Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-09-09 / 37. szám
Kiürült a borosüveg, rendelek még egyet. Talán egy declrevalót Ihattam meg belőle, a többit a Vagány, a Szélhámos, az Emberi Hiszékenység Adószedője vedelte be. Nem tudom, melyik találóbb kifejezés, de nem tudom őt másképp nevezni, hiszen nem mutatkozott be, meg nem Is nagyon vagyok kíváncsi a nevére. A történet a fontos számomra, az élete, amelyet elmesél. És nem tehetek róla, de picit még fel is nézek rá: csodálatot keltenek bennem a mondatai. Bekerülni egy fontosnak látszó munkahelyre érettségi bizonyítvány nélkül; előbb ötszáz, aztán ezer, tízezer koronás összegeket „kölcsönkérni" emberektől, noha tudja, képtelen lesz megadni, és közben röhög a markába, mert a kölcsönzők megjátsszák előtte a nagyvonalút, a pénzeszsákot, akiknek néhány ezres nem számit. Pedig ők is csak fizetéstől fizetésig élnek, szükségük lenne a pénzre, csak épp szégyenük visszakérni, űk szégyenük! llát ez egyszerűen röhej... Megjött a bor, teli a pohara, folytathatjuk az emlékezést. ZOLCZER JÁNOS akkor találkoztam egy csodaszép, megértő teremtéssel. Az utcán láttam meg őt. Napokig követtem, mint a pulikutya a gazdáját. Korábban, ha megtetszett egy nő, az első pillanatban leszólftottam, de ezzel szemben szinte néma maradtam. Néhány nap múlva láttam, észrevett, hogy követem őt. Nem küldött a francba, nem hívott fel magához, csak hagyta, mászkáljak a nyomában. Végül a tizedik napon hátra fordult, megvárt, és azt kérdezte: nem unom-e még? Megismerkedtünk. Elmeséltem neki 4 |M-------II. RÉSZ 1 ím Azt éreztem ki a beszédéből, hogy 1- Üővel már nemcsak a pénzre volt szüksége, nemcsak azért kért kölcsön, hogy fedezni tudja barátnője és a maga vége nincs kiadásait, hanem. ;. Megállók, nézem az arcát, hátha közbeszól, folytatja, és nem Is kell feltennem a kérdést, de nem. Néz és hallgat. Mégis folytatom: s—i st. hanem, élvezte a helyzeteket, a kölcsönkérés pillanatait, a kölcsönzői számára a velük való kínos találkozásokat. i—i Igen, majdnem pontosan fogalmazott; De tény, hogy kezdetben csupán azért kért tem kölcsön kisebb-nagyobb összegeket, mert kellett a pénz. De Idővel már az is számított, hogy egy kicsit játsszak az emberekkel. Mondok egy példát. Kértem egy távolabbi Ismerősömtől háromezer koronát. Megegyeztünk, egy hét múlva találkozunk egy presszóban, és visszaadom a pénzt. Elmentem a találkára, bár a pénz nem volt nálam, és az illető nem jött el. Később fölhívtam őt. Zavart volt a hangja, és azt re- begte, semmiség, meg Is feledkezett róla, majd ha összefutunk, visszaadom. Néhány nap múlva látom, jön velem szemben az utcán. Megfigyeltem, észrevett, de gyorsan beszaladt egy üzletbe. Nem akart velem találkozni, tartott attól, hátha szóba hozom a pénzt. Pedig jóval később kiderült, Idős édesanyjától kért kölcsön, hogy a felesége előtt el tudjon számolni az összeg* gél. Hát nem csodálatos?! Még 6 kerül engem. És higgye el, sejtettem, hogyan szeretné elrendezni az egészet. Szerintem úgy, hogy mondjuk vagy fél év múlva „véletlenül" összefut velem, és én nagy hálálkodva átadom neki a tartozásom, ö meg majd azt dadogja: Nem is hiányzott, de ha már itt van, elteszem, kösz. Még meg is köszöni. Mert ez Ilyen típus. S közben még hízeleg Is a hiúságának, hogy neki háromezer korona annyi, mint a semmi. — Különféle típusokra osztja fel a kuncsaftjait? Hányfélét tart számon? — Nem, nem szoktam osztályozni, csak megérzem ki az, aki nem meri azt mondani: ne haragudj, nem adhatok, nincs, nekem is szükségem van minden fillérre. — A többség ehhez a „fajtához" tartozik? — Ha most hirtelen mérleget kellene vonnom, azt mondanám, az emberek nyolcvan százaléka igen. A maradék húsz százalék felét kisebb rábeszéléssel meg lehet győzni, és csak a tíz százalék mondja kereken, nyíltan, hogy nincs, végeztünk. — Ezek szerint