Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-05-27 / 22. szám
8 Apám kicsi alakja A múlt még mindig gyötör. A bécsi fiú vallatóra fogja apját. Tudja, hetek, napok vannak csak hátra életéből, és nem Ismeri apját. Annyit tud csak' róla, n-int a többi ember: híres fotóriporter. Hírnevét nem mással alapozta meg, mint azzal, hogy a II. világháborúban, a német hadsereg kötelékében Járt szovjet földön. Voltak, akik fasisztának tartották őt. Később, a háború után pedig kommunistának. Pedig valójában semmilyen párthoz nem tartozott. Művésznek vallotta magát, fotóművésznek, akinek haditudósító lévén, az volt a dolga, hogy lencsevégre kapja, megörökítse az eseményeket. Jóllehet ma már — a fiű szemében — nem mindegy, hogy melyik oldalról fényképezett. Mert ez nyomot hagyott a képeken, azok objektivitásán. És a fotorlporter író fia nyomoz. Neki az objektivitás a fontos. ö ma most már nemcsak látni akar — mint annak Idején apja —, hanem tisztán látni. Objektiven, mikrofonnal a kezében. Apját akarja megismerni, s apján keresztül a múltat, a történelmet. A tényeket, az embereket, akiket magukkal sodortak az események. Azokat az embereket, akik hagyták, hogy magukkal sodorják őket az események. Akik tehettek volna ellenük, de nem tettek. Mert féltek, mert meggyőződésük miatt nem tettek, vagy egyszerűen el sem Jutottak addig a gondolatig, hogy cselekedjenek. A megdöbbenés, a nagy csalódás, a fájdalom nem akkor éri Igazán a fiút, amikor apja a kórházban meghal, hanem még korábban: amikor rádöbben, hogy az apja Is tehetetlen volt, gyarló ember. A maga módján ugyan tisztességes. De vajon Igazán tlsztességes-e az, aki nem lázad az embertelenség láttán .. ,?1 Aki bár nem fogadja el az embertelenséget, de nem Is tesz ellene. A magyar — osztrák — nyugatnémet koprodukcióban készült tévéfilm — egyébként egy megtörtént esetet dolgoz föl — marcangolja szereplőit, de nem a nézőt. A néző az 01, néz ás ritka kivétellel unatkozik. Mert a hatásvadászat még nem (lehet) hatás. Eper és vér Letűnt ma már a hippik korszaka. Szinte nem Is Igaz, hogy voltak hippik. Annyira távoli ma az az Idő, amikor Nyugat- -Európában, Amerikában egy kis túlzással szólva világot rengettek meg. Amikor ezek a kispolgári lázadók azt hitték, hogy a kapitalista társadalmat gyökerestül megváltoztassák. Törvényszerű, hogy visszakanyarodtak oda, ahonnan elindultak. Mára ezek a hajdani lázadók konszolidált családapák, -anyák lettek, s osztály korlátoltságukban talán már ők is elfelejtették a tíz valahány évvel ezelőtti önmagukat. Az Eper és vér című híres amerikai film ennek az időszaknak a nagy filmje. Egy első látásra nem teljesen komplett fiú előbb csak puszta szórakozásból áll az egyetemet elfoglaló diákok közé. Később már szabadulna tőlük, de a néhány nap eseménye megváltoztatta őt Is. Harcolni a- kar, de nem úgy, mint a többség. Szavakkal szeretne harcolni, eszméket szembe állítani. De ki figyelt akkor a beszédre? Végül sincs, kiút: az egyetem aulájában ő Is a földre borul, és kivárja, míg megérkeznek a rohamrendőrök könnygázágyúikkal, s ütve-rúgva elhurcolják őket. Ez a párperces Jelenet a film drámai magva. A kegyetlenkedés részvétre készteti a nézőket. És gondolkodásra. S most, napok múlva már csak azon morfondírozok: eper és vér — micsoda pazar ha- sonlatl Z. j. Karib-tengeri slágerek A Jamaicai muzsikusokból toborzott Boney M. úgyszólván egész Európát meghódította, kivéve talán a beat őshazáját, Angliát. Most, úgy tűnik, ide is sikerül betörniük, mert megjelenik a szigetországban egy gyűjteményes albumuk The Magic of Boney M [Varázslatos Boney M) címen, amelyen húsz korábbi slágerük szerepel majd. A „betörési manővert“ bizonyára siker koronázza, hiszen csak reklámcélokra a lemezkiadó több mint hétszázezer dollárt költ. Boney M-ék, tucatnyi slágerrel a hátuk mögött sem pihennek a babérjaikon; megjelent új kislemezük, s erről a My Friend Jack (Barátom, jack) a nyár slágerének Ígérkezik. Egy másik karib-tengeri zenekar, a Goom- bay Band sikerszáma, a Sun of Jamaica (Jamaicai napfény) már most