Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-09-16 / 38. szám
Az újságírók egyetemi szintű képzéséről Szlovákiában a Komensky Egyetem Bölcsészkara gondoskodik. Az újságírójelöltek nagy gondot fordítanak a tudományos kutatásra is. Ezek eredményeit szemináriumokon vitatják meg. CSTK-felvétel HATVAN ÉV A DOLGOZÓK SZOLGÁLATÁBAN m A TOLL IS FEGYVER Az orosz munkásmozgalom hajnalán Lenin Mivel kezdeni című Írásában, az összorosz munkásmozgalom megalapításának első lépését abban látta, hogy szükség van olyan összoroszországi politikai lápra, amely nemcsak kollektív propagandista és agitátor lesz. hanem kollektiv szervező is. Lenin az ilyen lapot az építendő ház köré állított állványhoz hasonlította. Az állvány megjelöli az új épület körvonalait, megkönnyíti a kapcsolatot a kőművesek között, segíti a munka szervezését, és áttekinthetővé teszi az elvégzett munkát. Végül annak a meggyőződésének ad kifejezést, hogy ennek a politikai lapnak a létezése olyan hálózatot teremt meg, amely a szükséges szervezet vázává válik. Olyan szervezetének, amely átfogja, az egész országot. Ez a szerep — amelyet Lenin elképzelése alapján az orosz munkásmozgalomban az Iszkra és a Pravda játszott — jutott osztályrészül a csehszlovák munkásmozgalom történetében a Rudé právonak. A Rudé právo is elősegítette annak a váznak a kiépítését, amelyen Csehszlovákia Kommunista Pártja épült. A munkásosztály forradalmi keresztútján létrejött Rudé právo is az a bizonyos „első lépés“ volt. A Rudé právo a múltban is és a jelenkorban, a kollektiv propagandista, az agitátor, a szervező szerepét tölti be. Keletkezésére, mint munkásosztályunk történelmi tettjéra emlékezünk. De keletkezését nem Ítélhetjük meg elszigetelve Annak a történelmi folyamatnak volt a része, amely a forradalmi mozgalom sodrában Csehszlovákia Kommunista Pártjának megalakulásához vezetett. A Rudé právo pártunk dicsőséges történetének egy része. A párt szószólója, eszmei fegyvere, segítőtársa és harcosa abban a bonyolult harcban, amelyet pártunk a munkásosztály és egész népünk nevében vívott és vív. Hétfőn, 1920. szeptember 20-án jelent meg a VeCerník Rudého práva, majd kedden, szeptember 21-én a Rudé právo mint a „Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt sajtóorgánuma“. A fejlécen az 1. szám mellett, zárójelben a 214. szám is szerepelt. A Rudé právo szerkesztősége ezzel jelölni akarta, hogy az új lapot a Právo lidu folytatásának tekinti, hogy ennek hagyományait akarja folytatni. ÍFolytatása a 9. oldalon) ■ íróasztalomon gyakran Összegyűlik annyi limlom, fontos és kevésbé fontos papír, hogy teljesen elborítja az egy négyzetméternyi munkateret. Es fia hatalmába kerít a rendrakást láz, eltakarítom ezt a kacatot. Evek óta sohasem hagyok mást rajta, mtnt a földgömböt. Tizenhárom centt átmérőjű, mint egy közepes nagyságú focilabda, éppen belefér a tenyerembe. Két tenyerem közé szorítom a bolygót, minire zsugorodott világunkat, szinte labdázok a képletes 5975 trillió tonna súllyal. Elképzelem, hogy földrészeket, a fekete Afrikát, a civilizált Európát, a puccsoktól terhes Dél-Amertkát, folyókat, tengereket, feneketlen Óceánokat tartok a kezemben. India éhező gyermekmillióit, Afrika őserdeinek írástudatlanjait, a Déli-sark jéghegyeit, az olasz terroristákat, a chilei szabadságharcosokat, a Salvadort ártatlan áldozatokat, Grönland fókákért aggódó eszkimóit, Egyiptom piramisaiba zárt fáraókat, a világot jelentő olajkutakat, Velencét, Szibéria kincsesbányáit, túszokat és őrzőiket, a Húsvét-szigetek rejtelmes szobrait... Mind-mind itt van a markomban. Szárazföld és víz és vagy négymilliárd ember. Fehér, fekete. Nagyujjam alatt Európa búvik meg, épp csak a Nordkapp látszik ki meg Athén és