Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-08-26 / 35. szám
■■BB M 7 Fiúknak, lányoknak A házasság nem délibábos ábránd, hanem komoly feladat és küldetés. A párválasztással kapcsolatban sok mindent meg kell tanulnunk, hogy megteremthessük a boldog házasság alapfeltételeit. Tudni kell, és gondolni kell rá, hogy házastársunk a másik nemhez tartozik. A férfi ne várja el feleségétől, hogy az annyit bírjon, mint egy férfi, az asszony viszont ne csodálkozzon, hogy férje nem rendelkezik női erényekkel. A boldog házasság nem abban különbözik a boldogtalantól, hogy nincsenek benne problémák, hanem abban, hog$5 a házaspár a nemek egymás mellett éléséből származó problémákat természetesnek tartja. Az asszony ne sírja ki a szemét, ha férje egyszer zsörtölődik valamin, és ne gondoljon arra, hogy otthagyja az egészet. Az ember később büszkébb a nehézségekre, melyeket le tudott győzni, mint arra, ha egy szentimentális álma valóra vált. ,Vannak ugyan párok, akik azt állítják magukról, hogy sosem volt köztük semmiféle konfliktus: „Nem emlékszem rá, hogy akár egyetlen éjszaka is haragban lettünk volna . .•.“ Persze hogy nem. Egyikben se volt annyi temperamentum, hogy diszharmónia támadhasson közöttük. Vagy: a házasság mindig békés volt, mert a férfi zsarnok, az asszony pedig olyan jelentéktelen, hogy jóformán mukkanni sem mer. Vagy: a feleség mint örök bakfis bámulja a férjében a „csodálatos embert“, és úgy sodródik vele az élet vizein, mint csónak a vitorlás után. De ezek mind kivételek. A házasságban a nemek harcolnak egymással egyéniségük megtartásáért, és bizony mindkét oldalról hallatszik ennek a harcnak a jajszava. Csakhogy ez nem a boldogtalanok hangja, nem a küzdőké. Az ember sóhajt, mint a tudós, akit valamilyen probléma nem hagy nyugodni, vagy ahogy az építész boldogan fellélegzik, ha a frissen elkészült ház ormán végre meglátja lengeni a zászlót. A boldog házasság útja sóhajokkal van kikövezve. V-alamennyien a jónak és a rossznak vagyunk a keveréke. Minden nevelés célja, hogy az emberekben a jót felszínre segítse és a rosszat elnyomja. Az emberi nem harmadik nagy tanítómestere a házasság. A boldog házasság azt követeli tőlünk, hogy segítsük elő a másikban a jó érvényesülését és ne csaljuk ki belőle a szuny- nyadó rosszat. Ebből a szempontból egyenesen két nagy csoportba sorolhatjuk a házasságokat: az egyik, amelyikben a férj és feleség egymásból a jót, a másikban meg éppenséggel a rosszat váltja ki. Ha a férj ingerlékeny, és a feleség minduntalan dühkitörésekre ingerli, akkor ez a házasság rossz. De ha az asszony ért hozzá, hogy mindazt, ami ingerelhetné, távol tartsa tőle, akkor ez a házasság jó. A házasság azon az úton halad, ahova a másik vezeti. A férj úgy bánjon feleségével, hogy az mindig nevessen, és sose sírjon, a feleség pedig úgy a férjjel, hogy az rohanjon haza és ölelje át, ne pedig a kalapját vegye és elszaladjon. A hogy az ember nem hallgathat szünet nélkül zenét, úgy nem lehet szakadatlanul házaséletet élni sem. Vannak házaspárok, akik huszonöt éven át úgy baktatnak elválaszthatatlanul egymás mellett, mint a kocsi elé fogott lovacskák, reggeltől késő éjszakáig. Ha emellett mindketten boldogok, egy szavuk se lehet. De ez általában ritka. Az emberek többsége szeret időközönként egyedül is