Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-08-19 / 34. szám

Sofia Aismanová (Hókirálynő) Pavel Vesely (Varázsló)

Dagmar Weinlichová (Gerda) Karel Gervinka (Ka))

Milena Honzíková

A szerző felvételei

Nem estem ámulatba a prá^ gai Laterna magica nevű színház Hőkirálynő című műsorát látva. Pedig ez Itt illik, ez itt szokás. Itt is és mindenütt a világbán. Mert ők aztán igazán világhírűek: Európa, Amerika, Ázsia, Afrika hatvankilenc városában mutatkoztak már be. Külföldön 12 230 előadást tartottak öt és fél millió néző e- lőtt; idehaza huszonkét éves fennállása óta három és fél millióan látták műsorait.

Én nem értem a csodát! Pedig a csoda valahol mégis csak ott lappang. <

Majd megkeressük!

Prága belvárosa, mint évek óta mindig, most is hemzseg a kotrógépektől, daruktól, vakond módra dolgozó munkásoktól. Lépni sem lehet a félig és teljesen lezárt utcákban, a- hol ilyenkor még a turisták ezrei is hemzsegnek. Most épp a Jungmann tér környékén áll javában a „bál“, ott, ahol a Laterna magica székel. A hatalmas háztömb belső, udvarfolyosóján plakátok, fényképek hirdetik a legűjabb produkciót, a Hókirálynőt. Az előcsarnokba belépve igyekeztem nem maglepődni azon, hogy a várakozók nem csehül vágy szlovákul beszéltek, hanem németül, angolul — főleg. Hiszen jobbára kelet — és nyugatnémet, indiai, japán, mongol turisták tömege várakozott a bebocsátásra. Ebbe a színházba hazai halandó nemigen kap jegyet. Még a napokkal korábban jelentkező újságírót is nagyon nehezen tudják valahová egy székre leültetni. A CEDOK megvesz minden jegyet, és úgy á- rulja a külföldi csoportoknak, mint valami cirkuszi attrakcióra szóló belépőt. Hogy hogyan érti ez a sok nyelvű társaság az előadást? Ez a legegyszerűbb: a Laterna világot jelentő deszkáin nem beszélnek, prózai szöveg nem hangzik el, így ninps is mit érteni.

Nyolc előtt néhány perccel a négyszázötven embert — gyerekeket és felnőtteket — beengedik a nézőtérre, ami legalább öt-tíz méter mélyen,a föld alatt van. És miután az Inkább harang-, mint gongütés elcsendesíti a babiloni nyelvzavart, elsötétül a nézőtér. A színpadon nincs függöny, csupán négy, a plafontól földig érő fekete „panelt“ látok. A panel — abban a pillanatban, hogy csíkozott vetítővászonná változik át — mozogni kezd. És táncosok ugranak elő. Majd tizenegy panel szabálytalan félkör alakot vesz fijl, és a vásznakon egy idillikus mini-lak jelenik meg, előtte a rózsakert közepén kedves arcú kisfiú és szeplős kislány üldögél. Aztán a panelek újra mozgásba lendülnek, előttük balettkar táncol. Majd újra félkörré alakul a „vászon“, és gyönyörű rózsák láthatók — hatalmas méretekben. Aztán megjelenik a hókirálynő, aki egyszerre van a vásznon és a színen is. És elrabolja a kisfiút, Kajt. Aztán hómező, jégcsapok, szánhúzó, hógolyózó, gyerekek, vágtató fogat szánt húzva, ügető ménes, bárán’yfelhős ég, rózsakert, várbirodalom pompája, a szo- morkodő kislány, Gerda bánatos arca látható a paneleken. A látványt zene festi alá, és néhány dal.

Szép.

Laterna magica: lat. üveglapra festett áttetsző képeket felnagyítva egy képernyőre vetítő gép

(a. m. bűvös lámpa)

Határozottan szép a film.

Mestermunka. Jó mestermunka.

Hogy is mondjam érthetőbben ...?

Nos: úgy jöttem kis a színházból az előadás után, ahogy bementem. Nem kavartak föl a látottak, nem késztettek gondolkodásra a képek, a tánc, nem változtatott meg, nem tett mássá a Laterna produkciója. Csak — és ez nem lekicsinylő jelző — szép voltl Szép volt a pontos, gondosj ragyogó összhangban elvégzett munka, gyönyörű volt a film, remekül táncoltak a táncosok, kapkodhatta fejét a néző, hová is figyeljen, de semmi több.

