Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-04-22 / 17. szám
10 Robert Rozsgyesztvenszkij REKVIEM (Résziét) Embed Amíg a szíved ver, ne feledd, milyen áron vették örömöd — míg élsz, ne feledd ell Ha dalod röppen az égnek, ne feledd azokat, akikhez nem Jut már soha ének - ne feleddl Majd a fiadnak beszélj felőlük ő se feledje! Fiad fiának beszélj felőlük — hogy 6 se feledje! Nagy korszakok, újak, jöjjenek: ne feledd! Hajód a tejút felé lebeg: azokat akkor se feleddl Köszöntsd a tavaszt, föld népei Pusztítsd el, öld meg a háborút! Föld népe, a háborútl átkozd meg örökre! Majd álmaidba az évek árasztanak életet... De őket, kik vissza már sose térnek, — örökül hagyom ezt ne feleddl (Részlet) Idejöttem. Susenszkojéba. Járom mélycsöndö erdeit. A lángelme — tűnődöm néha — vándorol, embertől emberig. Évek futnak, nevek tűnnek vele. A lángész mindig más-más testé. A zseni: a nép szelleme. Ha így van ez — Lenin volt Rubljov is, a festő. Cellák szentképein így tűz a fény egy-egy arkangyal-arcra. És Lermontov Is volt Lenin, Pugacsov Is, egy pillanatra. Keskeny-nyomtávú földünk bámulta szívdobogva, — a here-had halálra vált —: Lenin költözött Uljanovba, csak úgy reccsent a szűk kabátl ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ Uljanov és Lenin A dekrétumot — Lenin mondta tollba. Uljanovval tárgyalt a nyomda. Nagyító-lencse-homlokát pontosan a tárgyra szögezve, amit a terem gondolt, bűvészként összegezte, és az, mint jól irányzott aforizma, csapódott a teremre vissza. Merülve sokszor áloműző gondba, arcát nyugtatva öklein, Uljanov elcsigázva mondta: „Nehéz, Lenini Segíts, Lenin!“ Rab Zsuzsa fordítása LENIN ÉL ÉHHOM Sz Sríre a folyó, Ä távolban feketéjlő erdő ködbe vész. Csapatba verődve úsznak dél felé a felhők, meleg esők ezüst pásztóit viszik magukkal. Valahol, tül az erdőn, lehull az eső, ott, ahol minden kék és bágyadt; el- gyöngülten ér a városba, nem veri el a lágy-meleg port. A kikötő néptelen. Vízszag, búzával teli zsákok illata száll, pö- fög a Kedves nevű vontató, súlyos tölgyfákat visz. — Hé, fiü! Dobd Ide a kötelet! — kiáltanak a hajóról, már nem is egyszer, lomhán, nem sietősen. De a fiú nincs itt. Ismét csönd lesz. Csobogva visz a víz forgácsot meg tajtékot, a messzeségből gózmőzdonyok sípszava halllk. Késik a személyhajó, ár ellen jön, s teljességgel bizonytalan, mikor érkezik meg, talán zátonyra futott. Vén nyírfák susognak tompán a parton, nyikorog a rozoga korlát. A város kicsi, sáros kereskedő- város. A kikötő mellett fűrészte- lep. A lovak láncra kötött, iszapos rönköket vonszolnak, gyerkőcök hosszú ostorokkal csapdossák a lovakat, csúnyán szitkozódnak. Ezernyi versztát bejáró^, és mindenütt az unalmas robot, mindenütt verejték és szitok, borgőzös ordibálás és a szomorú mész- szeség, esőtakaró borította honi tájak. Esténként lármáznak a zöldre festett cégtáblák alatt, megalszanak a zsákok között, lassan, nehézkesén mozdulnak, har- monikáznak, vadul nőtáznak, hogy „Meghalt, egykomám", naphosszat cipelik a bádoglemezeket, rakodnak, leszórják az út sima felére, bevakolják a házakat. Örökös az éhség, határtalan a bánat, mely Ide a falvakból került, ott kis fehér templomok állnak, virágzik a zab, engesztelhet tétlenül konok a gyűlölet, és az ittasságban keresnek feledést. Oly gyöngéden, szűziesen susognak a nyírfák, mint Nyesztyerov vásznain, reszketnek a hulló, sötét levelek. S távolban megül a homály és a bánat. Fáradtan pislákoló lámpásaival megérkezett a hajó. Sokáig zubogott és prüszkölt a kikötőben. Hosszasan áradt kifelé a zekék és FODOR KATALIN: Tusrajz ködmönök sokasága, mahorkaszag szállt belőlük. Az emberek lök* dösödtek, tolakodtak, mint nyáj a karámban. Megeredt az apró szemű, hideg eső. A kajüt álmos’ítő, félhomályos. Odakint csobog a víz, odafönt fut valaki, csizmáján esattog a patkó, hallani, hogy recseg a padló, elindultunk. Meleg félálom ölel kö* ruí. Esteledő sztyeppet Iátok, Isten háta mögötti állomásokat, ismeretlen falvak mellett megyek eh Valakinek a hangja megnye* rően, lágyan szól: „A mi fiatal* Ságunk elpilledt, elfáradt az élet* tői, amelyet nem ismer, az apák megélt esztendeinek minden tér* hét vállára vette. Természetes, j hogy feledni akar. Mindenki a maga módján: teszem azt, én 1- szom, füstölök, maga becsavarogja Oroszországot, magának váltó* zatos élményekre van szüksége.