Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-04-01 / 14. szám
NATÁLIA ORAVCOVÄ ANYA Bevásárlószatyrok, kenyérrel, tejjel, üveggel teli. Még a gyógyszertárt útba ejtt és aztán haza... Konyha, reggeli, ahol szemével mindenki kerülgeti. De nem beszél. Szeret. EVA FORDINÄLOVÄ A kis emigráns Saerne nagy, akár a félelem. Bőröndkupar mellett a gyerekember oly riadtan ül, oly védtelen s oly egyedül... Társalkodik a hideggel. Hirtelen mindenütt hűvösség maré karmai: ideges anya, idegen beszéd, szereti ét itt még valaki? Görcsbe rándult vágyak szerteszét — A nagyok közül nem akar tudni réla senki, (belefeledkeztek nagy játékaikba), hogy otthon biztosan várja őt a nagy maci, amelyik már nem fért a bőröndjeikbe. TÁNA zemanová HETEDIK PARANCSOLAT Én szerettem. Ez a bűnöm. A szerelem jogát isten élvezi. A bűnös emberi vágyakat, érzelmeket isten pórázon vezeti. „Szégyen“, kiáltják szent nagynénik, „szerelemért árulta el az istentl“ Egyszer iidvözlégy, háromszor miatyánk — s újból liliom vagyok. Kiss Péntek József fordításai A menet még virradatkor elindult. Elöl fekete csuhájában a pap. Ezüsttel bevont keresztet szorongatott. Hangosan énekelt. Két oldalt az őrök haladtak. Talán katonaruhát viseltek. Mindössze néhány csizmába bújtatott láb verte föl a hajnali csöndet. Majd a tiszt következett. Fiatal volt még. Arca borostás. Feszes ruhát viselt. Mereven, katonához illőn bámult előre. Köröttük barakkok. A vírradati fényben mintha megújultak volna. A pap még mindig énekelt. Amikor elhallgatott, a két fogdmeg a halálra Ítéltet egy cölöphöz szijazta. A szemét bekötötték. Mindez oly spontánul történt, hogy nem maradt idejük meginogni. A rab arcát nem látták. A testét sem. Eszükbe sem jutott, hogy észre vegyék. A fiatal tiszt előbbre lépett. A csuhás a cölöphöz szlja- zott arcához tolta a feszületet, majd újabb zsoltárba kezdett. — Hagyja abbal — ordította a fiatal tiszt. A kivégző osztag fölsorakozott. A tiszt úgy érezte, hogy Irtózatosan beporolódott a csizmája. Lehajolt. Zsebkendőjével letörölte. A kivégző osztag tagjai vál- lukhoz emelték a puskát. — Egy pillanat! — szólalt meg újra a borostás arcú fiatalember. Majd az egyik csellengőhöz fordult. — Húzd feszesebbre a szíjait... Amikor a tépett gúnyájú tébláboló a lehető legtökéletesebben eligazította a szíjakat, s a mozdulatlan némaságban apró nyögéseket lehetett hallani, a tiszt elbizonytalanodva ezt mondta: — Még feszesebbre, mert még faképnél hagy bennünket ... Egy órával később, amikor a kivégző osztag tagjai még mindig vállhoz emelt fegyverrel álltak, megdöbbentek, hogy az oszloptól eltűnt az az egyén, akiről semmit sem tudtak, semmit sem jegyeztek meg: és ez fájt a legjobban ... (1979) E gymáshoz simulva feküdtünk a földön, és cseppet sem éreztük • keménynek, hidegnek, nyirkosnak, pedig valójában az volt. Hatodik hónapja találkoztunk mér, egyetlen napot sem veszítve el, mióta csak ez a lány felbukkant az ez- redünkben. Én tizenkilenc éves voltam, ő tizennyolc. Titkon találkoztunk: én, a század- parancsnok, és ő, az ápolónő. Senki sem tudott a szerelmünkről, és arról sem, hogy már hárman vagyunk. — Érzem, hogy fiú lesz — bizonygatta suttogva, talán már század- szőr. Mindenáron szerette volna