Számomra mindenfajta alkotásban ott kezdődik a művészet, hogy gondolkodásra (továbbgondolásra) késztet; eddig ismeretlen gondolatokat sugall; önmagam és a világ megváltoztatására kényszerít; megutál tat ja és (vagy) megszeretteti velem önmagamat, elhiteti azt, hogy nem öncélú. Nem magyaráznám ezt itt ilyen hosszasan, ha mondjuk szociológusok felméréséből tudnám, minek köszönhető a Laterna magica világsikere. Előttem néhány világsajtó kritikájának kivonata: ha nem is egyértelműen, de mindenütt dicsérik a műsorát. Egy New York-i lap, a Star Ledger tavalyi februári számában a Bűvös cirkusz című műsor után azt írta, hogy a film képi világa Bergmannéhoz és Felliniéhez hasonlítható. A Bergen Record ugyanerről: Egyike azon kevés előadásoknak New Yorkban, amely láttán az egész család szórakozhat. A Brood- wayn hat hétig futott a műsor, ezt pedig már úgy szokás elkönyvelni: óriási siker! Az idézetek folytathatók.

Hát ennyire kiéhezett a világ- közönsége — egyszerűen

— csak a szépre?! Vagy a világ minden újdonságot, aminek nincs párja, ilyen elismeréssel fogad? Mert a prágai Laterná- nak valóban nincs párja. Ezt a fajta színházat széles e nagy világban csak ők művelik. Még nagyjából sincs hozzájuk hasonló.

Mit is mond másnap a színház dramaturgja, Milena Honzíková?

— Tudjuk, hogy mi úgy vonultunk te a világ köztudatába mint egyfajta attrakció és

— sajnos — még ma is így tartanak nyilván. Mondjuk mint egy cirkuszi attrakciót. Ez valószínűleg részben, de csak részben — talán — a mi hibánk is.

2

Még este vagy inkább már

késő éjszaka, az előadás után találkoztam a négy szőlőtáncossal: Sofia Aismanovával (Hókirálynő), Pavel Veséiével (Varázsló), Dagmar Weinlichová- val (Gerda), Karel íervinkával (Kaj). Lerítt róluk a fáradtság hiszen reggel kilenctől délután ötig próbáltak, de barátságosak voltak, akár hajnalig is hajlandóak lettek volna beszélgetni. Teljes erőbedobással táncoltak ma is, mint minden este, amikor a négyes szereposztásból rájuk kerül a sor. Szavaikból, arcukról pem villant elő a nagyképűségnek, pózolásnak semmi jele, nem játszották meg a sztárt, szerényen mondták azt is, hogy álmatlan éjszakák nélkül viselik el a hazai ismeretlenséget. Sőt, még azt is, hogy csak a szomszédjaik tudják róluk, ismerik fel őket: e- zek azok a cirkuszosok. Nem fordulnak meg utánuk az utcán, nem sztárok. Nem is tartanak erre igényt, mondják, és én hiszek nekik. Azt viszont érzem, kicsit azt hiszik, hogy óriási produkció részesei.

Alig melegedünk bele a beszélgetésbe, máris a problémák sokaságánál kötünk ki. Elsőszámú gondjuk a gyengének mondható technikai felszereltség. Hiszen a Laterna műsora elsősorban a technikai bravúrokon alapszik. Ott van aztán a külföldi utak kérdése. Egyikük azt mondja, addig, amíg másodrangú futballcsapatot külföldi útjára pszichológus, orvos kísér, és a meccs előtt néhány nappal már a helyszínen vannak, ez számukra nem adatott meg, pedig mindamellett, hogy hazánkat képviselik, még tekintélyes devizát is hoznak az országnak. Volt műsoruk, amelyet már évekkel ezelőtt megvásároltak a amerikaiak, és még mindig futtatják, a honorárium is állandóan érkezik. Aztán az utánpótlás sincs megoldva. Külföldi, főleg szovjet példákkal hozakodnak elő, ahol a táncosok képzése világszínvonalon folyik. Elmondják azt is: tudják nagyon jól, a Laterna egyfajta CEDOK-kirendeltség. Ogy árulják őket, mint Prága egyik nevezetességét. Azért tartanak nyitva nyáron is, hogy a külföldi turisták — egyéb lehetőség híján — elmondhassák, voltak Prágában színházban.

Aztán békésebb vizekre evezünk. A táncosok elmondják, micsoda figyelmet igényel tőlük az előadás. Itt nemcsak a zenére, a táncra, a mozgásra kell ügyelni, hanem a filmre is, azzal is lépést kell tartani. És akkor ott a közönség is. A nézőtér sötét; arcokat nem látni, egy-egy jelenet után nem

mérhető le a tetszés, nemtetszés; állandó a feszültség, hiszen mindig csak a végén derül ki, elégedett volt-e a nézősereg vagy sem. Szerencsére általában a nézők elégedettek.

