Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-01-22 / 4. szám

Ti »H'Tii'iirinrir

4 OM

Kesztyűs

kézzel

Minden Iskolának megvan a maga „bogaras“ tanára, és az 01 diákok már rendszerint szeptember első napjaiban megtanulták, hogy az Ilyeneknek a 'endes nevükön kívül van még °gy másik ts: Krókusz, Kedveske... Ezért egyetlen Illetékes sem neheztel Igazán, hiszen ez valahol a népszerűség értékmérőié ts.

I

Bogarasnak a diákok általában az olyan tanárt tartják, aki a mai diákoktól is megköveteli a tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt általa bevezetett órarezsim tiszteletben tartását, annak minden velejárójával. Továbbá jellemzi őket az a piedesztál is, amelyen az általuk tanított tan- | tárgy nyugszik. Bogaraik ellenére sokat lehet tanulni ezektől a tanároktól; pályaválasztáskor a diákok magabiztosan választ- iák hivatásul a tantárgyát, csak 1 legfeljebb egymástól kérdik csodálkozva: mire jó a bogarassá- ga?

Mire jó például a bogarak és lepkék kötelességszerü gyűjtése? Nem állítom, hogy valamennyi gimnáziumunkban így szokás, mert eddig csupán egyről tudok, ahol a harmadikosok bogárgyűjteményének minőségét és mennyiségét osztályozza a tanár. A szóban forgó gimiben évente 60 harmadikos köteles beadni gombostűvel átszűrt és tökéletesen kifeszített bogarakat, lepkéket. Nem számoltam utána, hogy ez hány hasznos és haszontalan rovar végét jelenti, mert nem ismérem a gyűjtési akció méreteit. Viszont azt a harmadikos kislányt, aki til- ; lakozni mert a természet efféle „védelme“ ellen, azt ismerem, r Annak ellenére, hogy még nem találkoztunk. De biztosra veszem, hogy van kutyája, macskája, esetleg teknöce is, és habár bogárgyűjtésből ötöst kapott, jobban szereti a természetet, mint az a diák, aki az egyesért — vagy ki tudja, milyen ‘ indítóokból — húsz-harminc bogarat is preparált. Az én ismeretlen ismerősöm szereti és védi a természetet.

Tudom, tanára elsősorban tantárgya érdekeit tartotta szem előtt, amikor valamennyi harmadikos számára kötelezővé tette a gyűjtést. Nem is az oktatószándék helyességét vonom kétségbe, hanem tnkább a nevelést szándékot. Mert lehet, a diákoknak most még erőt kell venniük magukon, hogy becsukott szemmel keresztülszúrják a bogarat. Mindezt az egyes ősz- Q tályzatért teszik; később azon- bon már nyitott szemmel és hidegvérrel rálépnek a csigára, I tövétől letörik a fiatal út men- j ti fákat, és rátaposnák a gázpedálra, ha az úttesten egy idősebb ember a megszokottnál lassabban próbál „elugrani“ száguldó paripájuk elöl.

Lehet, hogy szakszerűtlen cikkemmel nem járulok hozzá az állattan népszerűsítéséhez, de a természetet a bogarak és lepkék is alkotják. Es a biológusok, zoológusok hangoztatták leginkább: kesztyűs kézzel közelítsünk á természethez.

Ezért talán jó lenne, ha a bogaras tanárok is engednének a huszonyegyből és átgondolnák vajon helyesek-e ma ts 10—20 évvel ezelőtti követelményeik.

ZÄCSEK ERZSÉBET

kai alapiskolát nem szerettem, mert Ivány Miklós tanítótól rettegtem, és az a későbbi tanulásomra is kihatott. Rosszul sikerült a világba való rajtom. Nagyszarván (Rohovce) sem igyekeztem kitűnni. Sovány, vézna kislány voltam, aki nem tudott dicsekedni, még akkor sem, ha megtanultam az anyagot. Nem fészkelődtem, mint a társaim, nem tolakodtam. Ezután a szakmunkásképző következett Bratislavában. Itt sem arattam sikert, de nem is akartam, elvégeztem. Nem lelkesedésből. Ahogyan most visszagondolok rá, hát az irodalmon és a történelmen kívül más tantárgy nem Is érdekelt. A literatúnáért azóta Is rajongok.

Ketten, négyen

gyűjtőpontban

Dunaszerdahelyen (Dun. Streda) az Észak Il-es lakótelepet keresve egy anyukába botiok:

— Látja ott azt a rendetlenséget? — kérdi. — játszóteret kéne oda csinálni.

