az esethez, így ő a legilletékesebb nyilatkozni.

— Néha két-három hónapig egyetlen tolvaj sem akad horogra, máskor meg egy hét alatt húszat-huszonötöt is elkapunk — kezdi. — Érdekes, hogy nem az elárusítók, hanem a vezetők, vezetőhelyettesek azok, a- kik lefülelik a tetteseket, ez pedig azt mutatja, hogy ők érzik a legnagyobb anyagi felelősséget. Sajnos, sok esetben gyerekek az elkövetők, de „ügyeskednek“ felnőttek is. Különösen az élelmiszer- meg a papír- és írószerosztályon fordul elő, de megtörténik az Is, hogy valaki elemei egy-egy csavarhúzót, kalapácsot, lakatot, sőt még a cipőrészlegen is közbe kellett lépnünk. De érdekes, ott mindig csak fél párt visznek el. Fogja, felhúzza az újat, és otthagyja az öreget.

— Mit csinálnak, ha észreveszik?

— Sajnos, amikor már csak az öreg cipőt találjuk, nem sokat tehetünk, esetleg fölhívjuk a város másik cipőboltját, hogy erre és erre a cipőfélére vigyázzanak, de hadd jegyezzem meg, hogy ez legtöbbször már késő. Az illető tőlünk elvitte a jobb, a másik üzletből meg a ballábas cipőt.

— Említette, hogy gondot okoznak a gyerekek ...

— Nemegyszer Inkább csak gyerekcsínynek kell tekinteni kihágásaikat. Érdekes, hogy jobbára délelőtt fordul elő. A délutáni váltásban tanuló gyerekeknek sok az idejük, bejönnek hozzánk, megtetszik nekik valami, és becsúsztatják a zsebükbe. A legérdekesebb eset egy hetedikes fiúval történt. ö csak a tejcsokit szerette. Jött a társával, végigment az üzleten, zsebébe csúsztatott egy tábla tejcsokit, de áz elárusítónő mindent látott. Csakhogy amikor kiforgatta a zsebeit, két táblát talált nála. „Honnan az a másik?“ — kérdeztük, mert a másik főzőcsoki volt, amely a mi üzletünkben nem volt. „Az anyu adta!“ „Igen? És hol dolgozik az anyu?“ „Az egyik iskola konyhájában.“ „Jó, akkor én most azonnal felhívom." „Jaj, csak azt ne; mert az anyu...“ „Én már soha többé nem fogok lopni“ — siránkozott a srác, de én azért csak kitárcsáztam az iskola telefonszámát, s megkérdeztem az anyját, mit adott a fiának tízóraira. „Két kiflit, gyümölcsöt, egy tábla keserű csokit és két koronát. De miért kérdi?“ „Mert a fiát...“ Szóval a gyerek nem szereti a keserűt, csak a tejcsokoládét.

— Az igazgató elvtárs említette, hogy néha a fiúk egymást is lopásra csábítják.

— Igen.

— Ezt honnan tudják?

— Egyszer elkaptunk egy fiút, és bevallotta, hogy ő nem is akart lopni, mire a társai évődtek vele, ő miért nem megy és lop magának. Hát nekünk sem kellett több, elmentünk az iskolába, s ott kiderült, hogy valóban az egész osztály „kiszolgálta“ magát nálunk.

— Előfordult ez máskor is?

— Elő bizony! Egy alkalommal elkaptunk három fiút az iparcikkek osztályán, amikor egy kis kalapácsot csúsztattak a táskájukba, elvezettük őket az iskolába, és ott az osztályban lassan egész kis gyűjtemény került elő. Ebből aztán néha már módszert is csinálunk. Sőt, van úgy, hogy tettenérés nélkül is elmegyünk az iskolába, és megkérjük a pedagógusokat, hogy figyelmeztessék a gyerekeket, mert ez mindig jobb, mint egy egész osztályt vádolni... A gyerekek legtöbbjét azért mégsem minősíthetjük tolvajnak. Általában az a tapasztalatunk, hogy minden kisebb-nagyobb közösségben akad egy-két srác, akikkel nem törődnek a szülők, és éppen ők a leghajlamosabbak a lopásra. És milyen rafináltak! Egy alkalommal elkaptunk egy fiút, és nem akarta megmondani a nevét. Jó, hát ha nem akkor nem, gyerünk az iskolába. Nos, mit gondolnak, hová vezetett? Egy másik iskolába. Azt hitte, hogy közben sikerül kereket oldania. Máskor a ravasz tolvaj már lopás előtt kicserélte valakivel a táskáját.

