Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-08-21 / 34. szám
A VÁMOS Seurat és Signac, a neoimpresszionizwus két vezéralakja egy Ízben meghívta Degas-t, hogy nézze meg a Függetlenek Szalonjában kiállított képeiket. Arról akarták meggyőzni az idős mestert, hogy az ő irányzatuk képvisel! a jövő festészetét. Degas egy ideig hallgatta a két festő el méleti értekezéseit, majd türelmét vesztve hirte len megfordult és találomra a háta mögött füg gő képek egyikére bökött ujjával: „Miért ne lehetne például éppen ez a jövő festője?“ Az a kép Henri Rousseau, a Vámos képe volt. Az eset valóban megtörtént, de hogy Degas éppen Rousseau képére mutatott, csak a véletlen müve volt. Ám maga az a tény, hogy a kortár- sak megjegyezték, kinek a képe előtt hangzottak el Degas szavai, arra enged következtetni, sejtették, hogy a nagy impresszionista véletlen vá lasztását az utókor egyszer még igazolni fogja. Vagy talán épp azért jegyezték meg a kép alkotójának nevét, mert akkor ez a választás any- nyira abszurdnak tűnt? Ez még valószínűbb, hisz kortársai szemében aligha akadt nevetségesebb és szánalmasabb figura Henri Rousseau-nál, a szabad Idejében festegető vámosnál. S az utókor is, amely már tisztelettel és csodálattal adózik festészetének, gyakran megfejthetetlen rejtélyként szemléli művelt, azon töprengve, vajon honnan merítette képeinek varázsos álomvilágát ez az egyszerű ember, aki rajzolni, festeni soha nem tanult. Valami szuggesztlv, szinte mágneses titokzatosság árad képeiből, amely rányomta bélyegét a művész életére is. Ma már alig tudjuk kibogoznl Rousseau életét a köréje font legendák tömegéből. S a legendák nagy részét maga Rousseau gondolta ki és terjesztette, talán így akarta kárpótolni magát élete sivárságáért. Henri Rousseau 1844-ben született a franciaországi Lavalban, egy elszegényedett bádogos negyedik gyermekeként. Iskoláit közepes eredménynyel végezte, mert a kötelező tantárgyaknál mindig jobban érdekelte a költészet, a rajz és a zene. Iskolai tanulmányai befejezése után egy ügyvédnél kapott állást, innen azonban hamarosan távozni kényszerült: sikkasztáson kapták, s habár a sikkasztott összeg nevetségesen kicsi volt, alig haladta meg a 20 frankot, elegendő volt ahhoz, hogy a 19 éves fiatalembert egy hónapi börtönbüntetésre ítéljék. Hogy elkerülje a botrányt, beállt önkéntesnek a hadseregbe. Később barátainak azt állította, hogy az 51. gyalogezred tábori zenekarának tagjaként részt vett a mexikói háborúban. Sokan ezzel a mexikói kalanddal magyarázták képeinek gyakori egzotikus témáit. 0- jabb életrajzírói szorgalmas kutatások után megcáfolták ezt az állítását. Kiderítették, hogy Rousseau közkatonaként egy francia kisvárosban töltötte szolgálatát, és a mexikói háború részleteit csak a hazatért veteránok elbeszéléseiből ismerhette meg. Négy évi katonaság után 1868-ban leszerelt és hamarosan megnősült. Többször változtatott állást, míg végül a párizsi élelmezési vámnál helyezkedett el. Munkájában nem sok öröme telt, hisz a megrögzött álmodozótól misem állt távolabb, mint a vámház előtti örökös posztolás. Ebben az időben kezdett el rendszeresen festeni. Lefestett mindent, amit látott: embereket, utcákat és tereket, mozgalmas rakpartot és csendes, elhagyatott Párizs környéki zugot. Egy gyermek mindent újrafelfedező szemével nézte a világot, s vásznain költőivé, szebbé varázsolta azt. E szokatlan