Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-01-08 / 2. szám
8 m Itt állok az országúton: két kor mezsgyéjén. Merre mozduljak? Ha jobbra lépek, az 1800-as évek derekán találom magamat, a napóleoni idők Íntűnt korának komáromi erődítményrendszerében. Ha bal felé indulok, napjainkba vagy inkább a holnapba térek: villanegyedbe, takaros, emeletes porták közé. A mezsgyén nincs sokáig maradásom, hamar döntenem kell, mert egy dömper rám tülköl: félre az útból! Megyek hát jobbra, letűnt időket és mai embereket látni. Linea Palatinale, Nádorvonal, Komáromi erőditményrendszer. A három név ugyanazt a fogalmat takarja: a csaknem eredeti formájában ma is látható, tizenkét kilométer hosszú bástyákat, erődítményvonalat. Keletkezésének története a rómaiak idejére vezethető vissza, de a máig is látható építmény jóval később, az 1800-as évek derekán nyerte el végleges formáját. Tök Béla, a Duna menti Múzeum munkatársa írja ismertetőjében: „Ferenc király ... az 1809, évi ostromkísérlet után annak az óhajának adott kifejezést, hogy a komáromi várrendszer az egész monarchia legerősebb erődítménye legyen. Képes legyen egy kétszázezer emberből álló hadseregnek is menedékhelyet nyújtani... Mai alakjának kiépítése az 1844-es évben kezdődött és a XIX. század végén fejeződött be. Tizenegy várerőd (bástya, Werk) és az azokat összekötő kő- és téglafalak, valamint a még ma Ez pedig — tudvalevőleg — lehetetlenség! — Akkor viszont mi a lehetséges? — kérdezem. — Egyedüli járható út az lenne, ha az illetékes üzemek, vállalatok önerőből képesek lennének új beruházásokra. Több helyről is kaptunk már ígéretet, de a 7. és a 8. ötéves tervnél előbb egyikük sem tud tenni semmit. — És mi lesz a bástyákban, a fecskefészkekben élő családokkal, lakókkal? — kérdezem a társaságomban levő ölveczky Ferencet, a Városi Nemzeti Bizottság elnökét — Nézze: az ott élők többsége már a háború előtti időkben is ott lakott. Talán ez az egyetlen olyan örökségünk, amelyet még nem sikerült felszámolni. Súlyos, nagy gond, tudom, de egyelőre tehetetlenek vagyunk. Sokan ragaszkodnak bástya-lakásukhoz, ott születtek, ott is akarnak meghalni, sokan meg is vásárolták ezeket a lakásokat Kilátás az V. bástyából is JÓ! látható vizesárok képezik. Az erődítés egyik legszebb része a Pozsonyi kapu (1844), de figyelemre méltóak a II. — VII. számú bástyák is, amelyek a koronaművek (Kronenwerk) legszebb építészeti emlékei közé tartoznak.“ Az erődítményrendszer a Duna bal partjától a Vág Jobb partjáig húzódik tizenkét kilométer hosszúságban, s a maga nemében egyedülálló Európában. A tényékhez hozzátartozik még az is, hogy miután elnyerte végleges formáját, már nem volt rá szükség, védelmi célokra sohasem használták, nem volt harcok színtere. Mondhatnánk azt is, műemléknek, dísznek épült, vagy... ;.. vagy azoknak az embereknek, akik a századfordulótól napjainkig Jobb híján itt találtak lakást maguknak, itt éltek s élnek még napjainkban is. Jelenleg közel százötven család él a bástyákban, illetve a bástyákhoz és az erődítményfalhoz hozzáragasztott házikókban, vagy ahogy errefelé nevezik ezeket a lakásokat, „fecskefészkekben“. De ezek a lakók csak a kisebbik részét birtokolják a hatalmas labirintusrendszernek. A nagyobb részében tizenegy üzem, vállalat dolgozik, raktározza gépeit, termékeit. És amit a bástyákról még nagyon fontos tudni: sok százan lopják a falak tégláit, köveit, rengetegen innen szerzik az építőanyagot lakó- és hétvégi házaikhoz. Feketén, engedély nélkül épített hétvégi házaikhoz. >— Ön