lenni. Némelyik asszony rabláncként lóg a férje nyakán, és feleségi előjogának tartja, hogy az mindenhová magával vigye, és minden lépéséről tájékoztassa. Egészen természetes, hogy ezt a férj előbb vagy utóbb terhesnek érzi. Aki a férjét meg szeretné tartani egy életén át, hagyja magára néhány órára. A mindennapi életben elkerülhetetlenül adódnak dolgok, amiket az ember nem akar vagy nem tud mással közölni, vagy legalábbis nem most mindjárt: új vállalkozás, valamilyen veszteség, családi kellemetlenség vagy betegség. Ne tegyünk fel kérdéseket, hanem hagyjuk, hogy a másik mondjon el annyit, amennyi jólesik neki. Ilyen kérdéssel például: „Miért jöttél ma ilyen későn?“ vagy: „Kivel bénák. Igen erős kötelék ez anya és gyermeke közt. A gyermeknek szüksége van valakire, akinek élményeit elmesélheti, akihez kifogyhatatlan kérdéseit intézheti, és a természet türelmet adott az asszonynak, hogy mindezt végig is hallgassa. Ez a közlési vágy nagy ösztönzője a házasságnak. Az agglegény, ha idősebb lesz, megcsömörlik attól, hogy hazamegy és nincs senki, akivel beszélhetne. Goethe így, ír egyik útjáról Christianénak: „Örülök, hogy újra láthatlak, mert megint egyszer mindent elmondhatok neked, jól kibeszélhetem magam.“ Klopstock „Messiás“-át, a Goethe előtti német irodalom mesterműMIELŐTT kimondod: IGEN szélgettél olyan sokáig? Mindig foglaltat jelzett, amikor kerestelek!“ — az ember a másikat esetleg hazugságra kényszeríti, és ezzel belopózik a házasság legnagyobb ellensége: a hazugság. e meztelenítsd le magad bensőd f\| legmélyéig, ne hagyd, hogy úgy turkáljanak benned, mint egy anatómiai preparátumban! Ne mondj el mindent a múltadból, legyen meg benned annak a titokzatossága, amit nem vehet el tőled senki, ami a lényed magvét képezil A nők egy típusa, talán a mindent analizáló korszellem hatására szereti szinte illetlenül boncolgatni a saját és a másik érzéseit is: „Ügy- is tudom, mit gondolsz. De miért csinálsz titkot ebből? Hiszen mi ketten...“ Ilyesmit mondani illetlenség. A kultúrember szociális ösztöneinek egyike az a szükséglet, hogy gondolatait elmondhassa másokvét, szakácsnőjének olvasta fel. Akik szeretik egymást, vég nélkül van mondanivalójuk egymásnak. A kívülálló ámulva hallgatja, hogy több órai együtt- lét után még mindig van miről beszélniük egymással. Pedig nincs. Csak beszélgetnek, pusztán a beszélgetés kedvéért: úgy hallgatják egymás hangját, mint egy hangszert, az sem mond semmit. Szerelmesek beszélgetései — dalok szöveg nélkül. A házasság életünk nagy áldásainak egyike, hogy tartozik hozzánk valaki, akivel életünk minden órájában, éjjel és nappal beszélhetünk, és így, egy alteregót — egy másik ént — tudunk állandóan magunk mellett. A társalgáshoz kettő kell: aki beszél és aki hallgatja. A meghallgatás művészete nem kevésbé fontos, mint az elbeszélésé. A természet megosztotta a nemek közt ezt a két adottságot. A férfi, akihez közelebb állnak az élet kavargása és kalandjai, szívesebben mesél, a fogamzásra termett asszony Jobban tud meghallgatni. A házasság azt kívánja tőlünk, hogy átéljük a másikkal az életét. ^ét férfi ül együtt, és az egyik a házasságról beszél. A másik t- múlva hallgatja, hogy ennek a felesége érdeklődik férje munkája iránt: „Az én feleségemet ez egyáltalán nem érdekli. Ilyesmit sose kérdez. De oda se figyelne, ha beszélnék róla.