az európai diszkók keresett dala, de gondolom, a strandok, napozóteraszok vendégei Is szívesen hallgatják majd. Oliver Bent alakította ezt a zenekart, ót annak idején az Amarillo című dal tette ismerté. Az együttes további tagjai: a főnök Alicja nevű felesége, Lisbeth Boy volt maneken és Michael Philips multiinstru- mentallsta. Lemezfelvételeikhez és show- -müsoraikhoz gyakran meghívnak jamaicai származású reggae-zenészeket, akik a számoknak igazi karib-tengeri hangulatot kölcsönöznek. -ec* HORVÁTH REZSŐ: A RABLÓVÁR VÉGNAPJAI 1945. Április 22. Reggel óta izzottak a telefonvezetékek a bunkerben. Hitler parancsára állandóan hívtak az adjutánsok jobbra-baira, érdeklődve megkezdődött-e már a Steiner hadseregcsoport támadása Berlin felszabadítására. Nagyon ellentmondó hírek érkeztek a bunkerbe. Voltak olyanok, amelyek a támadás nagy sikeréről adtak hírt, de olyanok is, amelyek jelezték, hogy a nagy támadás még csak most van előkészületben. Mindez nagy fejetlenségről tesz tanúbizonyságot, hiszen Steiner csapatai már tulajdonképpen nem léteztek, és Így támadásról, de még csak előkészületekről sem lehetett sző. Délután háromra Hitler ismét haditanácsot bivott össze. A tanácskozáson Bor- mann, Keitel, Jodi és Krebs tábornokok vettek részt. Itt azután kitört a botrány. Jodl, a vezérkar hadműveleti osztályának főnöke számolt be. Ekkor már nem lehetett tovább játszani a komédiát. Egyenesen és világosan megmondta, hogy a Steiner-offen- zívából nem lesz, nem lehet semmi. Mintegy hangkulisszaként a lesújtó hírhez, megszólaltak a birodalmi kancellária környékén a szovjet tüzérség lövedékeinek becsapódásai. Hitler dührohamot kapott. Később a jelenlevők, akik már hozzászoktak kitöréseihez, tanúsították, bogy ez volt a düh legádázabb kitörése, amit Hitlernél valaha is tapasztaltak. Tajtékzú szájjal futkározott a föld alatti helyiségben, és összefüggéstelen mondatokat ordítozott az árulásról, a hadsereg csődjéről, korrupcióról és hazudozás- ról (éppen 6). — A német nép silány nép. Nem érdemelt meg olyan Führert, amilyen én va- gyokl — üvöltözte a félelemtől remegő tábornokok arcába. Szóval Így áll a helyzet. Belelovallta a német népet, az egész emberiséget a történelem legborzasztóbb háborújába, és amikor nem sikerült ocsmány, amberlrtó világhatalmi kalandja, a felelősséget a népre hárította. Végre, a dührohamtól kifáradva kimondta a végzetes szavakat: — Ez a végi Akkor először belátta, hogy „ezeréves" szörnybirodalmának elérkeztek a végnapjai. Majd rövid töprengés után véglegesen határozott. — Nem megyek sehová, itt Berlinben várom meg a véget. Berlin elestável én is megszűnők létezni. Az utolsó erűmig védelmezem a Birodalom fővárosát. Ha valaki most azt gondolná, hogy Hitler fegyvert akart ragadni a kezébe, és sorkatonáival, akiket a halálba hajszolt, a szovjet golyózáporba menni a végzet elé, nagyon téved. Védelmezni fogja Berlint az utolsó katonáig — lent a bombabiztos bunkerben — Így gondolta. Akkor már azt Is elhatározta, hogy egy fiola ciánkáli segítségével jut ót az örök vadászmezőkre, illetve újpogány „hite" szerint a Walhallá- ba, a német népre hagyva gyáván a felelősséget a borzalmakért. Azonnal hivatta Goebbels propagandafó- nökét, és parancsba adta, hogy minden rendelkezésre illő eszközzel tudassák Berlin népével, hogy Ő, a nagy Führer nem hagyta cserben a fővárost és annak lakosságát. Itt van és a végsőkig Itt is marad. A jelenlevő tábornokok hiába próbálták rábeszélni, hogy amíg még lehet, hagyja el Berlint, és Bajorországból irányítsa tovább a harcot a győzelemért. Hitler szilárdan kitartott elhatározása mellett. •—i Elhatározásom megmásíthatatlan. Aki akar, mehet! _. Ez azonban még távolról sem a vég. A vezér még tett egy-két intézkedést, mielőtt eltávozott volna az élűk sarából. Néhány órával később Ismét magához kérette Keitel tábornokot, hogy újabb hadműveletet tervezzen a Berlint fenyegető végveszély elhárítására. Választása, a Tizenkettedik Hadseregre esett, amelyik Wenck tábornok parancsnoksága alatt Berlintől délkeletre az Elba mentén tartotta