Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-04-08 / 15. szám
8 ffHDg ------— SZÍNHÁZBAN VARSÓBAN Héttő lévén kévés színház Játszott Varsóban. A sajtóklubban a kollégák azt mondták: hétfőn este Varsóban nemigen választhat, aki Színházban akar menni. Aztán egyikük kézbe vette a Tribuna Ludu aznapi számát, és felolvasta a repertoárt. „Ma csak hét helyen Játszanak!“ — állapította meg. Erre a mondatra azért is felfigyeltem, mert tudtam, hogy a lengyel fővárosban már-már több a színház, mint nálunk vagy Magyarországon az egész országban. Pontosan harminc. Es azt is tudtam, hogy a lengyel színház nemcsak az egyik legavant- gardabb, hanem a leghíresebb is Közép-Kelet- -Európában, sőt talán az egész kontinensen is. Az idén például — már hagyományosan — Varsóban rendezik meg a „Nemzetek Színháza“ néven futó rendezvényt. Miközben ezen meditáltam, a kolléga szinte fölkiáltott! — A Stara Parohownián ma este játszanak. Ha sietsz, még szerencséd lesz, kapsz jegyet. A ma este bemutatásra kerülő darab egy kicsit szenzációszámba megy nálunk. Megéri megnézni! Nekem sem kellett több, máris sarkon fordultam, s a Piac Teatralnyról „célba vettem“ a csodás óriási teret onnan már csak egy ugrás a Mostowa utca, ahol a keresett színház áll. Valami „fennkölt“, szép, régi épületet vártam az utca végében, egy szürkéssárga bérháznak tűnő épület előtt találtam magamat. Ám a keskeny ajtó melletti plakáton ez állt öles betűkkel: „Nina Andrycz przedstawia siebie nieznana.“ Belépek az ajtón, s egy szűk, kopott folyosóról balra lépcsők vezetnek fölfelé. Előttem estélyi ruhás hölgy, farmeröltönyös fiú, garbó- ba-nadrágba bújt lány siet. Jegypénztár, jegyszedők sehol. Az ingyenes ruhatárban főiskolás külsejű fiatalok állnak, elmondom nekik, honnan jöttem, és szeretném megnézni az előadást, de jegyem nincs. — Sebaj, foglaljon helyet, ahol épp üres helyet találok-válaszolják. Belépve a nézőtérre, leülve a leghátsó sor egyik székére, még inkább elcsodálkozom: a magas 20x12 méter nagyságú terem fala vakolatlan tégla, ablakai vakablakok. A színpadi részen emelvény, rajta vörös posztóval bevont királyi trón, jobbra tőle egy mindennapi asztal, rajta egy kancsó víz, pohár és szoborportré. A tróntól balra fekete zongora, mögötte élő fácska, s a trón mögötti egyetlen rendes ablakban vastag égő gyertya. Függöny nincs. A nézők a fokozatosan emelkedő nézőtéren sima székekben ülnek, az első sor szinte eléri a színpadi emelvényt. Mellettem a sarokban a világosító ül masináival. A közönség hangosan cseveg — 130 széket számlálok meg —az újpnnan belépők szinte mindenkit üdvözölnek, ' a férfiak a hölgyeknek kezet csókblnak: mér- -már úgy tűnik, egy nagy család sereglett itt össze. Aztán néhány perc múlva egy középkorú férfi lép a közönség elé, csendet kér, és bejelenti: a színház társasutat szervez az NDK-ba, afféle színházlátogatási tanulmányutat, az érdeklődők a szünetben a ruhatárnál jelentkezhetnek. Mikor elvonul, helyére — ahogy azt a szomszédomtól megtudom — az előadás rendezője, Andrej Rachel lép, aki a nemzetközi Oőnap kapcsán szeretettel köszönti a nőket, majd megkér néhány fiatal férfit, hogy a színház nevében adjon át a hölgyeknek egy-egy szál szegfűt. Az egész ceremónia eltart vagy negyedórát, aztán elsötétedik a terem, és a színre lép egy nagyon csinos, sötét zöld estélyi ruhás magas termetű, középkorú művésznő, Nina Andrycz. Tapsvihar fogadja. Ezt követően bevonul egy fekete öltönyös, csokornyakkendős férfi, és leül. Bejön egy hegedűs, elfoglalja a helyét a zongorista, és hangos, virtuóz taktusok szólalnak meg. Majd ahogy elhalkul a zene, a művésznő szavalni kezd: Varsóról szól a vers. Igaz, csak minden tizedik szót értem, de olyan lenyűgöző, remek az előadása, hogy nem Is fontos a szöveg. Nagy-nagy szenvedély és szeretet érződik az előadásból, és hosszú évek megszenvedett tapasztalata. Aztán éles kürtszó vág a szövegbe, a hegedűs, a zongorista mintha megőrültek volna, olyan eszeveszetten nyűvik a húrokat, billentyűket, hogy beleremeg az ember. Es újra csend lesz. Még a lélegzet is eláll. A művésznő most már érezhetően prózai szövegbe