Végül azt kérdezem tőlük, nem tartanak-e attól, hogy a film „megöli“ a színészt, a táncost, a színpadon.

— Igen, ez minden színre lépéskor eszünkbe jut — mondják. — Sosem vagyunk biztosak abban, hogy a közönség ránk figyel-e vagy a filmre, ésetleg felváltva mindkettőre. Ezért minden alkalommal, minden színre lépéskor új erővel, lendülettel kezdünk táncba. És hisszük, hogy minket is néznek, nemcsak a filmet.

Másnap délelőtt a színház dramaturgjával, Milena Honzí- kovával találkozom. Mondom neki, túlságosan nem vagyok elragadtatva a látottaktól. Példákkal érvelek, mi és miért nem tetszett. Csóválja a fejét, kinevet, megmagyarázza az ellenkezőjét. Természetesen neheztelés, nagyképűség nélkül, sőt érezteti velem azt is, elfogad egyenrangú vitapartnernek. Hosszasan dobálózunk érvekkel, ellenérvekkel: fújjuk a magunkét. Miután megbizonyosodtunk arról, hogy igazunkról nem győzzük meg egymást, Honzíková asszony elmeséli a Laterna magica történetét.

— Színházunk 1958-ban alakult a Nemzeti Színház tagjaiból. Akkor csupán arra számítottunk, hogy mint egyfajta látványosság bemutatkozunk a brüsszeli világkiállítás csehszlovák pavilonjában, és kész. De olyan sikert arattunk, hogy hazatérve megkaptuk a jelenlegi helyiségeket, és esténként előadásokat tartottunk. Aztán néhány év stagnálás után új műsort készítettünk a montreali világkiállításra, és ismét elsöprő sikert arattunk. Hetven- háromig megint nem történt semmi említésreméltó, amíg a Laterna vezetését át nem vette Josef Svoboda professzor, a jelenlegi igazgató. Azóta a Hókirálynő a negyedik műsorunk. Mindegyikkel bejártuk a világot, és a siker sehol sem maradt el.

— Mit gondol, minek köszönhető ez a siker?

— Talán annak, hogy egyedülállóak vagyunk, és olyan színházat próbálunk teremteni, amilyet eddig még nem ismert a közönség. És az sem mellékes, hogy a Laterna mindig újít. Mi sosem ismételjük önmagunkat. Minden bemutató újabb felfedezés, számunkra is

“ismeretlen megoldásokra bukkanunk. Eddig nálunk nem beszéltek a színpadon. A következő bemutatón már egyfajta prózai színházat láthat a közönség, ahol marad a film, a tánc, de próza is lesz. Természetes szükségünk lesz egy újabb „néma“ produkcióra, hiszen figyelembe kell vennünk a soknyelvű közönséget, hogy ők Is értsék. Idővel egy operát is szeretnénk a színre vinni: terveink bőven vannak.

— Elegendő munkatársuk van? Ezt csak azért kérdezem, hiszen az ilyenfajta színházra sehol sem tanítanak, sehonnan sem lehet ellesni, mit hogyan, azt hihetné az ember, teljesen önmagukra vannak utalva.

— Színházunk ötvenegy táncost és szakembert foglalkoztat. Rendezőnk, koreográfusunk nincs. Külső munkatársakra számítunk. És meg kell mondanom, nagyon kevés ember, művész alkalmas arra, hogy e- gyütt tudjon velünk dolgozni. Tudja, mi megköveteljük a hallatlan pontos, igényes, jó munkát. És erre már nagyon kevesen kaphatók. Sokszor egy-egy műsor elkészítése másfél-két évig is eltart. Ilyen hosszú időre kevesen kötnek velünk „házasságot“. Igazán csak néhá* nyan vállalkoznak rá, de szerencsére azok, akikre leginkább szükségünk van, mint például Evald Schrom, Pavel Smok rendező, koreográfus, akik hazai méretekben páratlan tehetségek.

— Hogyan készítik az új műsort?

— Elmondom a Hókirálynő születését. A színház dramaturgiája úgy gondolta, jó lenne egy mesedarab. A választás Andersen meséjére esett. Ezután elkészült a koreográfia, majd a film nem épp hagyományos forgatókönyve. Egy évig forgattuk a filmet. Mikor kész lett, megkezdődhettek a színpadi próbák. Jó két és fél hónapig tartottak. Leszögezhetem, nagyon hosszú és nagyon fáradságos munka volt — de mindannyian sok-sok örömet leltünk benne. Együtt, az egész nagy kollektíva alakította o- lyanná az előadást, amilyen. Sőt, még most is alakul, végleges formáját talán sosem nyeri el. És ez jó, hogy van mit módosítani, hogy mindig születnek új ötleteink. Ezek az ötletek éltetnek bennünket. Hiszen általuk eljutunk majd oda, hogy megtaláljuk a legkomplexebb színházi kifejezési formákat. Tulajdonképpen ez a mi küldetésünk, hitvallásunk.