megmelengetni a szivemet. — És a megszólalásig hasonlít majd terád. — Végeredményben lehet lány is. És hasonlítson rád — suttogtam, de máson járt az eszem. Előttünk ötszáz méternyire a bunkerekben és a lövészárkokban századom katonái aludták álmukat. Távolabb, a drótsövényeken túl, a ködbe burkolózva csak néha-néha rajzolódott ki a német rakéták fényében a 162-es magaslat. Hajnalban olyan feladat várt ránk, amelyben ez előző héten egy büntetőszázad már kudarcot vallott: el kellett foglalnom a magaslatot. Az egész ezredben csak az öt tiszt tudott erről, akit az este a parancsnoki fedezékbe rendelt az őrnagyunk, az ezredparancsnok. Ismertette a parancsot, majd így szólt hozzám: — Hát akkor jegyezd meg jól: a katyusák veretik a terepet, aztán a zöld rakéták, és előre I A szomszédaid is támadásra indulnak, de a magaslatot neked kell elfoglalnod. Most pedig ott feküdtünk szorosan egymáshoz simulva. A csókok közben 9em felejthettem a közelgő harcot. De még ennél is jobban aggasztott ennek a lánynak a sorsa, és lázasan kerestem a megoldást: mit tegyék? — Nekem most kettő helyett kell aludnom mindig — suttogta a lány dallamos tájszólással. — Tudod, éjszakánként gyakran úgy érzem: felvirrad a reggel, és vele vége szakad mind ennek a rossznak. Vége lesz a lövészárkoknak, a vérnek, a halálnak. Hiszen már harmadik éve tart! Hiszen nem tarthat örökké. Gondold csak meg. Felvirrad a reggel, felkel a nap, és nem lesz háború, egy csepp háború sem lesz ... — Én most azonnal elmegyek az őrnagyunkhoz — mondtam eltökélten, kihúztam a karomat a feje alól, és felálltam. — Mindent bevallók neki, mindent, küldjön haza téged. Mégpedig tüsténtl — Elment az eszed? — mond te felugorva, megragadta a köpenyem ujját, és teljes erejéből húzott magához. — Feküdj vissza, te bolondos. Hiszen az őrnagy megnyúzna elevenen! És a parancsnok durva basszushangját utánozva lassan mondani kezdte: — Az alárendelt személyekkel folytatott szerelmi viszony csökkenti az egység harci értékét, és aláássa a parancsnok tekintélyét. Akinél tudomást szerzek ilyesmiről, kiverem innét. És olyan jelentést Írok róla, hogy még egy jobb fogdába sem eresztik be vele. -Majd ha megnyertük a háborút, akkor tessék szerelmeskedni, e mennyit csak tetszik. Most azonban kategorikusan megtiltom. — Elfulladt a hangja, és jó kedvében hanyatt vetette magát, úgy kuncogott halkan, hogy valaki meg ne hallja. Bizony tudtam, hogy alaposan megkapom a magamét. Az őrnagyunknak fenemód szigorú elvei voltak, az volt a szavajárása, hogy a háborúban nincs helye nőnek, a szerelemnek még úgy sem. — Akkor is elmegyek hozzá. — Csitt, csitt I — szorította oda arcát az enyémhez, és egy kis szünet után nagyot sóhajtva suttogni kezdett: — Bízd csak rám, én már kitaláltam a módját. Nem te leszel az apja a kicsinek. — Nem én? — egyszeriben elöntött a forróság. — Hogyhogy nem én? — Hát te milyen buta vagy — csodálkozott vidáman. — Csak aztán nehogy rád üssön a kicsi. A papírokban és £' valóságban is te leszel az apja, de most másra fogom. Olyan gyermekien nyílt szívű és tiszta volt ez a lány, hogy elcsodálkoztam a ravaszságán. — Ugyan kire akarod fogni? — Valamelyik elesettre. Mondjuk Bajkovra. —- Nem. Ne bántsuk a halottakat. — Akkor