Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-04-22 / 17. szám
M « A mimt tisztította a férje zakóját, kis igelittartó hullt ki a zsebéből. Csodálkozva olvasta az átlátszó Igelíten át a betűket: Véradőigazolvány. Ilyen ts van neki? — tűnődött. — Ezt nem is tudtam. Kíváncsian nyitotta ki. Aztán már csak azt a kis nyomtatott névjegyet nézte, amely az igazolványban volt: Helena Chaloupková Slovinská 39 Praha — 10 Megint elfogta az a rossz érzés. Nem az első eset volt, hogy női címekre bukkant a férje tárcájában vagy a zsebében. Nem kutatott utánuk, legtöbbször véletlenül kerültek a kezébe. Az eddig talált címek kézzel voltak írva és egyéb hivatalos írások és férficímek között voltak, de ez most névjegyen és egyedül. Mindig ostobaságnak tartotta a féltékenységet: — Akit félteni kell, azt nem érdemes félteni. Nem is érzett féltékenységet, pedig külön éltek a férje munkája miatt. Messze volt a munkahely, csak kéthetenként látták egymást. Rossz érzések csak akkor fogták el, mikor a női címeket találta. Sokkal egyszerűbb és őszintébb volt, minthogy taktikázzék. Mindig becsületesen megmondta a férjének, mit talált, és megkérdezte, hogy ki az. Zavart nem vett rajta észre, amíg magyarázta, hogy hivatalosan kellenek neki ezek a címek, legfeljebb kicsit mérges volt, hogy szerinte a holmijában turkál. Így hát mindig megnyugodott. De most valahogy erősebb volt az a rossz érzés. Sok minden eszébe jutott. Férje különös, zavart, idegen viselkedése, mikor hazajött. Az idegenben másoktól felvett furcsa szokások. Talán először jutott az eszébe, hogy kitől is veszi át mindezt. A régebben talált női címek is az eszébe jutottak most, és olyan érzése támadt, hogy mégsem kellett volna férje minden szavát készpénznek venni. A négy év alatt, amióta így élnek külön, mért nem próbált egyetlen egyszer sem meggyőződni az igazságról? Talán kényelemből? Talán ilyen vakon bízik benne? Talán sértette volna az önérzetét, ha kémkedik utána? Vísszatette a névjegyet a helyére, és nem akart rágondolni többet. De nem ment. Nem tudta kiverni a szokatlan gondolatot a fejéből. Végre elhatározta, hogy most az egyszer r.em szól semmit a férjének, hanem egyedül deríti ki az igazságot. Mégpedig taktikával. Ír erre a címre. Hogy mit? Nem valami sértő hangji, haragos, számon- kérő levelet. Nem is egyszerűen, őszintén kérdi meg, hogyan került a cím a férje zsebébe. Az ilyesmi, tudta, hatástalan lenne. Erre csak tagadó, hazug választ kapna, ha tényleg van mit tagadni. Olyan levél kell, hogy lépre menjen a madárka. Sok töprengés után megfogalmazta a levelet: „KEDVES KISASSZONYI Véletlenül megtaláltam a térjem tárcájában a címét. Ne Ijedjen meg, kérem, igazán semmi kellemetlenséget nem akarok okozni, éppen ellenkezőleg, és bocsásson meg, hogy így, ismeretlenül írok. A helyzet az, hogy én el akarok válni a férjemtől, mivel mást szeretek. Válóokot keresek, mert ő nem akar válni. A barátomról persze nem tud, mert hátrányos lenne a számomra, ha megtudná. A segítségét kérem. Vallomásával, amelyben feltárná kettőjük viszonyát, sokat segítene. Es azt hiszem, mindketten csak jól járnánk. Bizonyára szereti a férjemet, egy elvált férfi pedig újra nősülhet. Kérem, gondolkozzék a dolgon, és írjon. Abban az esetben is írjon pár sort, ha talán félreértettem volna a helyzetet. Akkor előre is elnézését kérem. Melegen üdvözli: Kovácsné.* Nem sokkal azután, hogy elküldte a levelet, már megbánta. Minek is tette?I Ki tudja, milyen hivatalos kapcsolatban van az a *ő a férjével, és őróla azt fogja gondolni, hogy hisztérlka vagy nem normális. Milyen levelet fog az neki írni, ha egyáltalán ír?! írt. Egy hét múlva megjött a levél. Izgatottan, szinte szégyenkezve bontotta fel: „Drágái Arra kérlek, mindjárt az elején, hogy iegeződjünk össze. En márts a legjobb barátnőmnek tartalak. Álmomban sem gondoltam volna, hogy Ilyen aranyos, megértő feleségek Is vannak. Nem tudom elképzelni, hogyan mondhatta Karol, hogy a felesége egy féltékeny boszorkány, aki hallani sem akar a válásról, látod, ilyenek a férfiak! Okosan