Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-08-19 / 34. szám
4 im---------------■„Bénán fetrengek közietek, mégis úgy hívnak, hogy ember, ez a biológiai rangom“ Balogh Attila VISSZA Hivatalos felmérés a mozgássérültek számáról Kincs, csak a rokkantsegélyben részesültek létszámából következtethetünk arra, hogy hazánk lakosságának mintegy IQ százaléka valamilyen formában sáriit. Ä riport három szereplője közül egyik sem Jött testi hibával a világra. Hosszabb-rövidebb ideig természetesnek tekintették .testi épségüket — u- gyanúgy, mint mi, ép emberek. Egy nap azután az ügyeletes mentőszolgálat kocsija szirénázva végig- száguldott velük a városon, és az emberek felsóhajtottak; ismét egy baleset. Közlekedési, munkahelyi, háztartási, már megszoktuk a szakszerű elnevezéseket* az egyik súlyosabb, a másik tűrhe- több következményekkel. Valamennyi valaki vagy valakik gondatlanságához vezethető vissza; sajnos nem mindig a baleset károsultjának gondatlanságához. =- Negyvenkét éves vagyok, több mint 15 évig' tolatómunkásként dolgoztam. Nyolc éve, hogy baleset ért. Es tudja, mi hiányzik a legjobban? Az állomás. Itthon reggeltől délutánig csend van. Reggelente az ablakból szemlélem a munkába sietőket, aztán sokáig az utcán sem történik semmi. Amit tudok, elkészítek a főzéshez, hogy a feleségem- aek könnyebb legyen, azután olvasok vagy hím- zek. Kettőkor megjön a fiam, és tulajdonképpen reggeltől ezt a pillanatot várom. Nyolc évvel ezelőtt még focizott az akkor ötéves fiával. Kerékpározni tanította, fára mászni, úszni. Hét és feles cipőt hordott, nyolc éve egyetlen párra sincs szüksége. Egy januári napon tolatás közben egyik lába megcsúszott a vagon jeges lépcsőjén, és ő a vonat kerekei alá esett. Mindkét lábát amputálták — életét csak így tudták megmenteni. Egy külön szobában hatalmas játékvasút, két irányító pulttal: az egyiket az apa, a másikat 13 éves fia kezeli. — Apu, te nem tartod meg az előírásokat, ne is tagadd... — Tudom én, tudom, de hát nem győzök mindent egyszerre. Mulatságos helyzetek adódnak itt, a játék közben; hasonló mulasztások a valóságban súlyos következményekkel járnának. De hát a játék, az játék. iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiniiirT csak teher, legyenek tekintettel rám, a feleségére, aki nem nyomorékhoz ment férjhez... Nem lehetett vele szót érteni, következetesen kizavart a kórteremből, hozzám vágta a szegfűcsokrot, csak a kisfiát engedte magához. Ö még nem nagyon értette, hogy mi történik körülötte, azt se bánta, hogy bármiről is csevegett, az apja csak egyre sírt. Aztán fokozatosan megbarátkozott új életével. Segítették őt munkatársai, azt hiszem, nélkülük nem sikerült volna felépülnie. Az otthoni gondokkal sem maradtam egyedül, barátai még most is eljárnak hozzánk, megjavítják, ami a lakásban javításra szorul, elbeszélgetnek a férjemmel. Felgyógyulása után — és persze, amikor megszokta a tolókocsit — vagy két évig dolgozott a vasútnál; ő kezelte a hangosbemondót. De miután az állomást újjáépítették — alul- és felüljárók vannak —, lehetetlenné vált számára a mozgás. Ez nagy csapás volt, mert szeretett az övéi közé járni. Itt a lakóházban is gondot okoz a közlekedése. A második emeleten lakunk, a tolókocsi nem fér be a liftbe, a lépcsőkön kell lecipelnünk a fiammal. Míg a fiam fiatalabb volt, bizony csak akkor mehettünk sétálni, ha a szomszédot otthon találtuk és hajlandó volt a tolókocsit lesegíteni. Megváltozott a férjem, nagyon megváltozott a baleset után. Azelőtt sokat veszekedtünk, sohasem