Elbúcsúzunk, 6 magával viszi gondjait, nekem, a riporternek meg nem marad más hátra, mint hogy bekopogjak Bölcs Róbertékhez.

Bölcsék fiatalok. Róbert 1956-ben született, felesége szintén. Háromszobás szövetkezeti lakásban élnek; két gyermekük van; Szilárd februárban lesz négyéves, András tizenhét hónapos.

Róbert

— Az egyik nagyapám, Bölcs László földműves volt. A másik, Magya- rics József bognár. Magyarics nagyapa most hetvenhat esztendős, életvidám ember. A községünkben van egy fuvaros, időnként kocsikerekeket készít neki. Hatesztendős koromig laktam Magyarics nagyapáméknál, akkorra aztán felépült a családi házunk, s beleköltöztünk. Emlékszem: nagyon-nagyon sírtam. Azt mondtam, vissza, vissza akarok menni. Magyarics nagyapa Dercsikán (jurová) dolgozott. Kerékpárral járt még télen is.

—i És a szüleid?

— Miután beköltöztünk az új házba, édesanyám már nem járt munkába, otthon maradt velünk, gyerekekkel. Ha hazajöttünk az iskolából, először a házi feladatot készítettük el, és Így volt ez nálunk rendjén. Édesapám Treníínben tanult esztergályosnak, most a dunaszerdahelyi cukorgyárban dolgozik. Minden gond- ját-baját magába fojtó típus. Emlékszem, egyszer az Iskola után elmentem focizni, és csak késő este tértem haza, nagyon elnadrágolt, mert nem írtam meg a házi feladatomat. Kétszer vert meg, s mindkét verés meghatározó-vezérlő emlékként vé- gikkísért eddigi életemen.

— Gyermekkor, Iskola?

— Az alapiskolában egy nagyon szép és fiatal tanítónő tanította a matematikát, talán miatta szerettem meg ezt a tantárgyat. Jó hatással volt rám egy másik tanítóm, Domsitz Jenő is. Olyan nagyszerűen magyarázta a matematikát és a fizikát, hogy oda kellett figyelnünk. A középiskolában következett be a törés. Egyetemre már nem jutottam el, de most már nem Is bánom. A komáromi szakközépiskolában megtanultam lazítani: annyira csapnivaló, rossz társaság gyűlt össze, hogy az osztályfőnökünk a harmadik évfolyamban otthagyott bennünket. Nem vállalt tovább.

Álló Irén [Bölcs Róbert felesége) gyermekkora Vajkához (Vajka nad Dunajom) kötődik.

— Nagyszüleim kisparasztok voltak, pár hold földecske, ló, tehén, aprójöszág ... Zárt világ voit az, kegyetlen, szigorú, konok: a maga hibáival, törvényeivel együtt. Beck Gyula nagyapám maradt meg legjobban emlékezetemben. Szép, nagy bajuszt viselt, és állandóan dolgozott. A szövetkezetesítés után fél hektárnyi földje maradt, de kora tavasztól késő őszig azon dolgozott, mindig talált elfoglaltságot. S közben dúdol- gatott magában állandóan. Zárkózott ember volt és szigorú. Mindig ő döntött játékainkról. A kóróvágó gépen nem engedett hintázni. A kertünkben diófák álltak, öt diófa, s a fák alatt micsoda fű nőtt. S a nagyapa ránk szólt: „Gyerekek ne tapossátok le a füvet, mert nem tudom lekaszálni!“ Így vonult át gyermekkori létemen nagyapám lassan elomló világa. Gyermekkor ... Kicsi voltam, s az udvar végében a szalmakazal tetején gó lyák fészkeltek, bántottam is őket Rossz gyerek voltam. A nyarak: po ros taligautak; kezemben vesszővel hajtjuk a libákat a tarlóra, még gyér mek vagyok, de ott vagyok a poros úton a gomolygó porfelhőben. Az első megdöbbentő élményem is ezekhez a libahajtásokhoz kötődik: egy libát a- gyonütöttem. Álló nagymamának rengeteg libája volt, s mi elhajtottuk őket egészen a Közép-telekre. Tudod, hogy hol van Közép-telek?

—i Vajkától Sűly (Sulany) felé, úgy három kilométerre.

— Ogy kicsaptuk a szegény libanyájat, mint régen a csikósok a ménest. Csupán a tarlójárások idején néztünk felé.

Egy pillanatra elhallgat.

