Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-04-01 / 14. szám
s Jakoby Gyula: Akarnok (Olaj, 1976). Nem pusztába kiáltott szó A Mlrbach-palota emelet! kiállítötermei, akárcsak a többi, ragyognak: a falak, a márvány, de még a szőnyeg is visszaveri az ablakok fényét, Jakoby Gyula színei még áttetszőbbekké, vidámabbakká, emberien tisztábbakká lényegülnek. Olyan tiszták, mint amilyeneknek még soha sem láttam. Nem Is értem, miért. Annyi helyen és any- nyi környezetben láttam már a művész alkotásait, de még soha sem éreztem őket ennyire tisztának. Az az igazság, azért jöttem a kiállításra, hogy megnézzem, gyönyörködjem egy kicsit. Az ő képei azonban újra meg újra megtelnek tartalommal, új meg új mondanivaló hordozói. Nemrégen Ján Zrzav?, a neves modern cseh festő képeit láttam ezekben a termekben. Még féltem Is, az ő remekművei után Jakoby Gyula képeit megnézni. És Íme a varázslat: a helyszín csak gazdagítja tartalmukat. Félig bódultán jártam a termeket, újra ismeretlen ismerősként üdvözöltem a Kettesben, az Akarnok és a többi képét, amikor egy fiatal műtörténész, a galéria szakembere és egy vele korabeli képzőművész szavaira lettem figyelmes: — Ezek a színekl — áradoztak, mintha csak a számból vették volna ki a szót. — Igen, hihetetlen, hogy micsoda tiszták, mégis micsoda összetettek. — Nemcsak a színek, a vonalvezetés is. — Igen, ez a legmeglepőbb: a vonal. A hűség! — mondta a műtörténész. — Látszik, hogy az alkotó nem engedett a maga igazából. Még példaképnek is csak olyanokat választott, akik bizonyára maguk is szívesen vállalták volna vele a közösséget, és egy életen át, több mint ötven éven keresztül művelte azt amit megkezdett. Illetlenség lett volna tovább hallgatni a beszélgetésüket, de jó érzéssel somfor- dáltam tovább. Igaz az, hogy mások is dicsérték már, de hogy épp a fiatalok. Jakoby Gyula mint dolgos paraszt a földet őrizte és őrzi, vigyázza szülővárosát és emberségét. Vagyis nemcsak elképzeléseihez, szülőföldjéhez, városához is hű maradt, és olyan színekbe, vonalakba zárta, amelyek idegenben még erősebbekké, markánsabbakká válnak. NÉMETH ISTVÁN BECSÜLET E A KONOKSÁG ? „Van, ami születik, van ami pusztul. Az élet törvénye ez s a természeté. De a föld nem pusztul el. A becsület sem“... Ezeket a szavakat írta, mottó’-'nt a műsorfüzetbe Mikulág Fehér, aki a MATESZ vendégrendezőjeként vitte színre 3. M. Sokol „Egyedül“ című színművét. A fenti mottó elolvasása u- tán a néző az elpusztíthatatlan becsület foggal-körömmel való konok védelmét várja, a poetikusan párhuzamba állított föld-becsület örök igazságának mindig aktuális beteljesülését. Lehet [nyilván) a szerző- -rendező páros is ilyen célzattal írta-indította útjára* művét. Ám a célkitűzés és a bemutatott mű eszmei mondanivalója között űr tátong. Mert miről is van szó? Egy paraszt, aki a szövetkezetesítés kezdetén belépett az alakuló szövetkezetbe, később „kilépni kényszerül“ ugyanebből a szövetkezetből — magyarul: kirúgják. Cr természetes, hogy ez az esemény mély sebet üt az önérzetén. Elkeseredik, magába zárkózik és végül magára marad. Társai csak az elaggott, a valamikori földéhség bűvkörében vizionáló, szellemileg már megrokkant, eszelős édesanyja, az elhalt feleségének, apjának és nagyapjának hazajáró (nóta bene eltúlzottan reálisan ábrázolt) szelleme és a darab föld, amelyet „túr“. No meg a két gyermeke, akik már a mai szellem képviselői, hiszen városban élnek és ezért nem nagyon tudják megérteni saját apjukat. Eltérő világnézetünknek mivoltát tud- tul is adják (néha hisztérikusan, néha meglehetősen durván) apjuknak, majd azután, minden átmenet nélkül, ugyanezek a fiatalok megkísérlik összhangba hozni felfogásukat apjukéval. Ez a rapszodikus, „sem tü- led sem hozzád“ álláspont