magának roppant köny- nyű dolga volt, ez egy kicsit elhomályosítja „érdemeit", ha szabad így mondanom. — Igen, pontosan így igaz. Csupán a felismerésig kell eljutni, megéreznie ezt az embernek, aztán megy minden, mint a karikacsapás. Hát mit gondol, ha az első vissza nem adott kölcsönök után valaki a- laposan ellátja a bajomat, vagy legalább rendőrséggel fenyeget, mertem volna tovább csinálni, nagyobb összegeket kérni? Mert volna a halál, de nem én. — Jó, jó, remélem nem azt akarja ezzel mondani, hogy a jóhiszemű emberekben volt a hiba és nem magában? — Én csak annyit akarok mondani, hogy a jóhiszeműségért is fizetni kell, a- kárcsak a kenyérért, a sörért, az autóért: mindenért. — Tehát sem erkölcsileg, sem egyéb tekintetben nem érzi magát bűnösnek, ilyen egyszerűen számot vet szélhámoskodásaival? — De, bűnösnek érzem magam, csak épp egészen másért, mint azt maga gondolja. — Éspedig? i~ Előbb húzzuk ezt le. Egészségünkre! 2 — Szóval...? — Említettem már, hogy volt egy csinibaba dolláros barátnőm, akinek valószínűleg a megboldogult Onasszisz pénze is kevés lett volna. Én pedig képtelen voltam annyit kölcsönkérni. Még szerencse, hogy egyéb férfias tulajdonságaimért is szeretett a liba, gondolom érti, de mint kiderült, talált nálam férfiasabb és pénzesebb palit is. Kezdetben nem akartam őt elengedni magamtól. Ekkor volt a nagy kölcsönök időszaka, ötezer, tízezer, több tételben is. Az egyik „mellékes" barátnőm, aki a takarékpénztártól fölvett számomra tízezer koronát, és lejárt a határidő, kiverte a balhét. Ravasz volt, mert azt mondta, teherbe esett tőlem, és a gyereket csak akkor hajlandó elvetetni, ha megadom a pénzt, vagy házasodjunk össze, és minden el van felejtve. Egyik változathoz jobban nem volt kedvem, mint a másikhoz, elhiheti. Az akkor igazinak tűnő dolláros csajom, mint kiderült, mással is randizhatott. Zűrzavar volt a fejemben és körülöttem. Azt éreztem, megőrülök, és mindennek a kölcsönök, a pénz az oka, az átkozott pénz, amit csak megszeretni lehet, megutálni soha. Ezért jobb, kedvesebb még a nőknél is, azokat, ha nagyon akarja az ember, meg is lehet utálni, de a pénzt soha. Nagyokat kortyol, már megint alig van az üvegben. Aztán rágyújt, mélyre szívja a füstöt, élvezettel pöfékel. — Tennem kellett valamit, hogy lerázzam a mellékes csajt. Itt a városban már senkitől sem tudtam akkor kölcsönkérni. Az az ötletem támadt, hazamegyek a szüléimhez, van valami megtakarított pénzük, csak adnak. Ahogy ez eszembe jutott, azonnal taxiba ültem, és irány az ötszáz kilométerre lévő szülőfalum. Emlékszem, már jóval éjfél után értünk haza. Másnap este pedig már a csajjal volt találkám, ez volt az utolsó határidő. Anyámék előbb tanakodtak. Nekik is a jól bevált sztorit adtam be: lakáshoz juthatnék, de kell tízezer korona. Megsajnáltak, hiszen tudták, eléggé pocsék albérletben lakom. Reggel bevittük apámat a takarékba, kivette az összeget, és nyomtuk a gázt hazáig. A baj csak ott kezdődött, hogy útközben összehaverkodtam a sofőrrel, és visszaérve nem a csajhoz mentem, hanem az első borozóba. Azt mondta a taxis ürge, nem tartozom semmivel a fuvarért, csak szeretne istenigazából jót mulatni. Mulattunk is. Épp elég volt rá a tízezer korona. Az egész borozó a vendégem volt. Patakban folyt a pezsgő, a vörös bor, svédasztalt csináltattam a pincérrel, arról zabáltuk a kaját. — És másnap nem bánta meg, hogy így költötte el a pénzt... — Ha hiszi, ha nem, nem bántam meg. Élveztem, amint a népes társaság gyömöszöli magába a kaját; és úgy itták a piát, hogy több csurgott a nyakukba, mint a torkukba, de vedeltek, zabáltak, mert ingyen kapták. Volt ott egy hájfejű kövér ipse. A mellettünk lévő asztalnál ült. Mikor megérkeztünk, láttam, virslit zabái a marha, mert drágállta a jobb kaját, de a potyából annyit megevett, mint egy ezred katona. Tudja, én nem is