volt elég a pénz, esténként elkóborolt a cimborákkal, hiába vártam. Most egyetlen gondja a családja — kettőhk elégedettsége. Megtanult kézimunkázni, az utóbbi időben sokat hímez, kitakarít, ha bár ezt számtalanszor megtiltottuk, mert már kétszer felborult a tolókocsival. A bratislavai kerületi kórház rehabilitációs osztályán két beteggel beszélgetek. Sokáig azt hittem, hogy sikertelenségem oka a rossz minőségű művégtagokban rejlik. Akkor csuk- lottak össze, amikor a legkevésbé vártam, nagyon sok kínos pillanatot éltem át, amíg járni tanultam. Elektromos felső végtagot kaptam, de állandóan javításra szorul. Később sikerült elintéznem, hogy kaptam egy tartalék műlábat is, mert a javítások általában egy-két hetet is igénybe vettek, és ilyenkor nem tudtam otthonról mozdulni, jelenleg azért vagyok kórházban, mert mindhárom végtagomat javítják, közben természetesen rehabilitációs gyakorlatokat is végzek. Arra kíváncsi, mit változott az életem? . Mindent újra kezdtem, és ez az emberek, segítsége nélkül nem ment volna A feleségem tette értem a legtöbbet A bal kezem egészséges, és bármilyen tökéletes is a jobb kéz protézise, azért az egészségesnek mégis jobban hiszek. Megtanultam bal kézzel írni, borotválkozni, emlékszim, eleinte alig találtam meg a fejemet a tükörben ... A feleségem vállalatánál dolgozom, a munka nagyon segít a hozzám hasonló helyzetűeken, a sok töprengés nem. Nem a pénz a fontos, inkább az, hogy gyorsabban teljen az idő. Csupa magunkfajta „Bizonyára sok nálunk a mozgássérült. Erre abból következtetek, hogy a Protetikában — ez az üzem készíti a művégtagokat — fél évig is eltart, míg elkészül egy művégtag. Ne adj* isten, hogy közben a rokkant meghízzon, vagy ledobjon néhány kilót a súlyából, mert akkor ismét új végtagra van szüksége, és várakozhat. Huszonnyolc éves vagyok, szeretnék leérettségizni, de hát hol az az iskola, amely földszintes, ahol nem okozna gondot a tolókocsim? Sehol. Volt munkahelyem, de sajnos fel kellett adnom-, a küszöbök, lépcsők és a túl magas járdák miatt. A feleség: „Nagyon haragudott az orvosokra, ordítozott, hagyják őt meghalni, egy nyomorék — Villanyszerelő vagyok, négy évvel ezelőtt egy oszlopon dolgoztam, és műszaki hiba Matt áramütés ért. A jobb karomat, és mindkét lábamat amputálni kellett. Az, aki életében csak egyszer tanult járni, elképzelni sem tudja, mit jelent mindezt 24 éves fejjel újra tanulni — természetesen műlábakkal. Gyakran mondogatjuk, mi, rokkantak egymás közt, hogy a nagyobb városokban megérné reggelenként összeszedni a mozgássérülteket, és elvinni őket egy olyan üzembe, ahol csupa magunkfajta dolgozna. Ahol jól éreznénk magunkat, és ahol senki sem bámulna bennünket kíváncsian, részvéttel vagy viszoiyogva. A világ odafigyel a mozgássérültekre: megrendezi sportvetélkedőiket, rehabilitációs központok létesülnek számukra, sőt néhány országban központilag megszabják, hogy ennyi és ennyi lakásból mennyinek kell külön a mozgássérültek számára épülnie. És ezek valóban úgy épülnek, hoay a lehető legnagyobb mértékben megkönnyítsék a rokkantak helyváltoztatását. Az évente különféle betegségek — szív- és tüdőpanaszok balesetek — miatt leszázalékolt egyének száma eléri az ötvenezret. Nincsenek kevesen, és ha másért nem, hát ezért is oda kell figyelni panaszaikra. Hiszen ők is szeretnének visz- szajönni közénk, az ép emberek közé, ők is szeretnék kivenni részüket mindabból, ami mindnyájunké, amelynek előteremtésében erejük teljében hosszabb-rövidebb ideig maguk is részt vettek. ZACSEK ERZSÉBET KÖZÉNK