kedvtelése, .no meg a kísértetektől való babonás félelme miatt kollégái kíméletlen élcelődéseinek célpontja lett. Saját állítása szerint 1885-ben állított ki először, a Salon des Champs-Élysées tárlatán. A katalógusokban azonban nyomát sem találták képeinek. Ez is egy beteljesületlen vágyálom volt, ami csupán Rousseau képzeletében valósult meg. Egy évvel később mégis alkalma nyílt bdmü- tatni müveit. Igaz, hogy ez egy kevésbé előkelő helyen, a visszautasított művészek, a Függetlenek tárlatán történt, ahová a tisztes párizsi polgár csak megbotránkozni járt, de tárlat volt, és végre igazi művészekkel ismerkedhetett meg, olya nokkal, mint Seurat, Signac, Redon, Dubois-Pil- let, Cross, Charles Angrand és Pissarro. 1893-ban Rousseau nyugdíjba vonult, hogy teljesen a festészetnek szentelhesse magát. Ebben az évben került szorosabb kapcsolatba Alfred Jar- ryval, a költővel. Az Ubu király akkor mindössze 20 éves szerzője földije volt Rousseau-nak. A r H. ROUSSEAU: funiet apó kocs tja, olaj, 1908 Vámos képeiben azt látta és értékelte, ami rá magára is jellemző volt: a bizarrságot és az eredetiséget. Rémy de Gourmont, aki jarry révén ismerte meg Rousseau-t, és Jarryhoz hasonlóan méltató cikkeket írt róla, ugyancsak azt fedezte fel festményein, ami őhozzá is közel állt. Gourmont a gótika szerelmese volt, s így az egyszerű, erőteljes formák, a képek kifejező gondolatisága ragadta meg. A kritikusok sem tudtán mit kezdeni Rousseau-val. Volt, aki felnagyított perzsa miniatűrhöz hasonlította képeit, mások japán és kínai hatásokat véltek felfedezni müveiben. Még Apollinaire is, aki szintén Jarry révén került kapcsolatba Rousseau-val, s őszinte csodálója volt művészetének, egzotikus történeteket terjesztett róla, talán abban reménykedve, ha mexikói hőssé a- vatja barátját, elhallgattatja a rajta gúnyolődó- kat. A Függetlenek 26. tárlatáról szóló ismertető cikke is — Rousseau-hoz érve — ezekkel a szavakkal kezdődik: „Azt hiszem, ebben az évben senki sem mer majd nevetni. Ebből a képből á- rad a szépség ...“ Pedig nevettek, Rousseau közvetlen környezete, a magafajta kisember számára a hóbortos, különc festő, a művészek szemében pedig a festegető „civil", „a“ Vámos volt. Mindkét fél számára idegen. Kuriózum. Rousseau maga mindezt nem vette észre. Mint ahogy nem vett tudomást a körülötte dúló stíluscsatákról, változásokról sem. ö, aki a neoimpresz- szionistakkal,- divizíoaistákkal, fauvlstákkal egy teremben állította ki képeit, rendületlenül haladt a maga útján. Szűkös nyugdíjából éldegélve festett, és órákat adott, rajz- és zeneórákat. S ha a pénze elfogyott, olykor-olykor maga is muzsikált a párizsi bérházak udvarain. A fűszeresnél, hentesnél képeivel fizetett, szatócsokról és kisbiva- talnokokról festett portrékat. Modelljeinek arcán centiméterrel mérte a távolságokat és ragaszkodott minden apró részlethez. Az egzotikus képein látható fantasztikus növények megfestéséhez a párizsi Botanikus Kertben keresett inspirációt, kedvelt állatfiguráit, az oroszlánokat, tigriseket, jaguárokat és majmokat korabeli képeslapok és gyermek-képeskönyvek gyakran naiv illusztrációiról másolta. Zenét komponált és gyermeteg drámákat írt (persze, sikertelenül), de mindenekelőtt festőnek vallotta magát. Nagy festőnek. Gyermekien naiv és befolyásolhatatlan érzés- és gondolatvilágát nem érintették a festői teóriák és kételyek. Az anatómia, a távlattan, a légperspektíva, a valeur szabályainak ismerete és figyelembevétele nélkül alkotta képeit, mesesze- rüvé komponálva át a legszürkébb valóságot. Nem kedvetlenítette el semmi, sem a gúny, sem a nyomor. A híres képkereskedő, Ambrolse Vol- lard szerint „lehet, hogy képei nem tetszettek mindenkinek, de egyszerű, szeretetreméltó és nyájas lénye mindig megnyerte az embereket.