sokat ittam, figyeltem az embereket, élveztem a helyzetet, olyan jól talán még életemben nem szórakoztam. Egy percig se bántam a tíz ezrest. í—; És mi lett a „mellékes barátnővel? i—i Betartotta a szavát, megszülte a gyereket. Fizetek neki rendesen, de becsületére legyen mondva, békén hagy. Időnként meglátogatom őket, viszek valami ajándékot, és kész. >— Bocsásson meg, de kicsit elkalandoztunk a fő témától. Korábban azt mondta... ■— Persze, már tudom. Nos, röviden. A dolláros csajt hagytam futni, és azt hittem, nem kell többet kölcsönöket kérnem. Néhány hétig meg is tudtam állni, de szükségem volt pénzre, hiszen a korábbi kölcsönöket is vissza kellett adnom. Ugyan nem követelőztek az emberek, de azért né- hányan már céloztak rá, szóba hozták. És az életemet, mindent töviről hegyire, ő meg végighallgatott. Éreztem, megértett. Később, amikor már jobban megismertük egymást — el ne felejtsem, még egy kávét sé engedett, hogy fizessek nekil —, azt mondta, ő majd megváltoztat, nem engedi, hogy világraszóló szélhámos legyen belőlem. — Nem félt, hogy följelenti magát? — Nem, eszembe se jutott. Tudtam, megkedvelt, megszeretett, és én is először é- reztem életemben, hogy szeretek, igazán szeretek egy nőt. Hogy nemcsak a testét akarom, nemcsak az ágyban akarom őt magaménak tudni, hanem az életem alkotórészévé szeretném őt tenni. És hittem neki, szurkoltam neki, hogy sikerüljön engem más emberré formálni. Mert akkor már fölismertem, hogy tarthatatlan a helyzetem, hogy előbb-utóbb olyan őrültséget teszek, ami végzetes lehet. Szerettem volna szabadulni a múltamtól, de tudtam, egyedül erre nem vagyok képes. Segítőtársra van szükségem, erős kézre. Olyan őszinte barátra, szeretőre, élettársra, akiért mindenre képes vagyok, akit többre tudnék becsülni, mint a pénzt. Elkomorodik az arca, lesüti a szemét, mintha szégyenkezne, nem merne a szemembe nézni. Nem értem tisztán a pillanatnyi helyzetet, bár sejtem, önmaga előtt szégyenkezik, magába száll, és talán gyó- nik is önmagának. — Rendelne még egy üveg bort? — néz fel nagy sokára. Rendeltem. (— Otthagytam a munkahelyemet. A lány apja egy kisebb vállalat igazgatója volt, és elintézte nála, hogy felvegyenek sofőrnek. Az apja személyi sofőrjének. Ez egy falusi üzem, itt van a városhoz egy köpésre. Kaptam ott egy egyszobás vállalati lakást. A lánynak volt némi megtakarított pénze, valamivel húszezer fölött, ezt nekem adta, hogy a legtürelmetlenebb hitelezőimet fizessem ki. Persze, ez csak kis töredékét tette ki az egésznek, közel százezer korona megadása még hátra volt. i-- Volt bátorsága elvenni attól a nőtől a megtakarított pénzét? — Nem, nem volt. De rám erőszakolta. Egyszerűen nem tudtam mást tenni, el kellett fogadnom. Azt mondta, lemond minden másról, ha kell, még nélkülözik is, de szeretné, ha minél előbb visszaadnék minden fillért. Fel akarta számolni a múltamat. Hiszen még korábban abban egyeztünk meg, ha rendezünk minden adósságot, összeházasodunk, tiszta lappal kezdjük az új életet. — A lány apja, a főnöke tudott erről? — Gondolkoztunk azon, elmondjuk-e neki, de mivel egyébként sem nagyon szívelt, csupán a lánya kedvéért tűrt meg maga mellett, jobbnak láttuk hallgatni. Más férjet szánt a lányának, nem a saját sofőrjét, akiről, valahonnan megtudta, rossz hírek keringenek. De hallgatott a lányára, szerette nagyon, hiszen a felesége é- vekkel korábban rákban meghalt. Érte élt, neki élt. — Tehát úgy festettek a dolgok, szakít a múltjával, többet nem kér kölcsön, megváltozik .... — Valóban úgy ígérkezett, és én már kezdtem is elhinni, hogy az egész nem á- lom, nem „rossz" tréfa, hanem valóság. Már hónapok óta dolgoztam az üzemben, ném volt semmi zűr velem, rendesen elvégeztem a dolgomat... Csakhogy közelgett a lány születésnapja. Venni szerettem volna neki valamit. Valószínűleg ezt megsejtette, és még