és mindez csak akkor derült ki, mikor elmentünk az iskolába.

— Gondolom, a legtöbbször a szülők a hibásak.

— Nem mindig hibáztathatók a szülők. Nemegyszer gondolkodtam már azon, hogy bár mindent megadunk a gyerekeinknek, de megtörténhet akkor is, hogy a többiek biz- tatgatják, míg kötélnek nem áll, és egyszer csak mi, szülők állunk ott valamely üzletvezető előtt hitetlenkedve és szégyenkezve. Nagyon kellemetlen köztiszteletben álló szülőknek azt bizonygatni, hogy a lányuk vagy a fiuk tolvaj.

— Azt hiszem, azért a felnőttek sem angyalok!

— A felnőttek külön kategória. Van, aki csak kávét, más italt vagy éppen bevásárlótáskát tulajdonít el, és van két klepto- mániás „vásárlónk“ is.

Az egyik órákat -tölt az üzletben, nézelődik, és mi szemmel tartjuk. A másik meg botrányt szokott csapni. Hogy mit képzelünk róla, talán tolvaj! Pedig ha csak teMária és Uőfíová Mária, a részleg két helyettese szinte dühösen mondja:

— Hihetetlen, hogy milyen szemtelenek az emberek. Arra nem is gondolnak, hogy amit ők elvisznek, azt a fizetésünkből kell megtérítenünk. Elviszik az árut, de csak kapjuk el őket egyszer! Elmegy a kedvük a lopástól. Két-három személy csinálja, és mindig ugyanazok. Ismerjük már a lábuk méretét is. Azt kellene látni, milyen gondosan ki van az öreg lábbeli tisztítva, még egy porszem sincs rajta. De biztosan nem járnak ilyen tiszta cipőben, csak amikor idejönnek hozzánk. Ráadásul a többi vevő Is az ő pártjukat fogja. Azt hiszik, hogy mi csak akadékoskodunk, ha valakivel kinyittatjuk a táskáját, de ha nekik kellene megfizetni a hiányt, bizonyára nem lennének ilyen elnézőek.

— Sajnos, az egésznek az az oka, hogy a tolvajt túl nagy szégyen vagy kár nem érheti — mondja Piszton Otto. — Ha akarja, még igazolnia sem kell magát, közben

heti, elemei valamit — mondja az igazgatóhelyettes, majd lemegyünk az üzletbe, hogy a helyszínen, az elárusítóktól is halljunk valamit.

Az éleimiszerosztály vezetője, Marta Sta- nová bevezet az irodába, tréfálkozik, és egy kicsit furcsállja, hogy érdekel bennünket az ilyesmi. Aztán előveszi a jegyzőkönyvet, nézegeti a bejegyzéseket. Az e- gyiknél megáll. A fiatal vasutasfeleség autón -érkezett a szomszédos városból. Maga is a vasútnál szolgál, jó beosztásban, a férje még jobb állásban, de azért csak a kabátja alá csúsztatott egy pálinkásüveget.

Amikor megtaláltuk nála, sápítozott, nyomta az ötszáz koronát, hogy megfizeti a tízszeresét, csak ne jelentsük föl, mert hát a férje ez meg az...

— Ez meg nem is volt idevalósi — lapozgat tovább —, csak itt élt valami nővel. Feltűnt, hogy naponta eljön, vesz magának egy liter tejet, és elmegy. De mindig csak azt az egy liter tejet. Egyszer aztán jobban megnéztük, és akkor láttuk, hogy bizony kávét csúsztatott a zsebébe. És így csinálta ezt jó ideig. Amikor aztán elkaptuk, és megkérdeztük, miért, hát nem tudott mást mondani, csak azt, hogy az élettársa nagyon szereti a kávét.

— De azóta már nem járl — szól közbe Magda Kollárová, a helyettes.

— Hogyan sikerül elkapni őket? — kérdem.

— Látjuk mi azt már, amikor belép, milyen szándékkal jön. Ha ugyanis valaki lopni akar, az figyel, sandán leselkedik, így aztán elég szemmel tartani, hogy mit rak a kosárba, de aztán egy óvatlan pillanatban becsúsztatja a zsebébe, és közben persze figyel. Ilyenkor elég, ha jobban szemügyre vesszükí az öltözékét, de látjuk mi azt is, amikor eldugja az árut.