tetted, hogy mást találtál helyette! Ne félj, a barátodról egy szó sem esik a bíróságon. Ogy elintézek ott mindent, hogy semmi hiba se lesz. Össze kell fognunk Karol ellen! Már csak azért is, mert mindkettőnket becsapott Engem azzal, hogy azért nem vehet el, mert Te nem akarsz válni, neked pedig biztosan említést sem tett rólam. Es a gyerekről se. Már ügy értem, hogy a születendő gyerekemről. De •hát mit lehet várni a férfiaktól! En már csak annyit várok, amennyit lehet: Most például apára van szüksége a gyerekemnek. Bizalomért bizalmat: nem biztos, hogy Karol az apja, de hát az nem számit. Eddig úgyse volt gyereke, hát most örüljön, hogy lesz. No nem? Csak írj, hogy mikor menjek, meg hová és máris ott vagyok. Már alig várom, hogy összepuszilhassalak: Béla.“ Mire végigolvasta, úgy reszketett, hogy a levél kiesett a kezéből. TAKTIKA GULYÁS JÁNOS Gyászbeszéd Emberke voltál. Letörhető és alázatos. Odaadásra, visszavonulásra kész. Ott kezdődtél, ahol a közöny partjai beszakadnak, s lenyűgöznek pompájukkal az egyszerű dolgok. A fél-létezések patrónusa voltál. Mert minden lemérhető megszakadt benned. És kimondatod velem vétkeinket. Megbocsáthatatlan: emberke voltál. BALÁZSI GÉZA: Arc TALLÓSI BÉLA NYÁRI ZÁPOR Tíz perce még fullasztó volt a hőség. Aztán felhők mögé bújt a nap, a nagy meleg fokozódott. Napok óta párás volt a levegő, de esni nem bírt. Reggel köd Is volt. Nyáron még nem láttam ködöt, vagy nem emlékszem rá, mint arra sem, mikor esett utoljára. Most meg már tíz perce állunk az eresz alatt, esik, mintha dézsából öntenék. öten-hatan futottunk egyszerre az eresz alá. — Ilyen hirtelenl — mondja Juli néni, az öreg kocsmáros- né. Hazafelé siet, ebédet adni az urának. — Ahogy jött, olyan hamar el ts megy, csak nyárt zápor. De jót tesz a földnek. Nem ismerem az öregasszonyt, aki ezt mondta, bár lehet, hogy már láttam valahol. Porzik az út, ahogy áztatja az e3ő. Bronzbőrü kisfiú szalad az úton. Iskolatáska van a kezében, Észrevesz bennünket, odajön hozzánk. Nem köszön. Végignéz rajtunk, közben lőbálja a táskáját, Izeg-mozog, kiszalad az esőre. Csokit evett, maszatos az arca. Kavicsot talál, rugdalja, a kavics nekicsapódik a ház falának, barna foltot hagy ott, visszapattan. A gyerek még egyszer belerúg, aztán még egyszer. A kavics elgurul az útszéli árokba. Nem megy utána, másikat keres. A eső sűrűn veri az aszfaltot. Gyenge szél fújdogál. A gyerek új szórakozást talál. Kitartja tenyerét, a tetőrói belecsöpög a víz. Mikor megtelik, kiönti, és újra kezdi. Csendesedik, lassan eláll az eső. Gőzöl az aszfaltút. Az árok szélt tócsákat elszívja a meleg homok. A fűszátakon gyöngyözik az esővíz. A gyerek kiszalad az eresz alól, kilép fehér tornacipőjéből, lábnyomai megmaradnak a nedves aszfalton. Aztán felveszi a nyúlcipőt, és eltűnik a sarkon. Kellemesen hfis a levegő. K. TÍMÁR MÁRTA Kilenc könnycsepp Először is: jól ki kellett bőgnöm magam, hogy sikerüljön kiraknom ezt a mozaikot. Már több napja tündököl eszméletemben. Belegörnyedtem. Váratlan fájdalom tüszúrásalt éreztem a testemben. Már tudtam — alul «maradok. Tudtam, mert így régen nem fájt semmi. Tudtam, mert a hátralevő napokat sem sikerült feloldoznom. Sem a munkám, sem az emberek nem takarhatják úgy el a szemem, hogy ne látnálak téged. Téged, aki felém Indulsz. Akinek indulni kell. Még reménykedtem — kapok valami hátszelet. Nem utolsó kenetét. Ütést, igen, ütést vártam. Szárnyakat próbálgattam titokban. Eltévedt órák szülötte vált álmodozásom: torzszülött. Fájt érezni a vágyakat. Fájdalmas volt a felismerés, hogy végleg kípördtilök szorításodból. Mosolyt ringató emlék. Kilenc nap. Egyre kínzóbb tegnapok. Azt hittem, szó nélkül, zajtalanul fordulsz majd ki az utcámból. Meg hogy zöldre váltanak a lámpák a szemedben, és nyugodtan besórakozhatsz megszokott életed vonulásába. Ütszéll gondolatok tükröződnek bennem. Kétszázhatvankilenc el- mafa: ökörnyál-díszben. Illatukat viszem. Bárhová lépek, bármit vetít Is szemem: elköltöztél a fecskékkel. Kilenc könnycsep, belém maróévá. Érdekes: megríkat