szürkévé, semmitmondóvá (majdnem feleslegessé) teszi a két alakot. Végül itt vannak még a szövetkezet képviselői. Az elnök, akit annak idején hasonló sérelem ért mint főhősünket, egy csoportvezető és — a falu bolondja. Van még egy közös vonása a darab :nden szereplőjének — az összes a színmű kezdetétől a végéig fülig sáros. Amikor a darab peregni kezd a színpadon, már hosz- szú idő telt el a sérelmet okozó kizárástól. Változott a helyzet. A falu összes parasztja a szövetkezetbe lépett, egyetlen-egy magán- gazdálkodó a darab főhőse. A szövetkezet élén már nem az aki a sérelmet elkövette, hanem olyan ember, aki annak idején szintén a sérelmezettek között volt. A színmű egész mondanivalója abból áll, hogy a szövetkezet tagjai megkísérlik rábeszélni az egyetlen magángazdálkodót, lépjen be a szövetkezetbe. Azonban minden igyekezet hiábavaló, megtörik a magángazda ko- nokságán. Mert itt már távolból sem becsületről van szó. ö ugyanis belépne a szövetkezetbe, de csak egy feltétellel, ha azok akik elkövették a sérelmet bocsánatot kérnek. Ez a bocsánatkérés vegülis elhangzik, de a mai elnök szájából, és ez .nem elég a főhősnek, hiszen nem ez az elnök zárta ki, ö maga is a kárvallottak között volt. Aki kizárta már régen nem elnök és így nem veheti, bocsánatkérően, vissza. Itt egy logikai bukfenc van, a- mely kizárja a darab bármilyen ésszerű lezárását. Ezért a szerző kénytelen egy érzelgős, álromantikus véget beiktatni: a főhős önkezével végez életével. Van a darabnak még egy pikantériája. Az agitáló szövetkezeti tagok között akad olyan is, aki csak szemre agitál, de amikor négyszemközt marad a hőssel kitartásra ösztökéli. Benne látja, ugyanis a szövetkezet szétesésének és a magángazdálkodás visszatérésének utolsó reményét. A konklúzió levonásához megjegyzendő, hogy a darab, a színlap szerint, a napjaink’ í játszódik le. És hadd álljon itt még egy idézet a műsorfüzetből: „Hogyan élni tovább? Megbocsátani, felejteni, úgy tenni mintha nem történt volna semmi sem? Hát a becsület? Legyünk talán megalkuvók? Vagy tartsunk ki minden áron? Mi az értéke a becsületnek, az emberi méltóságnak?“ Lehet, hogy főhősünk szubjektív szempontjából a becsület és emberi méltóság azonos a megbékíthetet- len, konok, vértgsértődött- séggel. Lehet az adott színpadi helyzetben nem lehet más. Csakhogy minden színpadi figura olyan helyzetben van, amilyenbe szerzője állította, azt mondja, azt cselekszi amit a szerző „e- lőírt “ neki. Ezért a „figura“ értékelésénél a szerzőből kell kiindulni. Nem vitás, hogy társadalmi átalakulásunk kezdetén voltak hibák tévedések, amelyek sokszor ártatlan emberek sérelmét okozták. Az sem vitás, hogy akit ok nélkül bántottak jogosan követeli a hibák orvoslását, jővá- téletét. Mindezt azonban mai szemmel nézni, mai mércével mérni, pusztán a sértő-megsértett szimpla viszonyára redukálni és figyelmen kívül hagyni az akkori társadalom-politikai és osztályviszonyi helyzet bonyolult összefüggéseit, történelmietlen, ezért hibás szemlélet. Ezért marad a végén a becsületből és méltóságból csak silány konok- ság. Nem titok, hogy a szövetkezetesítés „hőskorában“ nem minden paraszt írta alá a belépési nyilatkozatot mély meggyőződésből. Voltak o- lyanok is akik titokban bíztak a szövetkezetek szétesésében? Persze, hogy voltak. Talán nem is kevés. Ez történelmi tény. Csakhogy a- zóta több mint három évtized telt el. Egy ilyen figurát ’ iálni egy mai szövetkezetbe már csak nevetséges (és egy kicsit bántó) anakronizmus. Megítélésem szerint a szerző nagyon régen járt falun. Ez érvényes a rendezőre is. Másképp u- gyanis tudnia kellene, hogy a mai falvaknak sokféle jellemzője van, de ezek közül egyik sem a térdig érő sár. Kár, hfcgy a MATESZ jobb sorsra érdemesült művészei ilyen dar-bra kénytelenek