az állásokat. Ez szakadjon el a frontvonaltól, ás küzdje át magit Potsdamlg hangzott a parancs. Mivel a telefonvonalak már csak nagyon nehezen voltak használhatók, személyesen Keitel kapta az utasítást, menjen Wenck tábornokhoz, és adja át Hitler parancsát. ' (Folytatjuk) GONDOLKODÁSRA, CSELEKVÉSRE KÉSZTET (Műteremlátogatáson KOPŰCS TIBOR grafikusnál) Elidőztem egy kicsit a Duna menti Múzeumban; Farkas Veronika műtörténésszel beszélgettem, aki épp a grafikai kiállítás katalógusát készítette elő, amikor megérkezett Kopócs Tibor grafikus, lapunk korábbi belső munkatársa, hogy néhány dolgot egyeztessenek. — Veled ml van, hogy élsz? — fordultam a szokásos udvarias kérdéssel Tiborhoz. — Rég nem láttam tőled újabb munkát, és azok is, amit láttam... — Pedig elég sokat dolgozom. Gyere el a műtermembe, meglátod. De Itt is van a munkáimból — mondta és a félig kész katalógus után nyúlva a Lovasok című tusrajzát mutatta, amely valóban izgalmas és érdekes, mintha csak a tegnapi, tegnapelőttt gondolatgazdag munkák folytatása lenne. Megígértem, ha rövid ldóre Is, bekukkantok hozzá. Amikor erre sor kerül, elámulok. Azóta megteltek a műterem falai festményekkel (portrék, tájképek, városi utcarészletek, vegyest), alig lehet mozdulni a képektől. — Ezeket a grafikai biennáléra készítem — mondja, és öt vagy hat nagyméretű tusrajzot mutat. Első pillantásra Is feltűnik, hogy azokból a műveiből valók, amelyeket annak Idején olyan nagyon szerettünk és csodáltunk. A lapok a tőle megszokott tökéletes rajz- készséggel készültek. Mindegyik mint egy rejtelmes színpadkép, drámai jelenet vagy szoborkompozíció. Van terük, mélységük, a figurák plasztikusak, erőtől duzza- dők. — Látom, Ismét visszatértél a régi híres mitikus kompozícióidhoz. Még a bika Is... — vetem oda, s ő egy pillanatra meghökken, majd így mond ellent: — Nem bika, hanem kentaur... Tudod, nagy csodá- lója vagyok Plcassónak, és ezt a sorozatot az ő egyéniségének a tiszteletére készítem. A címe Is ilyesmi: Festő-kentaur, alcíme pedig: Tisztelet Plcassónak. Vagyis: az ő állandó romboló és építő egyéniségére gondoltam, amikor hozzáfogtam a munkához. Ezért az őserő, a száguldó kecses lovasok, a formák szépsége, ami őt is mindig izgatta — mondja, és én forgatom, nézem a rajzokat. Szinte vázlat nélkül készülnek, mégis tökéletesek. A szürrealista kuszáltságban is rend és harmónia, több szólamú mélység, az emberi és alkotói lét bonyolultsága... Később a falakon levő képeket vizsgálom. Többek között Kős Károly portréját, és ismerőseink, színészek, írók portréit. Alattuk két teljesen realisztikus tájkép, amelyeket Rákos Jenő Is festhetett volna, majd egy finom komáromi utcarészlet. — Te is, akárcsak az elődeid, mindent tudtok, nincs, amit valaki ne próbált volna ki, — gondolkodom hangosan, hogy egy kicsit vitára, ellentmondásra vagy legalábbis vallomásra bírjam őt. — Ezt csak úgy pihenésképpen festettem, de mutathatok neked mást is — mondja, és előhúz a falhoz támasztott halmazból még berámázatlan két táblaképet. Az egyik talán Európa elrablása vagy valami hasonló motívumra készült, a másik pedig szintén Ismert motívumot dolgoz fel. — Pegazus, vagy ha úgy tetszik, Hazai Pegazus — beszél a képről. A Pegazus hátán lovaglő alakot a sok kusza, egymást szelő, keresztező vonal már-már majdnem egészen elfedi. Ez a festmény is, akárcsak az előbbi vagy a Kős Károlyról készült portré, sokkal összetettebb és bonyolultabb, minthogy mindent el tudnék róla mondani. De egy biztos, ahogy nézem, valamit meg Is értek: elsősorban minden a mondanivalón múlik, ez az, ami előbbre viszik nemcsak az emberi létet, hanem a formát Is, jelen esetben a festészet formai eszközeit. Míg a tájkép, a finom utcarészlet nem sokat mond, ezek a képek szinte mellbe vágják az embert, felkorbácsolják képzeletét, gondolatot ébresztenek. Velem Is ez történt. Nem volt szándékomban írni a látogatásról, mégis késztetést éreztem, gondolkodásra, cselekvésre késztettek a képek, a művek izgalmas új grafikai lapjai. NÉMETH ISTVÁN Kopócs Tibor: Lovasok (tusrajz, 1980)