időben kijelentette, nem fogad el tőlem semmit, hanem hétvégére elmegyünk a Tátrába, ott ünnepelünk. Kölcsönkérte apja kocsiját, és egy péntek délután nekivágtunk. Szép, kora őszi délután volt, gyönyörűen ragyogott a napocska, pazar jókedvem volt, madarat lehetett volna velem fogatni. A derűs arc egyszerre mogorvává, krisztusi meggyötörtté változik. Mintha álarcot öltött volna, annyira nem ismerek rá a velem szemben ülő férfira. Könnyek csordulnak ki a szeméből, de nem törli le, hagyja őket végigfolyni az arcán. Próbálom nem észrevenni a könnyeket, töltök a poharába, és elnézést kérek tőle, mondom, a mosdóba megyek. Mire visszatérek, már rágyújtott, és várja, hogy mesélhessen tovább: >— Nem értem, a mai napig nem értem, hogyan történhetett. Kanyarba értünk, belátható kanyarba. Előzni akartam egy teherautót, már mellette voltam, amikor egyszerre nekem rohant egy kamion. Hogy hol volt korábban, nem tudom elképzelni, mintha az égből pottyant volna. Másnap a kórházban tértem magamhoz. Az első kérdésem az volt, mi van a lánnyal? De már akkor, amikor kiejtettem a kérdést, láttam az orvos arcán, hogy nem él, meghalt, hogy nincs többé. Nem is mondott semmit, csak megszorította a kezemet, és magamra hagyott. Második gondolatom az volt, öngyilkos leszek, nélküle már nincs értelme az életemnek. És az is átvillant az agyamon, ha ő nincs, elvesztem; folytatni fogom a régi életemet, amitől akkor már undorodtam. De nem tettem semmit, mintha megbénultak volna a kezeim, nem tudtam mozdulni, pedig valójában semmi bajom se volt... Három hónap múlva hazaengedtek és akkor már gyöngének éreztem magam ahhoz, hogy öngyilkos legyek. Pedig még ma is azt mondom, talán jobb lett volna, ha megteszem. Igen, valószínűleg... Megáll, hosszan gondolkozik, majd fölkapja a fejét és gyorsan folytatja: ,— Még a kórházban, ebben az állapotban megrohant a lány apja. Két egykori hitelezőmmel, akiknek komolyabb összeggel tartoztam. Honnan szedte őket elő, a mai napig sem tudom. Ott voltak és követelőztek, bírósággal fenyegetőztek. Mindent bevallottam, sőt a rendőrségnek még a többi hitelezőm nevét, címét is megadtam, megmondtam az összegeket, és megkértem a rendőrséget, keressék meg őket, akarnak-e perelni. (Mellesleg mondom, az autószerencsétlenségben nem találtak vétkesnek.) Ha az előbbi módon, a lánnyal nem sikerült új életet kezdenem, gondoltam ez majd észhez térít. Nem számított semmi, vállaltam a felelősséget mindenért, bűnhődni akartam. És ezt tiszta szívemből, őszintén mondom, higgyen nekem. — Elhiszem. — Akkor, a tárgyalásokon és a későbbiek során is tudja, mi fájt a legjobban...?! Néhány hitelezőm, akiknek nem is tartoztam nagy összeggel, a negyedével, telével, kétszeresével többet mondtak be. Pont ők, akik szinte szégyelltek visszavenni a kölcsönt, akik állandóan a pénzeszsák típust játszották előttem. Rájuk hagytam, elismertem azt az öszseget, amit ők bediktáltak. Persze azt is meg kell mondanom, né- hányán azt mondták, nem tartozom nekik, nem akarták tetézni a büntetést. Nekik azóta már, hogy szabadultam, visszaadtam minden fillért, kamatostul. Három évet kaptam, jó maga visel etemért fél évet elengedtek, másfél éve szabadultam. — És azóta? — Kutyából nem lesz szalonna, nekem elhiheti. Olyan lánvt, mint az volt, többet már nem találok. És a pénz nem engedett ki hatalmából, bűvköréből. Kisebb kölcsö- neim most is vannak, összevissza vagy negyvenezer korona. — Ne nevessen ki a következő kérdésért: mi magának a célja az életben? Nem válaszol, csak bámul, mélyen a szemembe néz, mint aki belém akarja szugge- rátni a gondolatait, de érzi, nehezen megy. Megcsóválja a fejét, elneveti magát, és már-már hahotázva mondja: — Okosabb dolgot javasolok én megának, mint tovább folytatni a csevegést. Rendelek még egy üveg bort, és a számlát én fizetem. Oké? Megadom magam. Oké. (Végei
