Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-09-02 / 36. szám

4 IM

Item Kassa (Koéice) leghangulatosabb kávéházában, a Carpanó- ban, ős egyszer csak odajött hozzám egy férfi. Köszönt, megkérdezte, van-e az asztalomnál hely, majd leült. Nem nagyon figyeltem rá, érdekes olvasnlva- löval voltam elfoglalva. Már kihozták neki a kávét, szür- csölte Is, amikor megszólalt:

i—i Adna egy cigarettát? — és már nyúlt Is az asztalon heverő doboz felé.

Nem válaszoltam, csak biccentettem beleegyezően, miközben egy pillantást vetettem az arcára, a keze fejére meg a karjára. Rövid, fekete hajú, apró bajuszos ember, a kezén meg a karján különféle tetovált figurákra, szavakra, jelekre lettem figyelmes. Volt ott nyíllal átlőtt szív, női név, női nemi szerv meg egy e- gész érdekes lányarc is.

>— Fájt, míg elkészült? lekérdeztem válasz helyett.

►— Csak az első szúrások, aztán már megszokja az ember e-1 mondta günyoros fintor kíséretében. —< Tudja, az embernek mindig csak az fáj, amihez nincs hozzászokva. Amikor először Jutott tudomásomra, hogy megcsalt az élettársam, majd beleőrültem, annyira rosszulesett, fájt. Másodszor, harmadszor is, és aztán már nem éreztem semmit, nem is tudatosítottam. Megszoktam, kész. Előbb- -utóbb mindent megszokik az ember. Még azt is — mondja tagoltan kiejtve a szavakat, és kis szünetet tartva az „is“ után , hogy értelmetlennek látja az életet, de ugyanakkor a halált, az öngyilkosságot is. Es közben igyekszik elütni valamivel az időt: szélhámos lesz belőle, mondjuk. Mondja, látott már maga egy igazi szélhámost? — kérdezte, és most már csak biccentett a fejével, azzal adta tudtomra, szeretne újabb cigarettát elvenni. Én is csak biccentettem, tessék.

— Nem, azt hiszem, testközelből még sohasem láttam.

Nevetett, hangtalanul nevetett. Pödört egyet a bajszán, rágyújtott, ujjal közt sodorgatta a cigarettát, s éreztem, valami számára lényeges mondandót akar közölni. Már majdnem belekezdett, amikor hirtelen mást mondott, mint amit a- kart. Ez nyilvánvaló volt számomra.

— Nincs egy ötvenese? Estig. Behozom ide.

A szemébe néztem, nem válaszoltam. Éreztem, most komoly szövegelés kezdődik.

— Tegnap elvertem minden pénzt a haverokkal. Hajnalig ittunk. Ök leléptek, én fizettem mindent. Ma meg születésnapja van a- nyámnak, egy csokor rózsát szeretnék neki vinni. Mindig viszek neki augusztus huszonkettedikén. Tudja, irtó rendes asszony, és szeret engem. Mindig túrós rétest süt ilyenkor, tudja, azért majd megveszek. Szóval, kéne egy ötvenes. A- nyám úgy is ad ma egy ötszázast, amiért felköszön- töm őt, ha akarja, kamatostul visszaadom, becs’ szó, visszaadom.

Miközben beszélt, gesztikulált, egész meggyőzően, sajnálatkeltően adta elő kérését. De talán azért, mert sokszor akadt dolgom az emberekkel, szinte naponta a gyóntatópap szerepét játszom, átláttam a szitán, meg- éreztem, ha életemben még nem is volt dolgom igazi szélhámossal, most már van. Itt ül velem szemben.

— Nézze — mondtam neki, azt hiszem, elég cinikusan —, javaslok valamit: itt az ötvenes, se este, se máskor nem kell visszaadnia, csak fejébe mesélje el az életét. Így még tisztességes is és megdolgozik a pénzért. Alija?

