Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-07-15 / 29. szám
Ina bben a faluban em- beremlékezet óta nem követett el senki öngyilkosságot. Nem Is nagyon ismerték az efféle hírek lélektanát. Mindezt most M. Jóska szerencsétlensége kapcsán kellett „tanulnia“, megismernie a falu lakosságának. M. Jóskáról az öngyilkossági kísérlet utáni napokban ilyen hírek keringtek: Neki aztán igazán nem hiányzott semmi az életéhez. (— Még búsulni se látta ót soha senki. — Jó ember volt (I), a légynek se ártott. r— Sok emberről el tudtam volna ezt képzelni, de róla semmiképpen. í— Elgondolni se tudom, miért tette. Ez a kérdés foglalkoztatta leginkább a falu lakosságát meg engem is. Miért tette, mi késztette őt arra, hogy hatvan darab altatót tömjön magába? Levelet, bücsúiratot nem hagyott, és most, hogy már egy kicsit föléptilt, se az orvosokkal, de még a feleségével sem hajlandó az esetről beszélni. Ha nagy ritkán megszólal, csak ennyit mond: „Űj- ra megpróbálom“. Ha más teszi ezt, a falu már bizonyára tudná, hogy miért tette, mert... És következik száz- meg ezerféle variáció. De M. Jóskáról még a iegpletykásabbak is képtelenek valamit kitalálni. Amikor bekopogtattam kórházi szobájának az ajtaján, tulajdonképpen én sem hittem, hogy az okot majd velem, egy vadidegennel közli. Tudtam, ez képtelenség. Negyvenéves, egy szövetkezet könyvelője. Leültem mellé. Eltelt vagy öt perc, eltelt vagy negyed 6- ra, félóra, de semmi, talán észre sem vett. Ültem mellette, majd fölálltam, elköszöntem. Három nap múlva újra ott voltam mellette. Ismét eltelt egy óra hallgatás, fölálltam, köszöntem, a- mikor... — Három nap múlva megint eljön? *— kérdezte rekedtes hangon, mint aki már elszokott a beszédtől. — Eljövök! — mondtam, és három nap múlva megint az ágya mellé telepedtem. Most már visszaköszönt, rám nézett, hosszan fürkészett tekintetével. — Eddig jól elszórakoztunk, nem? — mondta .megint azon a furcsa hangon. Átéreztem a helyzetet, vagy mondhatnám úgy is, „vettem a lapot“, és azt válaszoltam: — Igen, egész kellemes volt. — Maga valószínűleg nem orvos. Nem is kollégám, nem is közeli hozzátarto zóm. Nem tudom, kicsoda de biztos vagyok abban, a zért jött, hogy az űngyll kossági kísérletem okát megtudja. Bólintottam. Fölemelkedett, könyökére támaszkodva felém fordult, és most már erélyesen, kicsit ordítva így folytatta: — Elmondom, mert valakinek el kell mondanom. Érti? A feleségemnek, a családomnak azért nem beszéltem, mert ha nem látták időközben a történteiket, most úgysem értenék meg. Az orvosok pedig? Az én bajomon, az én érzéseimen ők úgysem segíthetnek. Igaz, maga sem. De, szóval... Kortyol a mellette levő ásványvízből. i— Nem vagyok vallásos, csak az emberben hiszek. Az emberben, akit én csak jónak tudok elképzelni. J 6- n a ki Ez a hit talán már egy kicsit a fanatizmusba is torkollt, talán túlságosan Is belelovalltam magam képzeletvilágom szülemé„Minden öngyilkossági kísérlet egyedi eset. Pillanatnyi kilátástalanság következfhénye. Ha az iiyen beteget sikerül megmentenünk, akkor gyógyulását;“ nemcsak az orvosoknak, hanem a közvetlen környezetének is segíteni kell. Nincs olyan bonyolult ügy, amelyre a ma embere képtelen tenne megoldást találni. Az öngyilkosság az önzés bizonyos megnyilvánulása, de nem megoldás. És az utóbbit kétszer is aláhúzom. Élni, küzdeni, örülni és szenvedni — dolgozni, igen, ez a nehezebb, de emberhez méltó megoldás ...