Szicília. Ilyen parányi hát ez a jó öreg kontinens, hogy egy nagyujj elfedheti, letakarhatja a földgömbön? Ilyen parányi hát az a civilizált világ, amely egyszerre akar békét és háborút zúdítani nemcsak saját, hanem az egész világ nyakába is? Egy nagyujjnyi terület? A jeges-tenger alig valamivel nagyobb nála. Ázsián négyszer elférne, Afrikán háromszor. Sőt, már-már a Szaharán Is. Es ez a párhuzam már teljesen abszurd, meghökkentő gondolatokat juttat az eszembe. Hogy van a Földnek közel európai méretű, ösz- szefüggő, szinte lakatlan, homokkal borított, kietlen területe, ahol a hoCSAK EGY FÖLDÜNK VAN! mok és a szél a korlátlan úr. S ezt a ,hatalmat“ még sok helyütt ember nem is háborgatta. Egy kontinensnyi terület, amelynek nagy része mentes fegyverropogástól, vértől, katasztrófáktól, gyűlölködéstől, viszályoktól, embertelenségtől. Ahol örök idők óta csak a szél kavarja a homokot, hegyeket hord el és hegyeket épít. Dolgozik, alkot, formál — a szél. De a sivatag nyugati részei, ahol már az ember megvetette a lábát, oázisokat alakított ki, kutakat fúrt, házakat e- melt, már zajosak, öldöklőén zajosak. Ez a sivatag már nem az igazi! A világ legnagyobb sivataga, a Szahara sem az igazi. Csak azért mondom, mert egy újabb abszurd gondolat jutott az eszembe. Kiengedem markomból a földgömböt (Földet J, és mutatóujjammal lassan pergetni kezdem a tengelye körül. Színek, országok, kontinensek, szigetek, vizek vibrálnak előttem. Aztán lassan komótosan forgatom. Felemelem a magasba, hogy lássam a Déli-sarkot is. Keresek valamit. Egy pontot, egy o- lyan Jalpalatnyi" helyet, ahol biztonságban megbújhatna a földi halandó, ha egyszer netán mégis elkerülhetetlenül hatalmukkal élnek a fegyverek, fölmordulnak a rakéták, elszabadulnak az atom- és neutron- bombák, ha egyszer netán mégis világháború törne ránk. Keresek egy pontot, forgatom a földgömböt, kutatok rajta egy megbúvásra alkalmas szigetet, kunyhót, btztos mentsvárat, ahol el tudná rejteni gyermekét a természet, a Föld. Egy zugot, ahol élni lehetne még utána is, később is, mindig. De hiába az igyekezet. A tizenhárom centiméternyt átmérőjű „labdán“ az 510 millió négyzetkilométernyi felületen még véletlenül sem tudnám magamat sehová elrejteni. Magamat, magunkat, az EMBERI- SEGETl Nincs sziget, nincs sivatag, nincs őserdő, kontinens vagy tenger, amely elég lenne nekünk, ha netán, mégis, véletlenül, elkerülhetetlenül... Menekülhetnénk akár a világ legmélyebb óceáni árkába, a 11034 méter mély Mariana-árokba; a Mount Everest 8848 méteres magasságába, hiába. Nekünk csak itt van helyünk, ahol épp most vagyunk. Nekem itt, neked ott, neki amott. Kinek hol adatott meg ez a hely. Menekülni az ember amúgy sem menekülhet. S azt is tudom, ismerve kicsit önmagunkat, hogy a menekülők serege — ha mégis lenne egy biztos hely! — a rohanás izgalmában előbb taposná agyon egymást, mint az a bizonyos bomba célpontot érne. Maradunk hát, mert maradnunk kell. Hiszem: tiszta szívvel, őszinte szándékkal... S közben, ha lehet, ha maradt még hitünk, erőnk próbáljuk meg azt is —, hogy csak az elmúlt hét híreiből válogassak Itáliában ne lőjenek többé újságíróra, Salvadorban ne váljék lassan már megszokott látvánnyá az utcán agyonlőtt emberek tömege, Közel-Keleten nyerjenek hazát a hazátlanok, Nyugat-Európában ne épüljenek meg azok a bizonyos rakétatámaszpontok, Chilében és sehol a világon ne mészároljanak a stadionokban embereket, Vietnam építhessen, India gyermekei ehessenek, munka nélkül ne kóboroljanak embermilliók, a lajl háború fogalma legyen a múlté, és a fókákat se irtsuk többet, se a fákat... Csak egy Földünk vanI Tizenhárom centiméter átmérőjűi Vagy alig valamivel nagyobb. Zol ezer János HORVÁTH JÚZSEF: ÓVJUK A JÖVÖT!