— Volt egy gyönyörű házunk. Fehér volt a homlokzata, sárga keretekben az ablaküveg. Ha behunyom a szemem, ma Is magam előtt látom az első szoba berendezését, a faszínű sárgára festett szekrényeket, a sárga padlót, amelyet semmilyen szőnyeg nem takart, a falakon szentképek, és tükör a két ablak közötti falon. Én nem szerettem ebben a szobában a- ludni, mindig nagyapáméknál háltam, mert Beck nagypapa mesélni szokott. Mindig. Aztán amikor iskolába jártunk, bizony a szüléink nem igen törődtek azzal, hogyan tanulunk. Ä vaj-m

Fotó: Ács Irén és Balogh P. László

— Mikor ismerkedtetek össze? Irén: Még ma is csodálkozom a merészségünkön. Képzeld csak el: három lány elhatározza magát, hogy elmennek sátorozni. S mi elindultunk Bős (GabCíkovo) felé, csak úgy vaktában.

Róbert: Bakához közel megállapodtak. A barátom udvarolt az egyik lánynak. Azt mondta: „Gyere ki a folyópartra.“ Afféle kalandvágyó ifjoncok voltunk, és itt van, ni, házasság lett belőle. A barátom ugyan elmaradt attól a másik lánytól, de én kitartottam. Amíg iskolába jártunk, hetente váltottunk levelet.

Irén: Ha látnád ezeket a leveleket. Micsoda halom gyűlt össze belőlük. Hetente két levél, kerek egy esztendőn át. Később a katonaság alatt is sorjába érkeztek.

Róbert: júniusban elvégeztem az iskolát és szeptemberben már megházasodtam. Mari húgom, aki együtt utazott az édesapánkkal munkába, az utazás alatt, a buszon jelentette be: „Róbert házasodik.“ Az apám csak ennyit mondott: „Előbb vagy utóbb úgyis meg kell házasodnia az embernek.“

Irén: Róbert édesanyja rendkívüli asszony. Mindig ő irányította a házat. Egyetlen fizetésből fölneveit négy gyereket, s köbben még építkeztek Is. Az anyósokról nem sok jót mondanak az emberek, de Róbert édesanyjáról én csak jót mondhatok. Befogadtak a családjukba, így nem volt nehéz beilleszkednem.

Róbert: Nyár volt. A Vajka felé vezető úton már érett a meggy. Egész úton gyalogszerrel haladtam, és azon gondolkodtam, hogyan is adom elő azt, hogy Irént feleségül akarom venni. Előbb az édesanyjának szóltam, s ő csak annyit mondott: „Jól van.“ Ültünk a konyhában, a félhomályban. Már-már indulnom kellett volna visz- sza, hogy elérjem a kisszarvai útkereszteződésben az autóbuszt, de Irén édesapja csak nem jött be, hogy szót válthassak vele. Aztán mégiscsak bejött, és megmondtam neki, hogy mi a tervünk. Nagyon nehéz volt vele megértetni. Az esküvő előtt aztán o- lyasmi történt, amit sohasem felejtek el: elindultunk a barátommal a vőfélyért, s Bacsfa és Kisszarva között elromlott az autónk. Autóstoppal mentem egy darabig, majd gyalog. Tűző napon sötét ruhában. Az emberek kinn álltak az utcákon és azt gondolták: „íme egy bolond!“

Irén: Februárban megszületett Szilárd. Áprilisban Róbert katonának ment, nyolc hónapig nem volt otthon. Vajkán laktam, s temérdek szabad időm lett egyszeriben. Olvastam, énekkarba jártam; Ágh József karnagy tanított.

— Jól megvagytok itt a Csallóköz fővárosában? Mit jelent számotokra a szülőföld?

Róbert: Én most Is bakainak érzem magamat. Ott éltem meg első vívódásaimat.

Irén: Vajka. Bárhová mennék is, ilyen földszegélyt sehol sem találnék. Ezért olykor-olykor hazatérek.

Róbert: Arra gondolok, hogyha egyszer megöregszünk, visszatérünk a falumba, Bakára.

Irén: Szövetkezeti lakásban lakunk’, itt csupán a bútor, a szőnyeg az, ami hozzánk közel áll.

Róbert: Ha kimondom azt, hogy Baka, nem az emberekre gondolok; az ottani illatok, díszletek a megismételhetetlenek számomra. Fáival, mezőivel, környékével, az útjaival, házaival megismételhetetlen az, ahonnan elindultam. így hat rám ez a terület, így lobban föl újra meg újra a szülőföld megismételhetetlen ül és mind csábítóbban, izgágábban.

VAJKAI MIKLŐS