pocsékolni tehetségüket és energiájukat. HORVÁTH REZSŐ Nem vagyok benne biztos, hogy a rriai középiskolások tudiák-e, Nagy Lajost hová kell „tenni." Kortárs író-e vagy klasszikus? Abban viszont már biztos vagyok, ha a kérdésre nem tudnak egyértelmű választ adni, az elsősorban nem az ő hibájuk. Pedig elég csak az 1934-ben megjelent Kiskunhalom című riportkönyvre gondolni. E műfajban az övéhez hasonlóan szép munka szinte azóta sem született. Nagy Lajos többi novellájáról, drámájáról, karcolatáiról már nem is beszélve. E fordulatokban gazdag életű író azonban sohasem vonult be kellő pompával az irodalmi köztudatba, vagy ha igen, akkor is csak az örökös másodikként, mindig valaki mellett, mögött, után. Épp ezért is örültem, hogy a Magyar Tv „A magyar dráma 30 éve“ sorozatban Nagy Lajos Űj vendég érkezett (1919. május) drámájának tévéváltozatát tűzte műsorra. A művet Nagy Lajos az 1950-es évek elején írta, visszaemlékezve a Tanácsköztársaság napjaira, amikor lelkesen üdvözölte az új eszméket. A dráma, a tévéfilm egyetlen nap, az első szabad május elseje estéjének történetét írja meg. Azt, hogyan ünnepük meg az urak — mert ők is ünnepelni akartak — ezt a napot. Evekkel ezelőtt olvastam a művet. Valójában általa fedeztem fel Nagy Lajost, ez vezetett el többi művéhez. Olvasmányélményemből leginkább Weiss fűszeres alakja maradt meg emlékezetemben. Szánalmas, magatehetetlen, ijedt képű figura, akinek csak addig terjed a bátorsága, hogy a borért menesztett Inast visszaküldje, de István urat, a híres gazdag bajkeverőt már nem. Neki nemcsak kiméri a bajok okozóját, a három liter bort, hanem még házhoz is viszi. Aztán áll, hallgat, tehetetlenségénél fogva kiszolgáltatva. Bár a vele heccelők mindegyikének apja lehetne, tiszteletet, de még szánalmat sem érez iránta egyikük sem. Nagy Lajos épp ezeknek a parányi részletek érzékeltetésének a mestere. Nem lép ki a jómódú urak szóbájából az utcára, nem mondat szereplőivel szép, nagy eszmékről hangzatos szavakat, nem filozófál, nem közöl szenzációkat! Csupán elbeszél, de azt aztán úgy teszt, hogy oda kell figyelnil Az utóbbi hetekben látott t- rodalmi művek tévéváltozatának színvonala egyetlen esetben sem nőtt föl az eredeti műhöz. Ennél a tévéváltozatnál az a kifogásom, hogy Nagy Lajos csodálatos tömörségét, a minden egyes szó helyénvalóságát a rendező, Kazimir Károly nem tudta követni. Az adaptáció túlságosan az érzelmekre akart hatni — így volt el- játszatva, elmondva a dráma —, holott az író drámájában sokkal inkább fontosabbnak tartotta a tudatra való hatást, ö azt a napot, azt az estét, azt az időszí kot az emberek már-már titkos gondolatain, vágyain, apró rezdülésein akarta és tudta érzékeltetni: nem részvétet és nem sajnálatot, nem megvetést és gyűlöletet éb- resztve. Valahogy mindig azon csúszik el az „átültetés", hogy a rendezői: mindenáron fölül szeretnék múlni az írót. Bár az igyekezet tiszteletre méltó, az eredményt mégis e- rőltetettnek érzem. Pedig a tévének, főleg ha mulasztást pótol — mint most isi — számolnia kell azzal, hogy közízlést formáló erejénél fogva nemcsak népszerűsíthet, hanem el is idegeníthet. Ebben az esetben Nagy Lajostól, aki méltóbb helyet érdemelne meg az irodalmi életben. És ez már kötelezi Z. I Művészeti népiskolák szólóénekeseinek versenye Társadalmunk nagy gondot fordít az esztétikai érzék fejlesztésére és nevelésére. Ezt a feladatot különösen a művészeti népiskolák pedagógusai végzik. Ersekújvárott (Névé Zám- ky) a művészeti népiskolákban az Iskolaügyi Minisztérium rendelete és irányelvei alapján a napokban tartották meg a járásban levő három művészeti népiskela között a szólóénekesek versenyét. Dr. HOFER LAJOS Képünkön a IV. kategória győztese, Miroslava Rácko- vá látható Űj vendég érkezett