Nem szólt, a hamutartót bámulta, majd kezébe vette az asztalra tett ötvenest. Sokáig nem nézett rám. Töprengő, gondolkodó arca egészen más embernek mutatta, mint korábban.

— Hol rontottam el? Itt a pénz, nem kell, csak azt mondja meg, hol rontottam el? Ilyen gyorsan még senki sem leplezett le, gratulálok. Négy évig kéricskél- tem, és szó nélkül kaptam az emberektől kisebb-na- gyobb összegeket, mig végül is ráfizettem. Négy évig tartott, míg valaki azt merte rólam mondani: szélhámos. Ennyire nem lennék már formában? Valóban roszszul csináltam? Mondja már, az isteníti

— Jól csinálta, csak épp miközben ide ült mellém, krimit olvastam, egész jó krimit, és van benne egy magához hasonló fickó, Rosszkor jött ide, az volt a baji Rosszkor támadott, de meg kell hagyni, jó stratégiával —■ mondtam, bár krimit sem akkor, sem máskor nem olvastam. Valamit mégis mondani kellett, hiszen nehezen vagy egyáltalában nem is tudtam volna megmagyarázni, hogyan, miből jöttem rá a turpisságára. Talán a hatodik érzékem, talán az segített...

— Tudja mit, mégsem a- dom vissza ezt az ötvenest. Pontosabban mondva, rendelek rajta egy üveg bort, és ha még mindig akarja, poharazgatás közben mesélek. Oké?

Intettem a pincérnek, kértem egy üveg bort, és asztaltársam szemébe néztem, hallgattam.

— Szakiskolát végeztem, érettségi bizonyítványom nincs. Mikor befejeztem a sulit, az egyik idősebb haverom a népművelési intézetből azt mondja nekem: nem jössz hozzánk, van egy üres hely, de oda csak érettségivel vesznek fel. A haver beszélt a munkáról, hogy nincs sok meló, hébe- -hóba kell kimenni falvakra, megnézni az amatőr színjátszó csoportokat, szakmai tanácsokat adni nekik, jelentéseket írni a látottakról, meg ilyesmi. Ez igen, gondoltam, ez nekem való. Mondtam a havernak, egy szót se senkinek, hogy szakiskolám van csak, majd meglátjuk a többit. Elmentem vele, adtak egy kérdőívet,

kitöltöttem, és az Iskola helyére beírtam valami betű- halmaz-rövidítést, már nem is emlékszem pontosan, mit. Láttam azon a nőn, aki az egészet intézte, hogy szükségük van valakire, és engem megfelelőnek tart. És bekövetkezett, amit gondoltam, nem kérte az érettségi bizonyítványt, felvettek, a következő héten már munkába is álltam, ezernyolcszáz havi gázsiért.

— Nem félt attól, hogy észreveszik: nincs irodalmi műveltsége, hogy nem ért

a színjátszáshoz, hiszen gondolom, akkor életében még színházban sem volt.

— Nem, színházban nem voltam, de a munkába lépés előtti három napot azzal töltöttem, hogy a már említett barátom útján megkaptam az elődöm jelentéseit, ős azokat töviről hegyire áttanulmányoztam. Sok mindent kívülről megtanultam. Csomó szerző nevét, színmű címét. S mivel a kollégámnak volt kapcsolata a másik járás hasonló intézményével, kikért tőlük néhány új darabot. Mikor munkába léptem, azonnal javaslatokkal álltam elő, miket kéne játszatni a műkedvelőkkel. Képzelje el, már az első nap dicséretet kaptam, a főnök megveregette a vál- lam, és még féldecivel is megkínált. „Csak így tovább“, mondta. A többi már nem volt nehéz. Belejöttem a dologba, mint kiskutya az ugatásba, s a kollégáim se voltak valami zsenik, tartották a szájukat, nehogy valami hülyeséget mondjanak előttem, mert hát én már az első nap dicséretet kaptam. Gondolták, mint ahogy később megtudtam tőlük, valami igen jó fej lehetek, akinek a kisujjában van a szakma.

