Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-09-16 / 38. szám

BCCSŰ

A FEGYVEREKTŐL

Mitől jó ez a film? Mitől kitűnő, remek ez a film? Miben más, mint a többi szerelmi történet? És miért lehet ezt a filmet kétszer-háromszor is élvezettel, érdeklődéssel, végignézni, nem megunni? Tódulnának elő n kérdések tovább is, az ember pedig hirtélenében azt mondja: azért, mert a film alapanyagául szolgáló regény Hemingway fejében született meg, és tolla által jött világra. De hát ez csak amolyan „olcsó“ magyarázat. Keresném tovább a válaszokat, de minduntalan egy filmbéli kép vibrál a szemem előtt: menekülő, háború borzalmaitól megtépázott tömeg, sárban, piszokban, roncsokon, holttesteken taposva gyalogol. Egy anya képe, bömbölő geyrmekével. Még görcsösen tartja a karjaiban a gyermeket, még szorítja magához, még 0 is cammog, gyalogol, vonszolja magát. Aztán megüresedik egy hely az autón, felül, megkönnyebbül, kicsit nagyobb biztonságban érzi már magát, s akkor enyhül az ölelés-szorítás, a gyermek kicsúszik öléből. Kicsúszik és leesik a roncsok, holttestek közé. És az a- nya nem nyúl utána, nem emeli öt vissza védő, oltalmazó szárnyal alá. Megdöbbentő, hátborzongató kép. Ha többet nem is tudnék a háború, a háborúk pszichológiájáról, kegyetlenségéről, ez a kép is pontosan, tisztán, határozottan megmagyarázna mindent.

Mindez még a néző szeme előtt vibrál, de már ott a másik kép: boldog fiatal pár Svájc nyugtató, békés hegyei között szánkózik, s a lánynak már két szív dobog testében.

Számomra ezeknek a képeknek a párhuzamától, borzalmától és gyönyörétől remek, megnézhető ez a film; ezeknek a képeknek a katasztrófájától más ez a szerelmi történet. Nincs itt giccs, nincs itt szentimen- talizmus, szirupos story, tények vannak csak, Hemingway tényei, a világ tényei, a háború tényei, a fegyverek tényei.

Sortűz, amely elé nem lehet odaállni és vitatkozni.

RABLÓK

Végre-valahára a Magyar Televízió képernyőjére került egy olyan tévéjáték, amelyet az unalom kínos-keserves görcsei nélkül végig lehet nézni. Nem kimagaslóan remek tévéjáték, nem szenzációszámba menő rendezés, hanem „csak" amolyan tisztességes munka: élvezhető, nézhető, szórakoztató, izgalmakban, eseményekben, fordulatokban bővelkedő.

Őri rablók mozogtak a színen, akik házhoz hívták az áldozatot, teljes ékszer-pompájában. Ment is volna minden a tervek szerint, mint a karika- csapás, hiszen nem kezdő főnök vezette, ha... Ha nem jön közbe egy hulla, egy szobalány és még sok minden egyéb. De hát a szemfüles író, Bem Travers ezt már így csinálja. Nem kürtöli világgá, hogy ő irodalmi krimit ír, mint egy héttel korábban Görgey Gábor Wiener Walzer című munkájáról — mert az se „irodalmi“ nem volt, se krimi —, hanem csak megír egy jó krimit, ha úgy tetszik, jó novellát, regényt, amelyből aztán jó film készülhet. A rendező élt is a lehetőséggel, megtalálta a módját, hogyan kell „megvenni, megfőzni“ a nézőt, hogyan kell adagolni neki az izgalmakat, az eseményeket, hogyan kell mesterien fokozni a történet groteszk csattanóvá a lakuló izgalmait.

■Én, még ha nem tartom is nagy becsben a krimi műfaját, jól szórakoztam, és azon kaptam magam, hogy a bennem lappangó előítéleteket falhoz lehet állítani.

i Z. J.