“ ■ ■ y'* ' K. M. pszichiáter nyeibe, de ilyen a természetem, nem tehetek róla. És természetemhez tartozik az Is, hogy örökkön örökké víg kedélyű voltam, engem nem lehetett földühíteni, i- degesíteni, engem nem lehetett elszomorítani. Velem sohasem tudtak kitolni, rosszat tenni, mert sohasem vettem semmit kitolásnak, rossznak. Vicceltem, kedélyes voltam és éltem. Helyi mérték szerint már mindent elértem: házam, autóm, jó állásom, két szép gyermekem van, anyagiakban sem szenvedek hiányt, beteg sem vagyok. Valójában nekem boldog embernek kéne lennem ... Megint iszik, s csak utána folytatja: Csakhogy én valójában nagyon boldogtalan voltam és vagyok. Szövetkezetünkben szokás, hogy ha bor kell, akkor csak mennek a pincébe, viszik. És így van ez mindennel. Én mindig visszautasítottam a potyát, és idővel már néni is bántott, hogy viszik, mintha a sajátjuk lenne, hanem a tekintetük, megdöbbenést jelző szemvillanásaik ... Egyszerűen nem tudták tudomásul venni, lenyelni, hogy környezetükben él, lélegzik, mozog egy olyan ember, a- kinek nem kell a potya, aki visszautasítja az Ingyen a- dományokat. Félelmetes érzés fog el még most is, ha rágondolok. Lehet, nekem egy őserdő közepén kéne élnem, magányosan, elhagyottan. Lehet, túlzottan érzékeny, túlzottan igazságszerető vagyok. Lehet, nem tartok lépést a korral. Minden lehet. De én azt hiszem, egyszerűen csak 6- szinte ember vagyok, és nem tudok, nem akarok nem őszinte lenni. ,— Más: az utcánkban két szomszéd egy életen keresztül békében élt egymás mellett. ötvenen már túl vannak. És most vasvillával rontottak egymásra egy elveszett tyúk miatt. Érti maga ezt, mert én fel nem foghatom ... Látom, közömbös magának is a tekintete, talán nem Is tart egészen normálisnak. Ugye? vallja be bátranl Kortyol: — Mindegy, ezek csak apró kis példák, amelyekkel szemléltetni akartam, hogy mi minden rágott engem belülről. És én nem vagyok feneketlen pohár, egyszer elég volt, nem bírtam tovább. Egyik percről a másikra jött a gondolat, az elhatározás, a cselekvés. Nem gondolkodtam, ez a helyes út, ezt kell-e mindenáron tennem, nincs-e más kiút. Megtettem. Megmentettek. És akkor jön a feleségem, azt kérdezi: „Mi hiányzott nekünk, neked, Jóska, hiszen mindenünk megvolt, miért tetted?“ Mit válaszolhattam volna erre a kérdésre, no mit? Semmit. Az orvos meg azzal kezdte: „Elnézést az indiszkrét kérdésért, de nem sikkasztott véletlenül?“ Persze, rajta sem csodálkozom, ő ilyen okokhoz vap szokva... B. Valéria látszólag köny- nyebb eset. Szerelem, csalódás van a háttérben. Tizenkilenc éves, járt egy fiúval, aki fűt-fát ígért neki, mégis becsapta, kiadta az útját egy szép napon. Minden — az orvos szó- használatával élve — szabvány szerint történt. Ilyenből — mondja az orvos — hetente akad több. — Hogy érzi magát? — kérdezem. — Pocsékul. Utálom magam, gyűlölöm magam. — Azért...? — Mi másért?l Hogy tudtam ennyire hülye lenni, ma már fel nem fogom. Egy olyan fiúért el akartam dobni