Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-04-01 / 14. szám
— Hogyan sikerült megvalósítani ezt az utat? — kérdezem miután megkínálom őt egy rövid Symphoniával, amelyet tövig szív. — Nem az én ötletem volt ez az út. A lengyel Jachtszövetség pályázatot Irt ki egy világ körüli útra, és én is beneveztem. — Miért? — Mért világot akartam látni. És az sem volt mellékes ls- díték: ha időben indulok el, én leszek az első nő, aki körülhajózza a töldgolyőt. — Amikor a pályázatot megnyerte, mennyi hajóút állt már mögötte? — Akkor már tizenegyezer tengeri mérföldet tettem meg jachttal, Jobbára a férjem társaságába*. Egyébként a Gdanski Műszaki Főiskola fedélzeti berendezésék szakán végeztém, • később az‘ ottani hajógyárba1 " kerültem. Ott ismerkedtem meg férjemmel, aki már akkor ismert jachttervező volt. A férjhez: — Külön a felesége számára tervezte a Mazureket? — Ügy volt, hogy a feleségemnek a felkészülésre aránylag rövid idő állt a rendelkezésére, tehát egy teljesen új típusú jachtot már nem tudtunk volna „kifejleszteni“. Abban az időben gyártottuk a világszínvonalú Conrad-32 típusokat, amelyek tervezésében én is részt vettem. így a Conrad- -32-t alakítottam át a feleségem . igényeinek megfelelően, és annak rendje-módja szerint elkereszteltük „MAZUREK“-re a jachtot. S itt, partközeiben igen rövidke próbautat is tettünk vele. — Hogyan készült fel az útra. mit vitt magával? — A készülődés talán nehezebb volt, mint maga az út. Előre ki kellett dolgoznom pontosan az útvonalat: melyik kikötőből melyikbe és mikor indulok és érkezem meg. Milyen holmikat vigyek... S a rengeteg vízum. (A franciák hosszú ideig akadékoskodtak, sokszor borsot törtek az orrom alá!) Előre el kellett döntenem, milyen és mennyi élelemmel induljak útra. Három hónapra való kosztot csomagolhattam csak. Speciális nyugatnémet kenyeret és konzer- veken kívül sok-sok gyümölcsöt. Kevés csokit és sok cigarettát, 300 liter ivóvizet a hajó tartályában és még 40 litert külön műanyag kannában. Még könyveket: kisebb részben olvasmányos, szórakoztató irodalmat, nagyobb részben szak- irodalmat, orvosi könyveket. És sok-sok gyógyszert. Meg egy Zenit fényképezőgépet, mert jobbat épp akkor nem tudtam szerezni. Hónapokon keresztül csomagoltam, és közben tanultam: hogyan kell megjavítani a rádiót, a kis Volvo motort. fordulnom, és tizenkilencedikén már újra Las Palmasban voltam. Elhiheti, mennyire elkeseredve, de egy cseppet sem reményt vesztve. Rá néhány napra azonban már megkezdhettem az igazi világ körüli utat. A férjhez! — Bízott mindvégig a Mazu- rekben? — Igyekeztem képességeim szerint a legtökéletesebb munkát végezni, de... Én ts, a feleségem Is számoltunk előre nem látható nehézségekkel, hibákkal. Tudtuk azt Is, hogy szupermodern árláshajók süly- lyedtek már el — elég, ha csak a Titanicot említem —, a nyílt óceánon minden megtörténhet. Ezzel az első perctől az utolsóig tisztában voltunk. Mégis hittem, bíztam abban, hogy a Mazurek visszatér Gdanskba. — Mennyit aludt naponta? — Négy-öt, legfeljebb hat 6 rát, de azt sem egyfolytában Egy — fél órát szunyókáltam Voltaképpen állandóan készen létben kellett lennem. Megfor dúlhatott a szél, vitorlát kel lett állítani, bemérni a helyze temet, kötelekkel bajlódni: fi gyelni, ébernek lenni. — Mivel teltek mégis a napjai? — Munkával, munkával. Ha meghibásodott valami, azonnal ki kellett Javítani, aztán a főzés, mosás, takarítás is sok időt elvett, s csak nagyon ritkán maradt időm olvasni. Fél oldalt tudtam csak egyszerre elolvasni. — Melyik volt a leghosszabb — Sok hajóval találkozott útközben? — Öh, az óceánok hatalmasok, csak a hajóutak mellett és partközeiben látni hajókat, egyébként kietlen pusztaság minden. Víz, víz, víz — sehol egy hajó, egy emberfia, akihez szólni lehetne, aki válaszolna, akivel kezet szorítana az ember. Borzasztó érzés, higgye ell A férjhez: — Volt hosszabb Időszak, hogy nem kapott hírt a felesége felől? — Igen, többször is. Egyszer például harmincöt napig nem tudtam, él-e, hal-e. Megszűnt vele a rádió-összeköttetés, senkt nem tudott róla semmit. — Milyen érzés