— És ön szerint jó úton járnak?

Elmosolyodik a kérdésen, majd komor és komoly arccal mondja:

— Azt hiszem, igen! Bár a totális komplex formákat, tudom, • sosem táláljuk meg.

— Ez pesszimizmus?

— Nem, ez van. Minek csapjuk be önmagunkat?

4

Idehaza valakinek így jellemeztem a látottakat:

— Számomra az előadás o- lyan volt, legalábbis nem sokkal más, mint egy nagyon jó cirkuszi produkció, amely után azt mondhatja a néző: csodálatos, milyen mutatványokra képes az ember!

Ha úgy tetszik, ez részemről akár minősítés is.

ZOLCZER JÁNOS

Valakiért...

Hárman várakozunk a fél kilences autóbuszra: egy hatvan év körüli és egy e- gészen fiatal férfi meg én. Az idős férfi rendkívül rossz állapotban volt, sápadt arcán patakzott a veríték, i- dőnként felnyögött. Mint később megtudtam, már vagy másfél órája ott ült a pádon, s ez alatt az idő alatt legalább négy menetrend szerinti autóbusz állt meg mellette, utasokkal tele, de az öreget, ügy látszik, senki sem vette észre.

A fiatalemberrel szinte egy időben érkeztünk a megállóhoz, ő azonnal felfogta a pádon nyögdécselő ember helyzetét, kiállt az úttestre, és megpróbált az arra haladó személyautók sofőrjeinek lelkére beszélni. En csak ezután kapcsoltam. Közben az idős ember bizonyára eszméletét vesztette, feje a mellére billent, én kétségbeesetten elrohantam, hogy telefonáljak mentőkért. Hétfő lévén, a közeli kocsma és élelmiszerüzlet ts zárva volt. Visszaérve a megállóhoz, sfrhatnékom támadt: ugyanis azt reméltem, hogy míg odavagyok, a fiatalembernek sikerül megoldania az öreg elszállítását. Nem, nem sikerült, és állapota már szinte kétségbeejtő volt, amikor az útkereszteződésnél elhelyezett forgalmi tükörben megpillantottam az autóbuszt. Rákiáltottam a fiatalemberre, ne merészkedjen otthagyni az idős emberrel, ha netán a sofőr nem lesz hajlandó elszállítani őt. (Ezt később nagyon megbántam.) Szerencsére a sofőr szíve helyén szív dobogott, és a buszról hárman is leugrottak, hogy segítsék az öreg felszállását.

Tíz percen belül beértünk Bratislavába, a végállomásnál szerencsére két üres taxi is várakozott. Míg az ó- reg táskáját óvatosan elhelyeztem a sofőr melletti ü- lésen, kérdően a fiatalemberre néztem.

— En bekísérem a kórházba — mondta, mintegy válaszolva belső gyötrődésemre, és bárhogy is együttérez- tem az öreggel, ez a válasz megkönnyebbülést, fizikai megkönnyebbülést jelentett számomra.

Egész nap az öregre gondoltam: Kihez tartozik és miért hagyták egyedül? Vagy tálán senkije sincs? Es miért nem segítettek rajta azok, akik látták, milyen állapotban van?

Vagy három nap múlva a buszban felfedeztem segítőkész fiatal ismerősömet és nagyon elszégyelltem magam, mert eszembe jutott, hogyan ráripakodtam. Csak akkor tudatosítottam, hogy még egészen fiatal, szinte kamaszkorú. A busz hátsó részében ült, én egészen e- löl álltam, köztünk legalább húsz utas, így csak a tekintetemmel kérdeztem: mi újság?.

Értette a kérdésem, per- szehogy értette, csak úgy tett, mintha minden figyelmét lekötné az út menti táj, amelyet naponta kétszer is lát. Rosszat sejtve a végállomáson megvártam.

— Meghalt. Agyvérzés. Szombat-vasárnap a lányánál volt látogatóban, hazautazni készült... — ennyit mondott, és otthagyott. Könnyített a ' lelkén, és én már nem mertem utána kiál tani, ne hagyjon egyedül, mert eszembe jutott, hogy épp emiatt akartam elnézését kérni.

1

Zácsek Erzsébet

'■ ;

■■

BUVOS LAM PA

^ 1

,i • '}