egyszer azt mondta, vesszőparipája a komáromi erődítményrendszer, a bástyák. Miért? — kérdezem Nagy Kázmértól, a Komáromi Járási Nemzeti Bizottság elnökétől. — Mert ott tarthatatlan a helyzet, és ideje lenne már tenni valamit. Szinte tétlenül nézzük, hogy az ott levő üzemek kényük- -kedvük szerint használják, rongálják a bástyákat, hogy a polgárok szétlopkodják a téglákat és nem utolsó sorban, hogy a bástyákban embertelen körülmények között élnek több százan. — Azt mondja, ideje lenne már tenni valamit. Mikor és mit? — Mit? Legelőször is azt kellene elérnünk, hogy az üzemek, vállalatok szinte egyik napról a másikra kiköltözzenek onnan. Mert amíg ők ott vannak, nem foghatunk hozzá a bástyák helyreállítási munkálataihoz. De nem túlzók, ha azt mondom: a kiköltözéshez több százmillió koronás beruházásokra lenne szükség. A jelen pillanatban pedig ezek az anyagi eszközök nem állnak sem a mi, sem a vállalatok rendelkezésére. Kétszázmillió korona — csak a minimum minimumát számolva — óriási összeg. De beszédesebb ez a szám akkor, ha tudjuk, hogy Komárom város évi költségvetése is ennyit tesz ki. És ebben benne vannak azok a gépek is, amelyeket — mondjuk — a hajógyár vásárol, meg az az összeg is, amelyet a város egyebek között lakásfejlesztésre költ. Kétszázmillió korona Komáromban azt jelentené: egy évre becsukni a közös kasszát, és csak a bástyákra áldozni a pénzt. a múlt rendszertől. Nem tudjuk őket kiköltöztetni. De az is igaz, hogy nagyon sokan kiköltöznének, csakhogy mi sem utalhatunk ki mindenkinek lakást, legalábbis most még nemi — Ellenben én is csak azt tudom mondani, hogy az ő problémájuk az egész mellett csak részletkérdés számunkra. A nagyobb gondot az üzemek jelentik. Először őket kellene kiköltöztetni, hiszen a bástyákban, az erődítményrondszerben a károkat ők okozzák. Ha velük megbirkózunk, bizonyára találunk lehetőséget, hogy az ott élő családoknak is adjunk lakást. Az üzemeket, a vállalatokat kell bírálni, nem pedig ezeket az embereket. — Igen ám, csakhogy ezek az üzemek, vállalatok korlátozott anyagi lehetőségeikre hivatkoznának, mint ahogy hivatkoznak isi — mondja néhány órával később Horjan Alojz, a Járási Műemlék- és Természetvédelmi Hivatal igazgatója, miközben egy tornyosuló iratcsomó fölé görnyedve tehetetlenségében szinte a haját tépi. — Ez a sokszáz levél, irat, mind a bástyákkal kapcsolatos. Mi fölszólítottunk minden üzemet, vállalatot, hogy jelezzék, mikor tudnak kiköltözni. Bíztató választ csak a Mezőgazdasági Felvásárló Üzemtől kaptunk, néhányan szóra sem méltatták kérésünket. Jelentettük a rendőrségnek, az ügyészségnek, hogy lopják a bástyákból a téglát, az építőanyagot. Azt válaszolták, bizonyítékok hiányában tehetetlenek. Szerintem, ha a bástyák környékén épülő és már fölépített házakból visz- szahordanák a régi falakból lopott téglákat, nagyon sok ház ledőlne. Az Igazgatóval kocsiba ülünk és kimegyünk a bástyák környékére. A fiatal, ambiciózus, egyébként nyugodt természetű igazgató most tépi csak igazán a haját: — Nézze, mi folyik íttl A bástyákat és a környékét műemlékvédelmi szempontból védetté nyilvánították. Legalább ötven-száz- méteres körzetben nem szabadna építkezni. És mi a valóság? Gombamődra szaporodnak a hétvégi házak. Ez is, az is, ez is — mutat rá több házra — a bástyákból lopott téglákból épült, ott Is, amott is, halomba rakva a lopott tégla. Dupla bűntett, hiszen lopott építőanyagból, engedély nélkül építették. Annyira szaporodnak ezek a házak, hogy lassan már a bástyákat sem lehet tőlük látni. (Ide kívánkozik Nagy Kázmér egyik korábbi megjegyzése, amelyet egy csoport, a járást meglátogató újságíró előtt mondott: „Írják meg, kérem, hogy addig nyugodt szívvel egyszerűen nem rendelhetjük el ezeknek a hétvégi házaknak a lebontását, amíg a járás több vezető beosztású emberének is itt áll az épülete. Ha ők nem járnak jó példával, a munkásembertől sem követelhetjük meg, hogy bontsa le az engedély nélkül épített hétvégi házát!