“ Később gondolkozni kezd rajta: „Vannak asszonyok, akik odafigyelnek.“ Ez már hasadás a házasság építménye falán. Még láthatatlan, a tapéta alatt húzódik, de a ház már ömlőiéiben van. Két asszony áll a kirakat előtt, az egyik éppen elmesélt valamit. Mire a másik: „Nahát, Ilyesmit én nem is mondhatnék a férjemnek. Jönne is az nekem, hogy: „Hagyd már ezt a sok hülyeséget! Mit érdekel engem, hogy milyen kalap volt tegnap a Kovácsné fején!“ Hibás az egész, egyáltalán nem is K6- vácsné kalapjáról van szó: a felesége lelki élete az, amire oda kell figyelnie. Es nem is az a kérdés, hogy érdekli-e a Kovácsné kalapja vagy sem. A férj adjon alkalmat élettársának, hogy feszültségét levezethesse. A férfi legyen mikrofonja és hangszórója a női lélek finom tűjének, amely az átélt események lemezén körbe-körbe jár. A saját házas-boldogsága érdekében akadályozza meg, hogy felesége visszavágyjon ifjúkori meghittségébe, amikor anyjának mindent elfecseghetett, ami csak történt vele. A házasságban nem az a fontos, amit elmondanak, hanem az, aki elmondja. Sose ejtsd ki ezt a szörnyűséget: „Ez engem nem érdekel!“ A veszekedéshez ketten kellenek. A régiek harci jelmondata: „Lármával támadj az ellenségre, és csendben küzdj vele!“ Ha te hallgatsz, a veszekedésnek vége. Ez a leghatásosabb módja a másik lecsendesítésének, sem a vita nem jó, sem az, ha rászólunk: „Hagyd már, kérlek, abba!“, mert ez mind arra ingerli, hogy megint elölről kezdje, vagy csak azért is, hogy neki legyen igaza, tovább beszéljen. A jó házasságban módot kell adni a másiknak, hogy könnyítsen a lelkén. Attól a szóáradattól, amit elmondhat valakinek, megkönnyebbül. Talán nem is mostani probléma, hanem régebben felgyülemlett feszültségtől szeretne megszabadulni. Hagyjuk, hogy kibeszélhesse magát, az ordító gyermeket is úgy nyugtatjuk meg legjobban, ha tudomást se veszünk róla. Aki házasságra lép, fogadjon hallgatást a veszekedés óráira, és ha a helyzet tisztázása úgy kívánja, beszéljen, de szívlelje meg a bölcs mondást, és előbb aludjon rá egyet. . e várjunk hálát. A házasságban f\| nincs te és én, mert amit a másiknak teszünk, azt mindig kettőnkért tesszük. Sose tehetünk valamit „a másikért“, mindig csak a házasságunkért. Ha meg tudnánk szokni, hogy az „én“ és a „te“ névmásokat egyáltalán ne használjuk, hanem mindig csak ezt mondanánk: „mi“, nem is kerülhetne sor arra, hogy akár az egyik, akár a másik valamiért „hálát“ várna. A házasságban nem lehet szó háláról. Ez nem állás, ahol az ember bérért dolgozik. Ha egy gyerek a folyóba esik, az ember utána ugrik és kimenti. Eszébe jutna a megmentőnek, hogy a gyermek apjától az elázott öltönye rendbehozatalát követelje? Vagy hogy számlát nyújtson be néki: Egy gyerek megmentése ezer korona. Megdöbbentő, hogy a mai modern időkben milyen gyakran hallja az ember, amint az asszonyok felsorolják, mi mindent csináltak meg a férjüknek: mostak rá, ebédet főztek, mintha csak nem is feleségek lennének, hanem háztartási alkalmazottak. Az az asszony, aki szolgálataiért hálát vagy pláne, ahogy a válóperes tárgyalásokon gyakran szégyentelenül elhangzik, fizetséget kér, sohasem volt igazi feleség. A házasságban végzett szolgálatok megfizethetetlenek, ezek a szerelem szolgálatai. flMRS mmm íbbhü