— Mit lehetne ez ellen tenni?

— Én minden esetre felszereltetném a kamerát. Ha nem is véd meg mindentől, legalább tartanak tőle az emberek ...

Megállunk még a cipőosztályon is. Bíró

meg züllik a szakma. Mert mit tehetünk, bizalmatlanok vagyunk a vevőhöz, a rendes vevőhöz is, s ezt érzi Is, csak azt nem tudja, miért ez a bizalmatlanság. Különben az az Igazság, hogy nincs meg minden vevőben a kellő erkölcsi öntudat. Ezt bizonyítja a mi esetünk is. Amikor megnyitottuk az áruházat, önkiszolgálópultokkal rendeztük be majd az egész áruházat, de ma a legtöbb áru pult mögött van. Miért? A- zért, mert akkora volt a hiány. Olyan vezetőknek, akiknek éveken keresztül nem volt hiányuk, állandóan húsz-huszonötezer koronás veszteségük volt. Egyszerűen nem tudták megvigyázni az osztályukat. Már szinte legendaszámba ment a városban a melltartók, női alsónadrágok esete. — A- karsz egy szép melltartót? — Hát menj be az áruházba és fogj magadnak egyet! — mondogatták egymásnak a nők. Így aztán kénytelenek voltunk visszaállítani a pultokat, és attól kezdve megszűnt az osztályon a hiány. Bár nagy kár, mert erre a rendes, tisztességes vevő fizetett rá. Most már nem válogathat, nem nézegetheti meg az árut, és azért mi is ráfizettünk, mert több munkaerőre van szükségünk.

— Vannak bizonyos modern módszerek. Az élelmiszerosztály vezetője is említette a kamerát...

— Nem éppen olcsó dolog, és könnyen ki lehet rajta fogni. Elég, ha két ember összejátszik, az egyik eltakarja a kamera „szemét“, a másik már azt csinál, amit a- kar. Mi egyszerűbb módszerhez folyamodtunk. Lent a két „leghuzatosabb“ osztályon elvesszük és megőrizzük a vevő bevásárlótáskáját, mert abból a régi közmondásból indulunk ki, hogy az alkalom szüli a tolvajt. Ha nincs az illető karján táska, nem csúsztathat bele semmit. Persze vannak országok, ahol szigorúbban járnak el a szarkákkal. Ha például rajtakapnak valakit, rögtön lefényképezik, és kiteszik a nevét, fényképét a kirakatba a szégyentáblára. Ott aztán meggondolják az emberek, hogy elvigyenek vagy se valamit. Nálunk is szigorúbban kellene eljárni velük szemben.

NÉMETH ISTVÁN

HM

I

Az esetet egy pedagógus ismerősöm mond* ta el, aki klasszikus balettet tanít a balett- intézetben. Növendékei tizenkét év körüli gyerekek. A színház egy mesedarab bemutatására készült, s ehhez jó mozgású, táncolni tudó gyerekekre volt szükség. Természetes, hogy a balettintézet növendékei között keresték a gyermekszereplőket. Lett is nagy izgalom az intézetben! Mindenütt csak erről beszéltek, találgatták, kik lesznek azok a szerencsések, akik felléphetnek a Nemzeti Színház színpadán, mit kell majd tenniük, milyen szerepet Kapnak. Men az volt a legizgalmasabb kérdés: Milyen lesz az a szerep? A lányok gyönyörű kosztümökről, hosszú, aranyszőke parókáról ábrándoztak, a fiúk boldog várakozással gondoltak arra, hogy végre „hátulról“ láthatják a színházat, titkaival, gépezetével, kulisszáival együtt. I

Elérkezett a nagy nap. Kiválasztották a megfelelő gyerekeket, és ismerősömre hárult a feladat, hogy elmondja, mi lesz a szerepük. Majmokat fognak játszani.

— Maajmokaat!? — nyílt tágra a gyerekek szeme. Hogy ők majmokat játsszanak a színpadon? Hát ezért tanulnak, ezért járnak még szombaton is iskolába, amíg más gyerekek élvezik a szabad időt? Na nem, ezt azért mégsem, ök nem lesznek máj-* niok. Akkor inkább lemondanak a szereplésről. Megvárják, amíg valami jobb szerep adódik.