az életemet, aki még annyira se becsült, hogy bevallja: nézd, találtam nálad jobbat, szebbet, kedvesebbet; vagy azt, hogy veled nem tudom elképzelni tovább, ne haragudj, szép volt együtt, felejtsük el vagy mit tudom én, mit. De ő még ennyire se volt képes. A barátjától megüzente, hogy tűnjek el az életéből. így, szó szerint. Én meg hazarohantam, kinyitottam a gázcsapot, és ... — És... í— Az anyám talált rám. örül, hogy visszahozták az életbe? i-i Sosem gondoltam ön- gyilkosságra, élni akartam, élvezni az életet. Tanulni, dolgozni, utazni, gyereket szülni, élni, élni... Annyi tervem volt, annyi célt tűztem magam elé. És épp e- zért undorodtam meg magamtól, hogy mindezt egy olyanért akartam föladni, aki még azt sem érdemli meg, hogy gondoljak rá, hogy emlékezzem a vele töltött kellemes órákra. Szomorú, amit most mondok, de tény: miután magamhoz —■MwasaraBsaai tértem, először éreztem életemben, hogy felnőtt vagyok. Felnőtt, és egy kicsit érzem, értem az életet. Érzem, hogy mindenért most már én vagyok felelős. — Volt magánál látogatóban a fiú? — Ilyen jellemű embertől én ezt el sem vártám — mondja cinikusan. Kezet nyújt, kiklsér a folyosó végéig. Még három nap, aztáti hazamehet. Az orvosai szerint B. Valéria többé nem kísérel meg öngyilkosságot. 3. K. István huszonegy éves élete csak a véletlenen múlott. Miután reggel szülei elmentek otthonról, nagy a- dag altatót vett be, és zsilettel fölvágta az ereit. Az apja, aki egyébként orvos, a sarokról visszafordult, mert valamit otthon felejtett. Fia bár addig sok vért veszített, szerencsére nem érkezett későn. El volt jegyezve egy lánynyal, kőt hónap múlva lett volna az esküvő. Közben egy másik lány közölte vele, hogy gyermeket vár Istvántól, ami bizonyítható is, hiszen néhány héttel ezelőtt volt a lánnyal. K. István a történteket sem a szüleinek, sem menyasszonyának nem merte bevallani. Helyzetét félelmetesnek és kilátástalannak találta, nem tudott szembe nézni a tényekkel, az egyedüli kiutat az öngyilkosságban látta. — Valóban nem talált vől- na más megoldást? — kérdeztem tőle odahaza, miután már egy hete elhagyta a kórházat. — Most már igen, ha a mai eszemmel gondolom végig a dolgokat, de akkor még olyan zűrzavar volt a fejemben, hogy ezt láttam az egyedül járható útnak. — Szüleivel nem lett vol-. na jobb megbeszélni az eseményeket? — Bármennyire megértő- ek is, tartottam attól, hogy csalódást okozok nekik, hogy szégyenbe hozom őket. Bármennyire akartam is, nem voltam képes szint vallani nekik. A lány pedig azzal fenyegetett, ő mond el mindent, ha én nem a- karom. Aznap délután akart följönni hozzánk. — Hogyan határozta el magát? — Előtte való nap délután találkoztunk, és akkor mondta, hogy másnap délben hívjam föl, ml a helyzet. Ha nem hívom, jön. E- gész éjszaka nem aludtam egy percet sem: gondolkoztam. Végiggondoltam minden lehetőséget. Hajnal felé jött a gondolat: végzek magammal, nem bírom tovább. Miután ez a lehetőség mint egyfajta megoldás e- szembe jutott, már nem kerestem további kiutakat, Gsak vártam a reggelt, hogy elmenjenek otthonról a szüleim, és végrehajthassam a tervemet. — Bátor volt azokban a pillanatokban? — Nem tudom... Inkább féltem, és a