“) Horján Alojz igazgató továbbá ezt mondja: — Hadakozunk, hadakozunk, de egyelőre nemigen van foganatja a szavunknak. Mindenki kibúvókat keres, senki sem akarja belátni, hogy fölbecsülhetetlen értékű kincset bitorolnak, amelyet pedig meg kell „A magunk portáján kell okosan gazdálkodnunk“ — mondja Bende Istán, a vnb alelnöke Húrján Alojz: „Hadakozunk, hadakozunk, de egyelőre nemigen van joganatja a szavunk- nak“i KÉT KOR MEZSGYÉJÉN őriznünk az utókornak. És ha már szó van arról, hogy hatalmas pénzeket áldoznak a bástyák helyrehozására, akkor azt úgy kell megtennünk, hogy ez a közös vagyon mindenkinek hozzáférhető legyen. Mi benyújtottunk a város illetékeseinek egy tervezetet, amelyben felvázoltuk a lehetőségeket. A már helyre állított bástyákat nagyszerűen ki lehetne használni különféle célokra. Többek között hadtörténeti múzeumot, játszóteret, píonírtábort, klubokat, kávéházakat, parkokat, golfpályát, a múzeumnak alkalmas raktárt, kiállítótermeket, idegenforgalmi létesítményeket lehetne létrehozni. Olyan objektumot, amely páratlan lenne a világon,' mint ahogy az az erődítményrendszer is páratlan. Csak hát.. .1 A következő állomás a vnb alelnökének, Bende Istvánnak az irodája. Tőle a bástyákban lakók sorsa felől érdeklődöm. — 1945-től a bástyák lakóinak száma hatvan százalékkal csökkent. Szomorúan ugyan, de el kell mondanom, hogy a maradék negyven százalékkal egyszerűen nem tudunk mit kezdenil Ebben az évben 208 állami lakás épül föl a városban, de 226 olyan családot kell elhelyeznünk, amelyeknek a lakását területkisajátítás végett lebontottuk. jogos lehet a kérdés, hogy miért szanálunk több lakást, mint amennyit föl tudunk építeni. Nos, azért, mert egyre több belterületre van szükségünk. A város határán kivül eső földek már mezőgazdasági területek, az évek folyamán onnan is le-le- csíptünk, de ezt már tovább nem tehetjük, így a magunk portáján kell okosan gazdálkodnunk. És ma már mondjuk száz embernek nagyobb területre van szüksége, mint ötven évvel ezelőtt, a lakóházak mellett parkokra, szolgáltatási épületekre, játszóterekre és még sok egyébre is szükség van, ha maradandó értéket akarunk létrehozni, hogy az emberek nyugodt, kellemes körülmények között élhessenek. Ezért van szükség, a kívülálló szemében érthetetlennek tűnő nagymértékű szanálásra. — Mindezt figyelembe véve jelenleg keveset tudunk tenni a bástyákban élők lakás- körülményeinek javításáért. Egyelőre csak annyit, hogy a tarthatatlan körülmények között élőket szükséglakásokba telepítjük, vagy a nagyobb családoknak új lakást utalunk ki. De mint említettem,, nagyon korlátozottak lehetőségeink. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a bástyákból nagyon sokan ki sem akarnak költözni, csak három család lakáskérvényét tartjuk nyilván. Nem akarnak, mert ott lakbért nem kell fizetni és a mostoha körülmények is kielégítik igényeiket, gyerekesen ragaszkodnak „szülőházukhoz“. És most állok a mezsgyén, most jön a dömper, rám dudál, elindulok, hogy szétnézzek a bástyák lakói között (Folytatása a következő számban) ZOICZFR (ANOS A szerző felvételei