“ Kinyitom a szemem: az asztalnál két diák Ül meg egy lány. A diákok söröznek és dohányoznak. Fölmegyek a fedélzetre. A jelzőlámpások sorai reszketnek a parton, esik az eső. Karmos szél vág az arcomba. Látni, hogy a szürkésfehér égbolton alacsonyan, lomhán úsznak a felhők. A fedélzet tele van szamócás kosarakkal Átható erdei illat száll belőlük* a dél tiszta napfényét idézi föl. a sztyeppi kerteket. Ma Szent Iván napja van, Jut eszembe, és akaratlanul körülné; zek, máglyatüzeket keresek a Parton- ..Ezen az éjszakán — em LS\ lékezem — szívünkben vad vá* ' /gyak ébrednek. Olyanok, amely eb ' még soha nem teljesedtek be. E zek a tüzek: lappangó vágyain! jelképei, paradicsommadarak ó íénkpiros tollai. Ez az őskáosz. Ez a pogányság, amely bennünk soha el nem pusztul. Szívemben halkan megszólal az ismert szomorúság. Hol vannak az ünnepnapok? Hol a girbegörbe utcás, pityókos falvak, amelyekben féktelenül da lóinak a lányok, körtáncot járnak s halovány arcukat legények csókolják?! Hol vannak a lángok, amelyek kel összefonódnak a női nyakúi > cok, hol a cifra mesék az azúrkék tájról, hol van a színek örvénye az élet fénye, a nyugtalan kék éjszaka, s a rozsdaszínű hold s ligetek fölött?! Dohog a hajógép. A távolbó lámpafények reszketnek a vízpar ton.- Kikötő. Megkérdezem a nevét, és nyom1 ban elfelejtem. Növekszik a mere dek part, s ott van fölötte a szó morú mennybolt. Fúj a szél, sűrű södik a köd. 1912 Dalos László fordító« IVÓ ANDRIC EX PONTO Ha visszatekintek, úgy érzem, már csak az maradt hátra a számomra, hogy meghaljak. Milyen gyorsan kihunytak a szenvedélyek! Elvirágzott a boldogság. Összeomlottak a tervekI Olyan gyorsan múlt el minden, mint egy gyors utazás, éjszaka, holdfényben. Félig látott, hamar felejtett tájak. Annyi minden történt, hogy Csak egyetlenegy nap emléke is súlyos és mérgező, mint az ólom. Ma éjjel emlékeimen kotlok. Csodálom a végzet alattomos játékait, és sajnálom magamat egy kicsit. Ha előre nézek, úgy érzem, mintha csak tegnap jöttem volna a világra. Mire pazaroltam az éveimet? Hát lehetséges így végigrobogni az életen, és nem valósítani meg semmit sem az ember jó feladataiból? Egy egész élet áll vádlóan elém, valahány be nem váltott ígéretével, kibicsaklott igazságával, amely most kegyetlen bosszúra készül ellenem. E- rőm nagy része úttalan utakon szóródott szét, de az élet könyörtelenül vár: kezdeni kell elölről. Egyszer már el kell kezdeniI Éjjel tizenegy Óra. Valaki kiejtett egy közönséges mindennapi szót, s összes halottatm egyszerre feltámadtak bennem. A fájdalom hulláma jelemel és a mélybe zúdít. A beszélgetés folyik tovább, de mellemben tompán kong a fájdalom. Most, végre úrrá lett rajtam az á lom jótékony fáradtsága. Mikor is aludné'- el különben? Hiába, rosszul temetjük ml el ha- lottainkat. Es oly gyakran megesik, hogy valaki mit sem sejtve, egy égé szén közönséges, mindennapi szót ejt ki a száján. 0, hol az a mély zengésű szó, az a halk, alig érthető, jóságos szó, amely örökégő kis lángocska módjára világlik az éjszakában? Hol a vigasz szava? Tegnap este és ma reggel még tud tam, miért nem jelenik meg most, a- mikor oly nehéz, oly keserves nekem, mtért nem csillan elém, mint tá voll, reszkető csíllagfény, mint a szem vidám ragyogása? Hogyan, hogyan ts felejthettem el? Acs Károly fordítása i.