Kingyajevre. Klngyajev őrmester szép szál, féktelen legény volt. Iszákos és enyves- kezű fickó, nemrég küldték át egy büntetőszázadba. Meghatott a kedves ravaszság, kitártam a köpenyemet, és egészen magamhoz szorítottam a lányt. — Óvatosabban — mondta, és sis öklét elhárítén feszítette a mellemnek. — Megfojtasz bennünket! — Már többes számban beszélt magáról, úgy örült ilyenkor, mint egy gyerek. Kis bolondosom, még szerencse, Itt vagyok melletted én, Mire jutnál nélkülem. Gondtalanul, csapongva szállt a nevetése. De nekem egy csöpp kedvem sem volt kacagni. — Ide figyelj, most azonnal el kell menned az őrnagyhoz. — Éjnek idején? Megbolondultál? — Elkísérlek. Megmondod neki, hogy rosszul vagy, hogy nem bírod tovább... — De hisz ez hazugsági — Könyörgök, tedd megl Mi lesz így veled? Érts meg... hátha hirtelen ... hátba holnap ütközet lesz .. — Ütközet? — Rögtön felfigyelt, szemmel láthatólag mindent megértett. — Nemi Vagy csakugyan? — Igen. Egy darabig szótlanul feküdt. Lélegzetéből, melyet olyan jól Ismertem már, megéreztem felindultságát. — Hát aztán? Ütközet előtt nem fut meg az ember. Meg aztán úgysem sikerülne. Előbb a bizottságnak jóvá kell hagynia, aztán hadosztály- parancsba kell adnia, jó néhány nap eltelik vele. Majd holnap odaállok az őrnagy elé, jő? Hallgattam, de akárhogyan törtem a fejem, nem tudtam, mit válaszoljak. — Azt hiszed, olyan könnyű oda- állnom elé? — suttogta. — Inkább meghalnék. Hányszor figyelmeztetett: vigyázz magadra, ne veszítsd el a fejedet ... Én meg ... Felzokogott, elfordította a fejét, köpenye ujjába temette az arcát, és rázta, rázta a sírás hangtalanul. Erő,- sen megöleltem, némán csókolgattam az ajkát, a homlokát, a könnyektől sós szemét. — Eressz, mennem kell — mondta, és elhárított magától, aztán szinte hangtalanul suttogta: — Elkísérsz? Lefelé tartottunk a fagyos, nyirkos völgybe, ahol a zászlóalj székhelye volt. Átkaroltam a már kissé erősödő derekát. Két kézzel tartottam, vigyáztam minden lépését, hogy meg ne botoljon, meg ne csússzon, el ne essen. Mintha átölelhettem volna őt védelmezőn a háború elől, a hajnalt ütközet elől, amely alatt ott bukdácsol majd a mezőn, el- meg elzuhan újra, és vonszolja a sebesülteket. XXX Tizenöt év telt el azóta, mégis úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna. Hajnalban megszólaltak a katyusák, és a tüzérség, az aknavetők őrjöngve verették a mezőt, s végül felröppentek a zöld rakéták. Mire felkelt a nap, a zászlóalj maradékával betörtem a magaslatra. Fél óra múlva az erősen- kiépített német fedezékben az ezredparancsnok megölelt, kemény kézszorítással gratulált a győzelemhez. Én pedig ott álltam dermedten, mint a fa, nem láttam, nem hallottam, nem érzékeltem semmit. Ha visszakergethettem volna a napot a látóhatár mögé! Ha elhessegethettem volna ezt a hajnalt. Hiszen két órája még hárman voltunk. A nap azonban kérlelhetetlenül s- melkedett a pályáján, mind feljebb és feljebb, én vedig ott álltam némán a megvívott magaslaton, ö pedig ... ott maradt mögöttünk, ahol most a sírokat ásták. És senki sem sejtette, hogy az e- nyém volt, hogy már hárman voltunk ... Fordította: Elbert János vlAQYimm Boqomolov: ELSŐ SZERELEM Az Illusztrációkat Filap latrán készített«