a fájdalom. Rájöttem, nem hogy folyó; Csermely sem lehetek nélküled. Mintha csipkeverők műve lenne sorsom. Nem is. Szögeket lőnek belém, mint a versenyautó gumijába. Mégsem tudtam szilárdabban állni az anyaföldön — lerogytam. Hinni akartam, hogy élesre töltött fegyverem képes lesz ellenállni. Gyertyafény — eltévedt gondolatok lmbolyognak felém. Égy szál száraz kóró — esni látszom. De éreznem kell szakadatlan: egy fényes kapcsolat nem érhet véget. Tévedtem. Tévedtem? A sóni- mi ágát markolom. Végtelen, szomorú szerelvény távolodik a síneken. Mfigtépd^sve szívem piros vászna. Foltozd idő, segíts! GULYÁS JÁNOS Mama Anyám anyja vagy: Ősanya- Mama, mama. Ringatod, riasztod reszkető karodon~ remegő ajkadon minden mardosásom. KERINGŐ. A kétségtelenül őszinte és mély Indulatok egészen különös módon csapódnak le írásaiban: olykor varázslatos képzavarok zuhatagaként, máskor pedig „bájos“ morbiditások alakjában. Furcsa kettősség ez: verseinek néhány szép részlete a jó irodalom szintjével is mérhető {például: „Szivem virágzásakor érkezz / hajolj le hozzám és nézzed. / Kinyíltam néked / s várom, hogy tépjed / terhes ágaim.“]; másik része meg olyan csodálatos rossz — bármily érthetetlen ez —, hogy az is, e paradox által, megint majdnem jó. Igaz, a hangsúly a „majdnem“ szóra esik, mivel ez a szó világok választóvonala, a szenvedély kockázata: itt dől el, igazi irodalom, vagy igazi lom lesz-e az Írásból. Munkái egyelőre e választóvonal alá kerültek, fölötte verseinek csak néhány véletlen sugara élteti a reményt, s bennünk a bizakodást. ABLAKOK. A Tüzek és vizek egy szép lehetőség — megrekedve a lehetőségnél. Ez Igen fontos, mert arra figyelmeztet, hogy még nem tanulta egészen elválasztani a konkolyt a búzától, más szóval, irodalmi próbálkozásainak erdejében elbolyong, hol a karja, hol a lába gabalyodik bele az elburjánzott liánba, sűrüek és rendezetlenek a bokrok, kevés napfény éri az erdő madarait, állatait, virágait és patakjait. írásának első és harmadik része az erősebb, világosabb ás tisztább, itt érhető tetten lobban az író, itt egyenletesebb és harmonikusabb a lélegzetvétel. A középső rész elnyújtott, a moralizálás vihara, Niagara- vlzesése és egyben édeskés hömpölygése rontja el. Egyszerűen kicsúszik a talaj a lába alól, feje fölött pedig ezerféle színben kavarog az égbolt. Teendője tisztázottnak látszik: egyszerűségre, világosságra, rövidségre, mélységre kell törekednie. NOVEMBERI KÖDBEN. Novellájának meséje vagy inkább sztorija nagyon ismerősen gördül végig, kivéve a föloldozó-föllé- legző, boldogító happy endet. Tulajdonképpen íráskészsége jó, nagyobb zökkenők nélkül mondja végig a történetet, itt-ott bizonyos mélységeket Is megérint, de ... De valami nagyon hiányzik a novellából, amit megfogalmazni elég nehéz, talán légkörnek vagy miliőnek mondhatnánk, esetleg írói állásfoglalásnak: mi szüli ezt a társadalmi helyzetet kisvárosainkban, mik ennek a jelenségnek az okai, gyökerei, kinek kel) ezért viselni a felelősséget és a következményeket. Nem úgy értve persze, hogy mindezt részletesen és direkt módon leírni, hanem beleszőní, belekődolni a cselekménybe, az alakok jellemébe. ESZTI ÉS A SRÁCOK. Három kis karcolaté csacskaság és sutaság elegye. Még talán az Eszti.. .-ben sikerült valamit megfognia a fiatalok kedves kópéságából, abból a jelenségből, hogy látszólagos vagánykodásuk, vásottságuk mögött az összetartás, az együttérzés lapul. De ez még kevés, innen még nagy út vezet a novelláig. VASÁRNAPI GONDOLATOK. Az irodalom berkeiben használatos egy jelző: az olyan írókat, költőket, akik meglehetősen felszínesen, problémátlanul írnak, vasárnapi íróknak, költőknek szokták nevezni, azaz gúnyolni. Jeligéje asszociálta ezt a gondolatot, aztán verseit elolvasva, a versei is. Persze, egy kezdő, fiatal írogató ember szintjén. Csupa általánosság, „nagy“ problémák, élet, megváltás —^ ami még nem lenne túl nagy baj, ha irodalmat tudna gyúrni belőlük. De egyelőre ez még nem megy — nagy általánosságban azt is mondhatnánk nem ts mehet. KULCSÁR FERENC ROVATA