félelem adta a bátorságot, ha ezt nevezhetjük annak. Én inkább gyávaságnak nevezném. Most hogyan állnak a dolgok? — Mindenki tud mindent. Egyelőre mindenki kedves, előzékeny hozzám. Nem tudom, mi lesz a végkifejlet. — De újra már nem próbálja meg az öngyilkosságot? — Azt hiszem, most már valóban bátor vagyok. Most már nem vagyok csak magamra utalva, a szüleim is megtettek mindent, nem félek. Nem hiszem, hogy képes lennék rá újra. Az értelmetlenségből elég volt egyszer. Én a magam kárán tanultam. Zolczer János TTTWTIBfBiFBMffflirí G YÁII LEGÉNYEK Egy héttel az apróhirdetés megjelenése után barátnőm vagy húsz levéllel állított be hozzám: gyere, segíts, kettesben könnyebb választani. Tudtam titkáról, tulajdonképpen én beszéltem rá a kísérletre. „Harmincöt éves egészségügyi nővér házasság céljából keresi korban hozzáillő férfiak ismeretségét. Szereti a természetet..." Mondtam, a férjhez menésre van ugyan még bőven i- deje, de hát 0 nem ts any- nytra férjet, mint Inkább gyereket akar, és ehhez már-már elérte a kritikus korhatárt. Böngésztük hát a leveleket és hosszas latolgatás u- tán barátnőm Úgy döntött, hogy négy férfival köt ismeretséget. 'A többi levélíró érdeklődését levélben köszönt meg. Az első kiválasztott, férfi levelében arról panaszkodott, hogy bár sok körülötte a leány, mégsem talál feleségnek valót. Harmincöt é- ves, gyerekre, otthonra vágyik ... Barátnőm telefonon kért tőle találkát, és mint arról beszámolt, a partner rendkívül türelmetlen volt, legszívesebben azonnal megkérte volna a kezét. Másnap aztán nem jött el a találkára, telefonon mentette ki magát, meghalt a nagynénje, találkozzanak holnap. Bs lőtt az úlabb telefon: sajnos, influenzás, de vasárnapra biztosan javul az állapota. Barátnőm csak legyintett: Gyáva kukac. A másik nősülni kívánó férfira másfél órát várt egy presszóban. Lehet, hogy a férfi járt ts ott, megsaccol- ta a menyasszonyt, és to- vábbállt anélkül, hogy bemutatkozott volna. A további két „jelöltről* barátnőm „ügynökei‘ nagyon rövid időn belül kiderítették, hogy válófélben vannak, és nem csak a feleségüknek jtzetnek gyermek- tartást. Levelükben erről természetesen még csak említést sem tettek. . A férjhezmenést kísérlet vége az lett, hogy barátnőm nevetett egy nagyot: dehát ezzel a lényegen nem változtatott: továbbra is pártában maradt. Tudom, hogy nem egyedülálló eset az övé. A sok szabad Idővel rendelkező nők, férfiak kedvenc kedvtelése a szépítés, a má stk nem ámítása. A baj ott kezdődik, amikor a másik komolyan gondolt kezdeményezésére komolytalan, egyértelmű válaszok érkeznek — kalandoroktól. Nem a barátnőmet védem, mert annak idejében 6 sem volt jobb a deákné vásznánál. Most még mulattatja az e- gész, de mi lesz egy hét múlva, ha megfőzi a vasárnapi ebédet, és nem lesz, ki leüljön vele a megterített asztalhoz. A házassági apróhirdetéseknek mindig is az volt a céljuk, hogy két embert közelebb hozzanak egymáshoz. Általuk nagyon sok sikeres házasság jött létre, még a gyáva fiúk is találtak magukhoz való feleséget. Mt történt? Talán az apróhirdetések megszűntek lenni a- zok, amik voltak és új küldetésük az emberek szórakoztatása? —ze— iiens KIÜT (?) AZ IRTELMETLENSÉGBŐL