HATVAN ÉV A DOLGOZÓK SZOLGÁLATÁBAN

A TOLL IS FEGYVER

{Folytatás az 1. oldalról)

így az évfolyam megjelölése mellett, ismét zárójelben, feltűntetik a Právo iidu évfolyamát Is- XXIX. 1948-ban, amikor a CSKP és a szociáldemokrata pért egyesült, a Rudé právo fejlécén ismét megjelent a Právo lidu évfolyamszáma. Ismét mint a Právo lidu forradalmi hagyományai folytatásának szimbóluma.

A lap elnevezője, „keresztapja“ Ján Skála volt, aki hosszú évekig a Právo lidu szerkesztője, majd később a VeCerník Práva iidu főszerkesztője volt.

Skálának, halála után, 1980-ban közzétett visszaemlékezésében ezt olvashattuk a Rudé právo nevének meghatározásáról:

„Két napig harcoltunk a lap nevéért... Dj nevet kellett adni. De milyet? Mindenki zavarban volt. Végül én döntöttem. Javaslatomat fgy indokoltam: az új névben szerepelni kell a „právo“ szónak, mivel az emberek megszokták, hogy a Právo lidut egyszerűen Právónak nevezzék. Tehát a „právónak“ meg kell maradnia. Most arról van szó, milyen „právo“ (jog). Ez nem lehet más, mint „rudé“ (vörös). Mi, a munkások a szocialista jogért harcoltunk. Ezt mi sem szimbolizálja jobban, mint a vörös szín. A jobboldali Právo lidut az emberek majd elnevezik Bilé právónak (fehér jog). Ez később így is történt. Az új elnevezést

az egész baloldal elfogadta. Senkinek sem volt ellenvetése.“

A Rudé právo a párt hű bajtársa volt az ádáz osztályharcban, a burzsoá köztársaság idején. Mindig a dolgozók oldalán állt, szervezte harcukat a szociális jogokért. A párt vezetősége is mindig nagy gondot fordított harcos lapjára.

A kommunista sajtó, de főleg a Rudé právo fejlesztésében fontos szerepet játszott Element Gottwald elvtárs. Munkásmozgalmi pályafutásának kezdetei szorosan összefüggnek a sajtóval. A munkásmozgalomba 1920-ban kapcsolódott be, a munkássajtóba 1921 szeptemberében. Először adminisztrátora, majd szerkesztője lett a Közép-Szlo- vákiában kiadott Hlas fudu című pártlapnak. Itt kezdeményezte a Spartakus című folyóirat alapítását, amely 1922 januárjában meg is jelent, Gottwald volt a tulajdonképpeni főszerkesztője. Ide írta közművelő előadásait, például az élet keletkezéséről, a társadalom fejlődéséről, a hittanról és még sok másról. Nevéhez fűződik a mar- xizmust-leninizmust magyarázó rovat Is. Mint kiváló forradalmár-publicistának megjelennek a cikkei a Pravda chndobyban és a Proletárka című nőlapban le.

A húszas évek második felében megjelennek Gottwald elvtárs cikkei a Rndé prá- voban is. Az első 1926. május 13-án A mun- kakötelezettségről a pártban címmel. A kővetkező, május 26-i cikkében érthető módon magyarázza meg a párt bnlsevizációjának alapelveit.

Klement Gottwald cikkeivel később is találkozhatunk a Rudé právo hasábjain, a harmincas években és a felszabadulás u- tán is. Viszonyát a laphoz mi sem jellemzi jobban, mint az a tény, hogy újságírói igazolványába kifejezett kérésére ezt írták: A Rudé právo szerkesztője ...

A Rudé právo hatvanéves útját a forradalmi osztályharc, a szocializmus építésé sikereinek egy-egy jelentős eseménye fémjelzi. De vannak szomorú emlékek is. Az első köztársaság megcsonkítása, majd szétverése után, illegalitásban folytatja harcos, felvilágosító és reményt adó munkáját. Kiváló munkatársai biztonságukat, életüket kockáztatva harcoltak az ádáz ellenséggel —1 a fasizmussal. Sokan közülük a náci bitófán, puskacső előtt vagy koncentrációs táborban fejezték be életüket. Hogy csak néhányról emlékezzünk meg: Stanislav Brunclík, Július Fuöík, Jozka Jabfirková, Jan Krejöí, Václav KFen, FrantiSek KHíek, Evzen RoSinky.