kezd, az előbb még üldögélő partnere mellé áll: ketten játszanak. Közben időnként újra fel-felcsap a zene. vibrálnak a fények, és minden egyes jelenetet taps- vihal kísér. Mindenki elragadtatással szemléli az előadást, ujjongó öröm az arcokon, senki sem fészkelődík a székeken: a művészet van jelen! A szünetben szomszédomtól megtudom, hogy Nlna Andrycz az eddig játszott legsikeresebb és új szerepeiből ad válogatást, három művésztársa — Wojciech Siemion, Krzysztof Kalczyií- ski, Ryszard Barycz — segítségével. A második rész nasonló *-agy inkább fokú zott, felvillanyozott erővel tör színre. A hatalmas királyi trónt mindvégig csak körüljárják a színészek, nem ül bele senki, csupán a vége felé telepedik bele a főszereplő. Hosszan farkasszemet néz a közönséggel, és a zenészek megint csak pokoli hangzavart kavarnak. Az előadás utolsó negyedóráját már nem várhattam meg. Rohannóm kellett a Gdansk felé induló vonatra, amelyet csak taxival értem el. Sohasem sajnáltam még ennyire, hogy nem nézhettem végig az egész előadást. ZOLCZER JANOS Az élete — ahogy mondani szokták — kész regény. Főiskolát végzett technikai szakon, sikereit mégis mint énekesnő, szí nésznö érte el. Tizenhárom éves korában kezdett énelvpl- ni. Egyetemi évei alatt már az iskola híres triójának, a The Primettes-nek a tágja. Az érvényesüléshez nagyszerű lehetőségnek látsfcött az akkoriban megalakult Tamln Motown lemezkiadó, mivel kizárólag néger előadókat foglalkoztatott. Meg is kapták a lehetőséget; kezdetben stúdiózenészkén* mások lemezeinél segédkeztek, két és fél dollárért. Első önálló felvütelüket már Supremes néven adták ki. A három lány Diana Ross, Mary Wilson, Florence Ballard bemutatkozó kislemeze az Egyesült Államokban feljutott a százas listára, ezzel jó rajtot vettek. A folytatás kissé váratott magára, mert a Meet The Supremes című albumukkal csak mérsékelt sikert arattak. Az 1964-ben kiadott második nagylemezük, a Where Did Our Love Go (Merre tart a szerelmünk) azután végre meghozta a várva várt hírnevet. Utána sikert sikerre halmoztak, fényes koncertprogramjaikkal eljutottak Európába is, például a cannesi- MIDEM és a párizsi Olympia színpadára. Kimagasló vokális képességük mellett elsősorban a látványban gazdag show-müsoraiknak (ami viszont rit- rausérzékük és tánctudásuk következménye) köszönhetik, hogy világszerte a legeredetibb női trióként tartották őket számon. 1969-ben Diana Ross úgy döntött, hogy kiválik az együttesből, s mint szólóénekes folytatja pályáját A bemutatkozás nem is i sikerült rosszul, hiszen már második albumává! osztatlan tetszést aratott. A dicséretekkel máskor oly fukaron bánó kritikusok egyöntetűen megállapították: Diana a blues éneklés nagy egyénisége. Minden bizonynyal ennek köszönheti, hogy őrá osztották a tragikus sorsú dzsesszénekesnőről, Billie Holidayről szóló film főszerepét. A Lady Sings the Blues című film (nálunk is bemutatták Billie bluest énekel címen) hősnője a harmincas évek dzsesszéletének legendás hírű, vitatott alasja. Már tizennégy éves korában feltűnt New York mulatóiban, ahol mint táncos-énekes próbált megélhetést biztosítani magának. John Hammond Kritikus és Benny Goodman klarinétos vette pártfogásába, s nemsokára már mint ünnepelt csillag tetszeleghetett a közönség e- lőtt. Az életében bekövetkezett változás megfosztotta anyagi gondjaitól, de nem szabadította meg az ostorcsapásoktól, amelyeket a fajgyűlölő amerikai társadalom mért rá. Ettől űzve, no meg a rendszertelen é- letmód fáradalmai elől menekülve került a kábítószer élvezők táborába. Lelki válsága egyre mélyült, így a következő állomás az ideggyógyintézet, majd a börtön. Barátai önfeláldozó segítsége ellenére sohasem sikerült őt egészen kigyógyítani betegségéből, 1959-ben, negyvennégy éves korában halt meg. Végelgyengülésbenl A film Billie Holiday önéletrajza alapján készült. Diana Ross, saját bevallása szerint, a forgatás előtt kilenc hónapon át mást sem csinált, mint naphosszat Billie énekét hallgatta, megpróbált művészete mélyére hatolni. Az elmélyülés eredményességét bizonyítja az is, hogy filmbeli szereplésével kiérdemelte az év legjobb alakítása díját. 