A pedagógus meghökkent. Ilyen reakcióra nem számított. Aztán elmagyarázta a gyerekeknek, hogy mindenféle szerep van: kicsi és nagy, negatív és i pozitív figura. De valamennyit el kell játszani, csak így

lehet az előadott darab teljes. Unalmas lenne az az előadás, amelyben csak daliás vitézek és gyönyörű királykisasszonyok szerepelnének. Kis szerepben is lehet remekelni, és a nagy szerepbe is bele lehet bukni. Egyszóval, mindent elmondott, ami ilyenkor elmondható. Nem sok eredménnyel. Tanítványai továbbra is csalódott arcot vágtak, nem is akartak részt venni a próbákon.

— Rendben van — mondta ismerősöm. — Amikor ebbe az iskolába jelentkeztetek, vállaltátok, hogy különböző szerepeket a- lakító táncosok váljanak belőletek. Mondom, különböző szerepeket, tehát nem kis vagy nagy szerepeket alakító táncosok, mert szerep csak egy van: SZEREP, amelyet mindenkinek a legjobb tudása szerint kell életre keltenie, bármilyen legyen is az, majom, herceg vagy akár ellenszenves, ostoba fajankó. Aki ezt nem érti, nem érdemli meg, hogy ebbe az iskolába járjon. Aki nem akar majom lenni, elmehet, erről gondoskodom. Azzal a néhány gyerekkel, aki marad, holnap megkezdjük a próbát.

Ez hatott. Eleinte nem nagy kedvvel, de később mind nagyobb lelkesedéssel gyakorolták a gyerekek a szerepüket, a majmokat.

Gyerekeknél még talán érthető ez a magatartás. Felnőtteknél már kevésbé.

A lemezüzletben a lemezek közt válogatok. Beethoven IX. szimfóniáját szeretném megvenni egy ismerősömnek. A fiatal elárusítónő nem nagy lelkesedéssel válaszol- gat kérdéseimre. Amikor megkérdezem, kik énekelnek a lemezen, nagy műgonddal dekorált szemével lesújtó pillantást lövell felém, és jó hangosan, hogy a körülöttem várakozó többi vásárló is hallja, micsoda mucsai barbár tévedt az üzletébe, kioktat:

— Hallottak már ilyet?! Mióta énekelnek a szimfóniákban!? Amit a kezében tart, az Beethoven kilencedik szimfóniája. Azt kérte, vagy nem? De abban nem énekelnek. A szimfóniákban nem énekelnek.

Lehet, hogy a dekorált szemű hölgynek a könnyűzene a zsánere. De egy lemezboltban minden zenei műfajú lemez megtalálható, vevő is akad rájuk épp elég. Ezek néha még pár kérdést is megkdckáztatnak. És választ kéne rájuk adni, akár Beethovenről, akár a Bonney M-ről van szó.

Ismerősöm kislánya hónapok óta óvodába jár. Kiscsoportos ugyan, de egy-egy rövid versike, gyermekdal elsajátítása nem okoz neki gondot. Otthon. Az óvodában ilyesmire mindeddig még nem került sor. Sétálni is csak ritkán járnak, pedig az idő megengedné, de ki a csuda fog vesződni any- nyi gyerek öltöztetésével? Ahányszor az ismerősöm betoppant az óvodába, pokoli lárma fogadta, a gyerekek dulakodtak, pü- fölték egymást, az óvó néni pedig egy csöndes zugban elmerülten olvasgatott. Fogadni mernék, hogy nem pedagógiai szakkönyvet.

Építkezünk, és ez, mint ismeretes, rengeteg gonddal jár. Pénzzel is, persze, de az ember szívesen fizet annak, aki lelki- ismeretesen, megbízhatóan dolgozik. De fizettünk annak a kőművesnek is, aki a szalufát befalazta a kéménybe. Persze, ki kellett bontani. Ahhoz is idő, ember és pénz kellett. Istenem, nem nagy ügy. Kőműves hát falaz. Hogy nem épp azt és úgy, ahogy kéne? Már csak nem kér szakmai tanácsot valamelyik tapasztaltabb társától!

Sorolhatnám vég nélkül a példákat. Emberekről, akik — ki tudja, miért — úgy érzik, többre, jobbra hivatottak és a rájuk bízott munkát ímmel-ámmal végzik. A baj csak az, hogy az ő hátuk mögött nem áll egy okos pedagógus, aki megtanítaná őket arra, hogy amit vállaltak, el kell végezniük. Legjobb tudásuk szerint. Mert kis munka, unalmas munka nincs. Csak MUNKA.

—nfc—