Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-08-26 / 35. szám
> IM Idín augusztus 2—9-e között nyaló napot töltöttek fiatal képzőművészeink a nyári képzőművészeti alkotótáborban, amelyet a CSEMADOK KB, dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) járási bizottsága és a Dunaszerdahelyi járási Népművelési Központ védnöksége alatt a nyárasdi pionírházban rendeztek meg. Mit csináltak, hogyan és kik éltek ez alatt a nyolc nap alatt a táborban, milyen volt a hangulat, hogyan vélekedik róla az a mintegy negyven fiatal festő, szobrász, fotós, akik eljöttek és dolgoztak a táborban? — e kérdéseken tűnődve felötlik bennem Zsitnyan László mérnöknek, a táber egyik résztvevőjének a vallomása: — Első éjszaka önkéntesen vállaltam a hajnali szolgálatot, és nem bántam meg. Csodálatos volt, felejthetetlen volt ez a hajnal. Valami, amit még színben, képben soha nem láttam. Vagy ha igen, akkor sem tudok róla. Nagy és mérhetetlen nyugalom, csend, és mégis érzed, hogy minden éled. Az egész fölött pedig ott a színpompás, tündöklő nap... Balázs István, a Képzőművészeti Akadémia másodéves hallgatója Is eljött a táborba, hogy fessen, rajzoljon: — Reggel elindultunk a táborból ki a széles határba vagy a folyóhoz, a Kis-Duna partjára, és ízlelgettük a tájat, figyeltük a jelenségeket, kerestük a legmegfelelőbb témát, majd nekiálltunk és festettünk. Főleg délelőtt dolgoztunk, de délután is, amikor már nem perzselt annyira a nap tüze. Három-négy kép egy napra nem olyan sok, de ha figyelembe vesszük, mekkora hőség volt, bizony elég. Viszont kár, hogy már vége. Most lenne még csak az igazi. Az első napokban rengeteg volt az emberben a bizonytalanság, még csak ismerkedett a tájjal, próbálgatta, hogyan Is lehetne megragadni, visszaadni... Az az érdekes, hogy nálunk Rimaszombat környékén is akad táj, van víz is, fák, de az mégis egészen i Balázs István munka közien más valami. Mégiscsak belejátszanak a dombok, már-már készen talál az ember egy-egy szegletet, minden saroknak, zugnak megvan a maga kompozíciója, domináns része. Itt viszont az első pillanatra minden egyformának tűnik, és ebből az egységből kell kiszűrni a részletet, megtalálni a jellegzetesét, a magragadhatót, azt, ami az egészre jellemző, és a legjobban visszaadja az egész ízét, zamatét, költészetét... — Azt mondod, három-négy kép nem sok, de ha összeadjuk ennek a nem egészen nyolc napnak az eredményét, mégis szép szám jön ki. Te is rengeteget dolgoztál. — A barátnőmnek, Marikának köszönhetem. ö már negyedéves, sokkal többet tud, mint én, jobban benne van már a szakmában, és hihetetlenül nagy a munkafegyelme la. S ha már.,ő nekifogott, én sem maradhattam tétlen. Szóval az ő szorgalma és a többiek kitartása engem is magával ragadott ... Horváth Klára, a prágai Iparművészeti Főiskola negyedéves hallgatója Léváról jött. Megérkezése mindenki számára egy kis meglepetés volt, hiszen nemcsak mi nem ismertük, hanem ő sem ismert senkit a fiúk, lányok közül. — Úgy volt, hogy az Alacsony-Tátrába megyünk a barátaimmal rajzolni, festeni, de aztán nem lett belőle semmi, és akkor egyszer csak olyasom az Oj Szóban, hogy van ez a tábor. Elmegyek, és megnézem, gondoltam, hiszen úgy is szerettem volna már .találkozni azokkal, akik Bratislavában tanulnak. Kár,, hogy pár nappal később Jöttem, most már nagyon sajnálom, hogy nem lehettem itt az elejétől fogva. De még így is jó. Azonnal befogadtak, és én neki is álltam dolgozni. Egészen más az egyedül lenni, mint kollektívában. Az iskolában is együtt dolgozunk, rajzolunk, festünk, megJÓ VOLT FESTENI, Az egyik legjellegzetesebb köp a tábor életéből: Pirovits Katalin és barátnője, a Du- naszerdahelyi Népművelési Központ képzőművészeti szakkörének két tagja festés közben RAJZOLNI bíráljuk egymás munkáját, tanulunk egymástól, de ott mégis van bizonyos kötöttség. Itt viszont mindenki szabadon választotta meg a témát és a technikát Is, mindenki a maga alkata szerint... Alexe] Kraőanlö, a bratlslaval Képzőművészeti Akadémia harmadéves hallgatója, jókéról, tehát a Kis-Duna másik partjáról való. Most itt áll mellettünk, hallgatja reggeli párbeszédünket, és csak akkor szólal meg, amikor azt kérdem, hogy volt-e Itt .valamiféle munkaközösség, szellemi műhely, .segítettek-e egymásnak, megbírálták-e egymás munkált. — Úgy sutyiban — mondja, aztán még hozzáteszi: — Néztük egymás munkáit, e- gyik-másik mondott valamit vagy nem, de ki-ki már tudta, hogy ez mit jelent. Természetesen nem az egész tábor között volt ilyen összetartozás, hanem csoportokban. Témát véltünk, s róla beszélünk: — Azt mondhatom, hogy gyermekkoromtól rajzolok, és mióta csak az