1975-ben újra a kamerák elé állt, ezútta} prózai szerepben. A Mahagónok című film érdekessége: Diana egymás után huszonötféle ruhában jelenik meg a vásznon, s mindet ő maga tervezte. Eddigi működése során nem kevesebb, mint negyvenkilenc kis- és harmincnyolc nagylemeze jelent meg a Tamla Motown kiadónál, természetesen beleszámítva a Supremes-felvételeket is. Koncertjei közül a dzsesszfesztiválok leg- rangosabbikán, a newporti seregszemlén való fellépése váltott ki nagy szakmai elismerést. Diana Ross még ma is aktív, hamarosan ismét hallat' magáról. A hírek szerint a Chic és a Sister Sledge producerkettőse, a Rodgers — Edwards kettős ezentúl Diana pályáját is egyengeti majd, ami nemsokára bizonyosan a slágerlistákon is érződik. A ma harminchat éves énekesnő három gyerek anyja. Családján és a zenén kívül szabad idejében szívesen foglalkozik ruhatervezéssel, és a sportot sem veti meg. Legszívesebben az úszásnak és a tenisznek hódol. Ha már soha többé nem lépne színpadra, akkor is bérelt helye van a pópmu- zsika nagyjai között, de még biztosan szolgál meglepetéssel. STRIE2ENEC SÁNDOR A Sipsirica Egy kis fejtörést okozott, míg rájöttem, hogy a kétrészes tévéfilm elméül választott — szerb-horvát eredetű szó — csitrit, süldőlányt, fruskát takar. Mindenre gondoltam, csak erre nem! — kapok a fejemhez, amikor az egyik szótárban rábukkanok. Persze, visszagondolva a műsorra, ez így logikus, a sipsirica mást nem is jelenthetne, csak ezt. Es kutattam még másfelé is: szerettem volna megszerezni Mikszáth fenti című könyvét is, amelyről — szégyen ide, szégyen oda — korábban nem is tudtam, hogy létezik. Ez a regény valahogy kimaradt a teljes Mikszáih-képből. Lehetne azon sokat vitatkoiúi — persze csak így, a tévéfilmet látva, mert a könyvet nem sikerült jölhajtar<om —, hogy hiányos-e nélküle a palóc íróról alkotott képünk, ha igen. mennyire az. Egy azonban biztos: ez a munkája nem tartozik remekműveihez. Most már tudjuk, van ilyen is, és jó, hogy tudjuk! S a televízió javára csak ezt írhatjuk, ami a regény tévéfilm adaptációjával kapcsolatos, az a rossz oldalra kerülhetne. Mert... ... őszintén bevallom, a második részt már csak azért néztem végig, hogyha egyszer recenziót akarok írni, kötelességem, akár ásítozva, jészkelőd- ve, zsörtölődve is végignézni a műsort. Mert sok alagütban való mászkálás után, a kastélyfal óvatos körülsétálása után egy cseppet sem érdekelt, kt is lehet bent az a titokzatos hölgy, akit hét lakat alatt ő- riznek, akihez a fiatalúr éjszakánként beoson. Az első rész még csak eldöcögött valahogy. Á mikszáthi humor tűrhetően kidomborodott, az ember akkor még várakozással nézhetett az ismeretlen mű elé. De az első rész végén, amikor a hegyek-dom- bok között döcögött a szekér, majd letörött tengelye, Druzsba tanár úr i meg a fölszarvazott pedellus nekivágott gyalogosan Zsám felé, már előre éreztem, micsoda üresjáratokkal folytatódik majd. Es — sajnos — nem csalódtam. A lebilincselő Hat év történelem megrázó képsorai után lagymatag, a végtelenségig u- nalmas „*ípslrica“ követke ett. A néző elvárja, hogy a négy fal közé bevonülfon a CSODA> Ami ugvan mo& bevor»dt, a csodánSl is csodálatosabb módon történt; joggal kérdezzük hát: hogyan tudott ilyen gyenge tévéftlmet rendezni Katkics Ilona, a rendező? Z. j( PAX A név magyarul annyit jelent: nyugalom, béke. Ami viszont az együttes muzsikáját illeti, korántsem békés, inkább vitális. A rock keményebb válfaja az, amire figyelmük legfőképp irányul, annak stílusjegyét szeretnék zenéjükben érvényesíteni. Jelenleg „gépparkjuk“ állományát igyekeznek bővíteni, mivel a fejlődés egyik, hír nem a legfon- t^abb fenétele a jő felszerelés. Két éve muzsikál együtt Érsek István (hammond, orgona, zongora), Németh László (ének), Sípos Béla (basszus) és Csejtey Pál (dob) Pax együttes néven. Állandó működési területüknek, a légi (Leh- ntce) kultúrotthonnak és a környék hasonló intézményeinek táncos összejövetelein láthatók-hallha- tók. A kultúrált szórakozás jó zenét igényel, ennek a követelménynek pedig a Pax együttes megfelel; —gyökér— ■■ 1 DIANA ROSS