— Nos. mindezt csak a- zért mondom el, mert már ekkor rádöbbentem arra, hogy milyen könnyen át lehet verni az embereket, hogy mennyire felületesek, figyelmetlenek, hogy elég némi látszat fölénnyel rendelkezni, s máris nyert ü- gyem van.

— Szóval ez volt az első akciója?

— Rossz szó, hogy akció. Ezt inkább amolyan ártatlan kis félrevezetésnek nevezném. Mert ha megkérdezik tőlem, hol az érettségi bizonyítványom, bevallom, nincs, elmondom az igazat. Mi történhetett volna? Legföljebb annyi, nem vesznek föl, elmegyek máshová. De nem. Sőt, idővel még dicséretet és kisebb kitüntetést is kaptam, pedig csak lagymatagon, ímmel-ámmal dolgoztam, mint a többiek. Képzelje, mi lett volna, ha ráhajtok? I — mondja és nevet, hahotázik.

— Tehát az az „ártatlan

félrevezetés“ jó volt ízelítőnek.

— Igen, bogarat tett a fülembe. És önbizalmat adott. Bár nem kerestem az újabb alkalmakat, mégis jöttek maguktól. Megismerkedtem egy nagyon csinos, bomba nővel. Tudtam, ez valutás csaj, ez naponta felemésztené az én ezernyolcszázamat. Sőt, szóba se állna velem, ha megmondanám neki, hogy egyszerű irodakukac vagyok. És akkor már olvastam a Jó estét nyár, jó estét szerelem című Fejes-regényt. Nem akartam egy az egyben u- tánozni a srácot, de egyet s mást tanultam tőle, adott egy pár ötletet. Azt mondtam a nőnek, külkereskedelmi szakember vagyok, sokat u- tazok a világban, jó cuccokat hozhatok neki, de épp ezért csak ritkán találkozhatunk. Szóval, pénzbe került a nő, sok pénzbe, mert az én csóró albérletembe nem vihettem, rögtön lebuktam volna. Jó kéglijű-havert kellett találnom, aki időnként kölcsön adja a lakását. Ez is pénzbe került.

— Es elkezdett kölcsönöket felvenni az emberektől.

— Mondjuk így. Először a kollégámtól kértem egy ötszázast. Azt mondtam neki, most kapni azt a bútorfajtát, amit venni szeretnék, és pont annyi hiányzik az árához. Előhúzta a pénztárcáját, és ideadta. Akartam neki nyugtát adni, de szinte sértve érezte magát, azt mondta, ne hülyéskedjek! Ha nem, hát nem, mondtam, persze azzal a szándékkal, hogy mihelyt lehet, visszaadom a pénzt.

— S visszaadta?

— Igen, vagy fél év múlva. Képzelje, egyszer sem kérte. Bár néhányszor célzott arra, kellene már neki a pénz, ő is vásárol valamit, de konkrétan sohasem mondta. Sőt, azt vettem észre, mintha kellemetlen lenne beszélnie az ügyről. Ez egy kicsit megint bátorságot a- dott. A következő kölcsön már ezer korona volt. Az egyik este beállítottam egy ismerősöm lakására. Azt mondtam neki, anyámat kórházba szállították, sürgősen haza kell utaznom, de amint visszatérek, megadom neki. Máris adta a kért összeget. Megint mondtam, kell-e a

nyugta, csak nevetett. „Ismerjük egymást, vagy nem?“ — mondta, és még vacsorára is ott marasztalt.

— A következő kölcsön mennyi volt?

— Néhány hónapig a hölgy nem állt elő különösebb igényekkel. Pár száz koronás kölcsönök elégnek bizonyultak. Vacsorák, éjszakai élet, virágcsokrok, kisebb-nagyobb hazai és ka- mionosoktól vett külföldi cuccok. De amikor láttam, a csaj kezd másfelé kacsingatni, sok pénz kellett.

— Hogyan szerezte meg, és mennyit?