eszemet tudom, képzőművészeti pályára készültem. Hosszú éveken keresztül jártam a művészeti iskolába. Sallai Edit vezette az osztályunkat, nagyszerű pedagógus, szívesen jártam hozzá, de aztán amikor arról volt szó, hogy az Iparművészeti szakközépiskolába jelentkezem, szüleim egy kicsit megijedtek. MI lesz veled? — kérdezték. Úgy tudták, hogy a művészi pálya az csak olyan csavargónak való, ők pedig nem csavargónak szántak. — Es te? — Hét jó, ha nem lehet az iparművészetire, akkor megyek a gimibe, de arról is lebeszéltek. — Miért? — Hát, hogy elvégzem, és semmi szakma nem lesz a kezemben. — Végül? — Az elektrotechnikán kötöttem ki. — Felvettek? — Sajnos, fel, de nagyon rosszul éreztem oU magamat. — De befejezted? — Be, hogyne, de nagyon nehezen. Egyszerűen nem érdekelt a szakma, és amikor leérettségiztem, már nem is helyezkedtem el a szakmában — Hát? — A DIELO-ban kiállításokat rendeztünk, közel voltam a művészekhez, közben rengeteget rajzoltam, festettem, minden ideg- szálammal a képzőművészeti akadémiára készültem, és ügy gondoltam, hogy innen mindenképpen könnyebb lesz bejutnom. — Könnyebb volt? — Egyáltalán — Hogyhogy? — Úgy, hogy csak ötödszörre vettek fel. — Ötödszörre? — Igen, ötször felvételiztem, míg igennel válaszoltak, de közben már majdnem fel Is adtam. Az történt ugyanis, hogy kétszer már a tehetségvizsgán is túljutottam. Már ünnepeltem is, hogy fölvettek; barátaimat, köztük Dolan Gyurkát is fölvették, csak engem nem. Közben megnősültem, jött a gyerek, úgyhogy már le is mondtam tervemről, és akkor végre sikerült, pedig már nem Is hittem benne ... — Mit csinálsz a tábor után? — Szeretnék rengeteget dolgozni. Orest Dubaynál leszek a grafikán, van tőle mit tanulni. Azért is jöttem a táborba, hogy ne essek ki a gyakorlatból ... Még néhány ember rövid vallomása. Szilva József: A komáromi művészeti iskola képzőművészeti szakán tanítok. Itt a táborban olajképeket festettem, és közben jó néhány dolgot tanultam is az itt megismert barátaimtól. jó dolog ez a tábor, gondolom, sikerül jövőre is összehozni. Mandalik Gyula, a tábor legidősebb részvevője, a dunaszerdahelyi képzőművészeti kör tagja: — Örülök, hogy Itt lehettem a táborban. Dolán György, a tábor egyik fő szervezője Felejthetetlen élményt, sok tapasztalatot szereztem. , Keppert József, a Kerületi Népművelési Központ igazgatóhelyettese: — Nagyszerű gondolat. Köszönet azoknak a szervezeteknek, amelyek támogatták valóra váltását, és azoknak is, akik vállalták a szervezést. Régi ismerőseim és barátaim mellett újakra találtam. A táborban nemcsak dolgoztunk, ki is kapcsolódtunk, és ez nagyszerű. Peter Sabo, a bratislavai Képzőművészeti Akadémia ötödéves hallgatója: — Lenyűgözött a táj beláthatatlan szélessége, magas horizontja; én arra törekedtem, hogy megragadjam a Jellegzetességét. Gondolom, sikeres vállalkozás volt, szívesen eljönnék máskor is, hiszen az emberek is, akikkel beszélgettem, közel kerültek hozzám. Pirovits Katalin, a dunaszerdahelyi képzőművészeti szakkör .tagja: — Nagyon jó volt ezek között a kedves és segítőkész emberek között lenni, sokat tanultam, és még közelebb kerültem ahhoz, amit nagyon szeretek, a képzőművészethez. Remélem, még sokszor találkozunk. Kopócs Tibor festőművész, lapunk volt belső munkatársa: — A nyárasdi alkotótábor egyik szervezője és résztvevője voltam. A nyolc nap aktív munkával, festészettel telt el. Annak ellenére, hogy csak néhány vázlatot, színes emlékeztetőt és két olajképet festettem, nagyon hasznosnak tartom az elmúlt hetet. A táj nyugodt szépsége inspirativ hatással volt rám, és azt tapasztaltam, hogy a kollégáimra is. Javaslom, hogy jövőre és a jövőben is szervezzük meg ezt a tábort. Elmúlt az egy hét, magam ugyan festettem, fényképeztem, mégis nagyszerűen éreztem magamat a táborban. Jó volt, állapítom meg, de aztán a biztonság kedvéért megkérdem Dolan Gyurkát, a bratislavai Képzőművészeti Akadémia negyedéves hallgatóját, a tábor egyik szervezőjét, megérte-e a fáradságot a tábor. — Nem! — vágja ki és nevet. Az ecset még mindig a kezében. A többiek ugyan már útra készen várnak, Indulnak, de ő még mindig dolgozik. Itt hozzáad, ott elvesz a színekből, aztán ahogy elgondolkodik, egyszer csak odajön hozzám, és azt mondja: — Tudod, nagyon megérte, csak az a kár, hogy már vége. Legalább két hét, de akár három is jó lett volna, és akkor láttad volna, hogy mennyit tudunk mi dolgozni, festeni... Akkor viszontlátásra, jövőre! NÉMETH ISTVÁN A FOTÓKAT BACHOREC MIHÁLY, A DUNASZERDAHELYI JÁRÁSI NÉPMŰVELÉSI SZAKKÖR TAGJA KÉSZÍTETTE A táborban készült képekből rendezett kiállítás nagy érdeklődést váltott ki a tábor lakói között