volt? — Soha, egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy baja eshetett. Arra gondoltam, nagyon távol van Lengyelországtól, nem sikerül vele összeköttetést teremteni. Mert korábban szinte minden éjszaka — ilyenkor a legjobbak a vételei lehetőségek — „beszélgettünk", pontosabban, a gdanski rádtón keresztül kaptam és adtam a híreket. — Ügy tudom, hosszabb időre meg kellett szakítania az utazást, mert megbetegedett. — Igen. így igaz. Ausztrálta északkeleti partvidékén hajóztam, a nagy korallzátonyok vidékén. Ezen a szakaszon több kikötőben is megálltam. {Egyébként a Volvo motort csak ilyenkor, a kikötőkben használtam, a teljes utat a vitorla és a szél segítségével tettem meg.) Portland Roads településen, a- hol mindössze hét család éi szinte teljesen elzárva a világtól, vesegörcsöt kaptam. Akkor még én sem tudtam, mi a bajom, csak fájdalmat éreztem. A településen nem volt telefon, innen az autón kívül nincs semmilyen összeköttetés a világgal. A postát is csak hetente kétszer hozzák helikopterrel. Az itt élő emberek az első perctől kezdve nagyon kedvesek voltak, készségesen segítségemre siettek, bevittek a legközelebbi repülőtérre, ahová a hatszáz kilométerre levő Cairns város kórházából értem repült T örékeny, alacsony termetű, kicsit megviselt nő lép be a terembe, az előre megbeszélt találkánk színhelyére Waclaw Liskiewiczcsel, akivel már korábban találkoztam. Megáll előttem, nyújtja a kezét és mosolyog: — Messziről jött el utánam, hát akkor gyerünk, beszélgessünk! Cigarettát vesz elő, erőteljes, férfias mozdulatokkal rágyújt, és ha rám néz, mindig a szememet fürkészi. Közben mosolyog, nevet. ' — Kezdjük a fonákjáról: el- menne-e újra egyedül egy világ körüli útra? — Oh, bármikor, nagyon szívesen, csak most már nem egyedül. hanem a férjemmel! Mert a Föld csodálatos, sosem tudnék betelni a rengeteg látnivalóval. ha elromlik; hogyan kell pontosan meghatározni a csillagok állása szerint a földrajzi helyzetemet, egyes tünetek milyen betegséget takarnak és milyen gyógyszer az ellenszerük. de sorolhatnám még hosz- szan. Hiszen, minden nehézséget, ami csak előáll a hajón, nekem kellett megoldanom, senkinek a segítségére nem számíthattam. — Es elérkezett az indulás pillanata? — Amelyet egyre jobban vártam. Tengeri hajóra tettük a jachtot, innen nem indulhattam, mert itt akkor még kemény tél dúlt, s elhajóztunk a Kanári-szigetekre. A további készülődés hónapokat vett még igénybe. — Végül is március tizedikén nekivágott... — Igen, délután két órakor. Aztán három nap múlva műszaki hiba miatt vissza kellett időszak, amikor nem találkozott emberrel? — Az utolsó szakasz: Fokvárostól Las Palmasig, amely hetvenöt napig tartott. — Nem hiányzott a világ, az emberek? — Nem, azt hiszem, nem. De lehet, azért nem, mert tudtam, hogy az utolsó mérföldeket nyomom, s utána szeretteim körében leszek. — Gyakran érzett félelmet? — Szinte mindig. Az első perctől az utolsóig. Féltem, nagyon féltem. De félelmemet leginkább a munkával, az állandó továbbhajózással űztem el. És biztatott a rengeteg levél, távirat, amelyeket kaptam. Nem akartam csalódást okozni az embereknek, akik bíztak, hittek bennem. És nem utolsósorban önmagámnak is be akartam. bizonyítani: a gyengébb nem közül képes vagyok elsőként megtenni ezt a nagy utat. Krystyna asszony és a tenger világjárók _____ Krystyna Chojnovska-Liskiewicz azon kevesek közé tartozik, akire leginkább ráillik rovatcímünk. Ö a szó szoros értelmében világjáró: a gyengébb nem képviselői közül elsőnek hajózta körül a Földet. (Az első férfi a kanadai Joshua Slocumov volt 1895—1898 között.) Krystyna asszony 1976. március 28-án indult a Kanári- -szigeteken levő Las Palmasból, s 1978. április 21-én tért ide vissza Mazurek nevű jachtján, 31166 tengeri mérföldet hagyva maga mögött. Az útvonal: Las Palmas — Cristobal — Tahiti — Suva — Sydney — Darwin — Mauritius — Fokváros — Las Palmas. A világjáróval a Balti-tenger parti Gdynia kikötővárosban találkoztam a lengyel jachtszövetség „GRYF“ klubjában. Waclaw Liskiewicz a Mazurek modelljével. Az eredeti most a szczecini kikötőben horgonyoz, iskolahajó lett