A Rudé právo története összeforrott népünk és pártunk történetével. A múltból a mába torkolló történelemmel, amely a jövőbe vezet.

Tulajdonképpen nem is történelem.

Szakdolgozata első grafikai lapjára jellemzően Beethoven Sors-szimíóniájának az első ütemeit véste, és ez nem véletlen. Hároméves korában, 1956-ban ő is a . gyer- mekparalízis áldozata lett, fájlalni kezdte a lábát, s ettől fogva nemcsak gyötrelmes fájdalmaknak, de életét, sorsát meghatározó eseményeknek nézett elébe. És a sors most már nemcsak az ő életét, szüleiét is meghatározta.

Gyermekbénulásban sokan meghaltak, köztük neves sportolók Is. Ö túlélte. Amikor már túl volt a közvetlen veszélyen, tornáztatni kezdték, de tornázott ő magától is, és ekkor vette először kezébe a ceruzát, hogy elfoglalja magát, kitöltse furcsán üres, sivár életét. A ceruza később is hű társa maradt, majd társult hozzá az e- cset, a véső és a tű is; és hogy én is fölkerestem, talán épp annak a ceruzának „köszönhetem“, vagy még inkább a sorsnak, annak a bizonyos néhány ütemnek, amely egészen más irányba terelte Kovács György életét.

Eddigi élete ugyanis lesújtóan kegyetlen volt, de ő mégsem hagyta, hogy maga alá temesse hordaléka, omladéka.

Amikor bekopogtatok hozzá, s ő megjelenik az ablakban, széles mellkasa, vastag izmos karja, fekete bozontos szakálla, haja reneszánszkori, bővérű nagyúr vagy rablóvezér egyéniségét juttatja eszembe. Egy rokkant, majdhogynem magatehetetlen emberhez indultam, és íme, az az ember, akit valaha talán épp az a folyó támadott meg, ahová most csónakázni jár, fest, rézkarcokat készít, mosolyog, és szívélyesen fogad kis birodalmában.

— Egy pillanat, van egy kis kölyökku- tyám, nagyon körülugrálja még a vendégeket, rendre utasítom, mielőtt bejönnél — mondja az utcaajtó kulcsát nyújtva, hogy nyissak magamnak ajtót, és kerüljek beljebb.

Bent így folytatja:

— Éveken keresztül el voltam hazulról. Előbb a kórházak, fürdők, majd az iparművészeti főiskola következett. Szüleim közben Kálnáröl Lévára (Levice) költöztek, hogy a bérházban könnyebben gondozhassanak, utána pedig, mielőtt befejeztem volna az iparművészetit, megvették ezt a családi házat, mert tudták, hogy mint grafikusnak, megint más szükségleteim lesznek, mint a betegségem után — mutatja a ház

SORS-SZIMFÓNIA

(Látogatóban Kovács György grafikusnál)

hátsó szobáját, amelyet apja és öccse segítségével alakítottak át.

Izmos, erős felsőteste nem véletlen, mert ha mozogni, közlekedni akar, két kezére, felsőtestére kell támaszkodnia.

Körülnézek a szobában: az egyik sarokban könyvek, lemezek, lemezjátszó, magnó és vagy hatvan-hetven hangszalag tellköny- nyűzenével és komoly zenével.

A magnő most Is bekapcsolva.

Az ablak előtt asztal, szék, a „munkahelye“. A másik falon plakátok, néhány grafikai tap. A hátsó sarokban sötétkamra, e- lőtte kis nyomdagép, fölötte pedig hálósarok, ahová kényelmes falépcső vezet. Ide föl is a keze segítségével kerül.

— Eljöttem megnézni, hogyan élsz, mit csinálsz — mondom, miközben mindent szemügyre veszek.

— Láthatod — mondja, és mutatja a birodalmát. Sokat nem magyaráz, nem éppen beszédes, kérdezni kell mindent, egy kicsit talán azon is csodálkozik, hogy eljöttem, érdeklődöm, de aztán mégis mindent elmond, amire kíváncsi vagyok.