— Volt egy futó kalandom, egy csúnyácska lány, akiről tudtam, hogy kedvel. Meghívtam őt egy este szórakozni, aztán felvittem hozzám, és elmeséltem neki, hogy príma lakáshoz juthatnék, ha volna tízezer koronám. És sejtetni engedtem azt is, bár nem mondtam, hogy akkor talán össze is házasodhatnánk. A lány másnap hazautazott a szüleihez, és hozta a pénzt. Egy csók kíséretében dugta a zsebembe. És ugye, ilyenkor már nem is illik nyugtáról említést tenni.

(Befejezése lapunk következő számában)

1.

Az egész üzlet vele, a türelmetlen, testes vásárlóval foglalkozik. Három elárusítónő is nyugtatgatja, magyarázza, hogy a megrendelt ajándékcsomag minden pillanatban megérkezik, elnézését kérik stb., stb. Közben a várakozók sora nö, egymástól kérdezgetjük, va-; fon ki ez a fontos személyiség, hogy ennyire mea- culpáznak neki? Miután elhagyja az üzlet helyiségét, az egyik elárusítónö —ahelyett', hogy elnézésünket kérné — így szól:

— Nem vagyunk angyalok, az igaz. De a vevők sem azok. Hát csoda, hogy tévedek, ha állandóan az jár a fejemben, hogy a gyerek otthon bevette-e a gyógyszert, és megúszom-e a megfázást betegállomány nélkül...

2.

— Tegnap lázas voltam, de kértem az orvost, hagyjon dolgozni, ketten váltjuk egymást az üzletben, ha megbetegszem, bezárhatjuk a boltot. Higgye el, már a■< lig várom a műszak végét — magyarázza tíz deka felvágott csomagolása közben ismerős vásárlójának a szőke elárusítónő.

Mt, akik, sorban állunk, kénytelen-kelletlen meghalljuk a nem nekünk szánt hírt, és lelkünk mélyén há-. lásak vagyunk a szőke elárusítónőnek, mert ha betegen is, de bejött az üzletbe, megkímélve bennünket a bosszúságtól. Mert melyik háziasszony ujjong örömében a „Betegség miatt zárva" tábla láttán? Az már meg sem fordul a fejünkben, hogy a lelkes, de beteg elárusítónö a felvágotthoz esetleg néhány bacilust is csomagol. Természetesen nem rosszmájúságból...

3.

Evek óta ebbe az élelmiszerüzletbe járok bevásárolni. Nemcsak azért, mert lakóhelyemhez ez esik a legközelebb, hanem mert itt a vásárló nem egy a sok ismeretlen közül. Nehéz lenne kinyomozni, hogy az elárusítók honnan tudják, ki kicsoda, tény, hogy tudják. Mi is tudjuk, hogy a kenyeres Éviké két hónap múlva szülési szabadságra megy, de itt az sem titok, hogy holnap barackpálinka érkezik az üzletbe, holnapután svájci sajtok ... Annyira nem titok, hogy a bolt vezetője krétával kiírja egy táblára.

Sajnos, ilyenkor nyáron e- zen a táblán más jellegű közlemények Is szerepelnek. „Javítják a mélyhűtő pultot,! fagyasztott áru nincs.. “ „Tatra ásványvíz nincs ...“ „Sör nincs, üres sörösüvegeket nem veszünk át...“

Gyanút fogok: mintha e- zek a feliratok egy évvel ezelőttiek lennének... Az üzlet vezetője nem jön zavarba, igazam van, tavaly is ilyentájt javították a fagyasztó pultot, a ventillátorokat, és a sörellátásban is fennakadás volt.

— Hívtam az elosztóba, azt mondták, sör van, csak nincs mibe palackozniuk. Nekünk meg üvegünk van, annyi, hogy már nem tudunk vele mit kezdeni, viszont sörünk nincs.

A palackozó és az üzletünk közötti távolság alig 15 kilométer. De azt hiszem, ebben a kérdésben nem a távolság a döntő.

NÄDASKi ERZSÉBET

ZOLCZER JÁNOS