belőle. Hossza- 9,51, szélessége 2,70 méter. Krystyna asszony a GRYF klubban nemrég megjelent könyvét dedikálja. a fotó még az utazás során készült. egy orvos. Négy napig feküd tem a kórházban, szerencsére nem kellett operálni, a fájdalmaim elmúltak. Az orvosom, bár a kórházban nagyon szűkösen volt férőhely,, tartóztatott, de én saját felelősségemre elkéredzkedtem. Még két hetet pihentem egy itt élő lengyel származású családnál, azután tovább folytattam a hajózást. — Ütvonalán melyik kikötő, táj tetszett a legjobban? — Mind, de Polinézia. Tahiti kiváltképpen. E vidék kikötőiKrystyna asszony férjétől, Liskiewicz úrtól korábban megkérdeztem: — Milyen szavakkal bocsátotta útjára a feleségét? — „Mihamarabb visszavárlak! Járj. sikerrel/“ Soha, egy percre sem jutott eszembe„ hogy nem jön vissza, persze minden eshetőséggel számoltam. — 4M s ben rengeteg az amerikai lakos, hajós, és az amerikai lapok már utam megkezdése e- lőtt és közben is rengeteget írtak rólam, tehát ők már „ismertek“. Ahol csak megjelentem, ajándékokkal, szíves szóval fogadtak, Jó tanácsokkal láttak el: hol, melyik üzletben, butikban vásárolhatok olcsón. Sokszor vendégül is láttak. Mert élelemmel, főleg gyümölccsel minden kikötőben el kellett látnom magamat, hiszen hűtő- szekrény nem volt a hajón, sokat egyszerre nem vásárolhattam. Az üzemanyaggal Is gazdaságosan kellett bánnom, mint minden egyébbel, bár anyagiakkal jól elláttak otthonról, mégsem dobálózhattam a pénzzel. (Egyébként az egész út, mindent beleértve, nyolcezer dollárba került.) — Melyik volt a hosszú út legemlékezetesebb, legszebb pillanata? — Az, amikor Ausztrália partjai előtt lengyel hajóval találkoztam. Ekkor már Jó két hónapja nem láttam embert. A találkozás előtti napon már rádión keresztül kapcsolatba léptünk. Felvettek a hajójukra. Kicsordult a könny a szememből, amikor magamhoz ölelhettem a „vadidegen“ honfitársaimat. És a másik fantasztikus érzés az volt, hogy ennyi idő után végre édes vízben zuhanyozhattam, meleg ételt ehettem, mert any- nyit raktak elém, hogy a kis MAZUREK-ben el sem fért volna. A férjhez: — A több mint két év alatt találkozott-e a feleségével? — Két alkalommal. Először hetvenhét januárjában Sydneyben. Három hónapot töltöttünk együtt, miközben a hajót javítgattuk, festettük. Aztán egy év múlva Fokvárosban, ahol mindössze nyolc órát lehettünk e- gyűlt. — Ügy tudom, volt egy pillanat, amikor majdnem meghiúsult a továbbutazás... — Valóban. Miután visszatértem a kórházból, a Jachtom eltűnt a kikötőből. Elhiheti, mennyire kétségbe estem; Űjabb, másik hajóval talán már nem is lett volna érdemes folytatni az utat. Vagy a Mazurek, vagy semmi, gondoltam. Végül megint csak segítőtársakra a- kadtam, akik nekivágtak a tenger korallzátony-világának, megkeresték a jachtomat és visszahozták a kikötőbe. Csak most, hogy újra meg újra végiggondolom az eseményeket, tudatosítom, hogy megszámlálhatatlanul sok ember sietett a segítségemre. Nélkülük, tanácsaik, segítségük nélkül talán nem is jártam volna sikerrel. — Hogyan él azóta idehaza? — A lengyel Jachtszövetségben dolgozom. Élményeimről könyvet írtam, nemrégiben jelent meg. Odahaza szívesen főzök, varrni azt nem szeretek, és rengeteg találkozóra járok, mesélek élményeimről. Gyermekem nincs. ■ Odahaza szívesen van egyedül? — Ha elkerülhetetlen, egy- -két órára Igen, de a tengeren megelégeltem a magányt, társaságba kívánkozom, szeretem a sokadalmat, az embereket. — Mit üzen azoknak, akik előtt hasonlóan nehéz feladatok vagy épp hasonló utazás áll? — Azt, hogy semmitől sem szabad visszariadni, nincs olyan nehéz feladat, amelyet az ember ne tudna megoldani. Látja az én példámon: még egy nő is képes volt arra, hogy egymaga körülhajózza a Földet. Mert akartam, és bíztam magamban. Emlékszik Hemingway öreg halászára? ö sem az erejével győzött, hanem szívósságával, kitartásával, akaraterejével. Addig sem ismertem lehetetlent, most még inkább azt vallom: az ember előtt nincs lehetetlen! — Kedves Krystyna asszony és Liskiewicz úr, köszönöm a beszélgetést, jó szerencsétI ZOLCZER JANOS A szerző (2) és az Inter- press felvétele * V