— Sokat zenélek, főleg ha furcsa, súlyos gondolataim vannak, hagyom bömbölni a masinát. Tudod, dolgozom, de közben annyi minden jár az eszemben. Ilyenkor aztán csak bömböltetem a gépet, mert az kiveri fejemből a rossz gondolatokat, a kétségbeesést. Álllandóan Itt vagyok ebben a szobában, így aztán annyi minden bánt. Itt van ez a nagy fa. Elmúlik az egész nyár, és még a nap sem süt be hozzám. Kértem engedjék, hogy kivágjam, de nem engedélyezték — panaszolja, miközben én a szemközti falon lévő düreri tökéletességgel elkészített, az előbb említett reneszánszkori egyéniséget megörökítő önarcképét vizsgál- gatom.

— Tökéletes, kiegyensúlyozott munka. Te Is ilyen kiegyensúlyozott vagy?

— Igen, tökéletes, arra törekedtem, hogy olyan legyen. Még azt a bizonyos két vonalat is meghúztam rajta, hogy jelezzem az egyensúlyt, de tudod, belül azért nem vagyok olyan kiegyensúlyozott, egyáltalán nem. Annyi minden, sokszor egészen kis apróságok is nagyon bántanak. Itt élek ebben a szobában, és sokszor nem bírom kivárni még a postást sem — mondja, de aztán legyint, mint aki tudja, hogy az ő baján úgysem segít senki, és a földre telepedve mutatja a többi munkáját. Magam is a földre

ereszkedem, de nem bírom sokáig, visszahúzódom a székbe. Megakad a szemem egy különös fametszeten- A metszet különös technikáját, a szokatlan módszerrel készült struktúráját vizsgálom.

— Ez egy régi munkám — mondja —, még középiskolás koromban készítettem.

— Akkor még olyan vad voltam, ültem a pailő egyik végén, és véstem, faragtam a fát, de valahogy nem tetszett az egész, nem fejezte ki az egyéniségemet, gondolataimat, dühömet, és akkor fogtam a villát, döfködni kezdtem a fát, mígnem ilyen érdekes lett a felülete. Aztán kinyomtattam, és módszert csináltam magamnak belőle — magyarázza.

— Szóval véletlen... A főiskolára is 1- lyen „véletlenül“ kerültél?

— Nem éppen... Vagy ki tudja. Egy biztos, amikor befejeztem a középiskolát, szándékosan Prága felé vettem az utamat. Ha itt, Bratislavában nem vesznek fel, akkor mindent gondolhattam volna, erre is, arra is neheztelhettem volna, de ott, Prágában biztos ismeretien voltam, és csak a munkáim alapján ítélhettek meg.

— Es meg is ítéltek, pedig már a középiskolában sem lehetett könnyű dolgod.

—• Nem volt éppen tíehéz a dolgom. Az első két év után már nem kellett mindennap bejárnom, az utolsó évet pedig idehaza töltöttem. A diplomamunkámat is már itthon készítettem, és csak bizonyos konzultációkra és a megvédésre utaztam föl.

— Különben?

— Mindig kitűnő jegyeim voltak. Egyetlenegyszer kaptam hármast, de akkor én hibáztam. Egyszerűen naivan és nevetségesen fogtam fel a témát... Különben még mielőtt befejeztem volna az iskolát, részt vettem a pénzügyminisztérium meghívásos pályázatán.

— És?

— Olyan neves egyéniségek között, mint Albin Brunovsky és mások az ötödik lettem — emlékezik . vissza eddigi útjára, munkáira, én pedig nézegetem grafikai lapjait. A Sors-szimfónia egyik-másik lapja e- Iőtt szinte megborzongok. Az emberi sors örvényei, életének kiszámíthatatlan útjai hullámzanak-kavarognak a tökéletes technikával készült lapokon. Giacomo Leopardi élete, költészete-művészete jár az eszemben. öt a fájdalom avatta költővé, Kovács Györgyből viszont grafikus lett. Nem éppen könnyű a dolga. A gépet, amelyen nyomtatja a munkáit, úgy készítette' el, hogy a földön, négykézláb közlekedve tudja kiszolgálni. Valamit még meg akar mutatni, s az a szoba másik sarkában van, ugyanúgy jut oda most is. De közlekedik

Kísérjük féltő gonddal az útját.

NÉMETH ISTVÁN

\