“ Békés belenyugvással viselte a legnagyobb csapásokat, első, majd második felesége elvesztését, nyolc gyermekének korai halálát, egyetlen életben maradt leánya zsarnokoskodását. Pár évvel halála előtt, 1905-ben rámosolygott a szerencse. A művészek és a képkereskedők egyre inkább méltányolták művészetét. A Függet------------«M 9 Á LOMVILÁGA lenek Szalonja után képei végre bekerültek a Grand Palais des Champs-Élysées kiállítótermeibe is. Megrendelései fokozatosan szaporodtak. Szerényen bár, de megvendégelhette barátait, a- kiknek tiszteletére műtermében „családi zeneesteket“ rendezett. A nagy „család“ tagjai csaknem kivétel nélkül művészek voltak: az elmaradhatatlan Apollinaire, a német származású képkeres- kedö, Uhde. a fekete humor koronázatlan királya, Alfred Jarry, a komoly intellektüe! Andre Salmon és Max Jacob és persze az ifjú festő-titánok — Picasso, Braque, Delaunay, Derain, Van Don- gen, Max Weber, Marie Laurencin. Rousseau hálásan fogadta feléje áradó szeretetük minden jelét, de művészetüket nem értette meg. Az ő világa egészen más volt, egyikükhöz sem hasonlítható. „Mi ketten, mi vagyunk a század legnagyobb festői — mondta egyszer a fiatal Picassónak —, te az egyiptomi Irányzatú, én pedig a modern festészetben ** 1908-ban Uhde önálló kiállítást rendezett Rousseau képeiből. Életében ez lett volna első és egyetlen kiállítása. Képeit egy kis kézikocsin maga szállította el a Notre-Dame-des-Champs utcára, ahol egy bútorkereskedő az üzlethelyiségét engedte át neki A Vámos magán kívül volt a boldogságtól és az izgalomtól. Öröme azonban nem tartott sokáig. A kiállításra egyetlen ember sem jött el. Kiderült, hogy Uhde elfelejtette feltüntetni a meghívókon a kiállítás pontos címét. Ugyanebben az évben Picasso egy zslbárusnál rábukkant Rousseau egyik női arcmására, s any- nyira megtetszett neki, hogy megvette. Ez adta neki az ötletet1, hogy műtermében estélyt rendezzen az öreg festő tiszteletére. Egy székből és zsámolyból trónust rögtönzött számára, onnan hallgathatta Apollinaire hozzá írt versét és az egybegyűlt művészek pohárköszöntőit. A vacsora után elővette hegedűjét — egy olcsó gyermek- hegedűt —, és saját szerzeményeit játszotta el barátainak. A nagy ünneplés könnyekig meghatotta, boldogan szunnyadt el egy sarokban, ki tudja, hová álmodva magát a szüntelen zsivajban, feldöntött székek és szanaszét heverő üres palackok között. öreg napjait egy csúnya epizód zavarta meg: csekk-könyv hamisításáért fogták perbe. A hamisítás ötlete egy Ismerősében fogant meg, ő beszélte rá Rousseau-t, hogy segítsen terve megvalósításában. A büntetés 2 évi börtön lett volna, Rousseau ügye rosszul állt, amikor ügyvédje u- tolsó érveként felmutatta a Vámos egyik képét: „Nézzék meg ezt a képet, uraim, és döntsék el, bűnös-e ez az ember? Festészete éppúgy, mint intelligenciája, még azokból az Időkből való, a- mikor azt sem tudták, mi fán terem a csekk- -könyv.“ A nem túl hízelgő érvelés hatott, Rousseau-t felmentették. 1910-ben halt meg a Neéker-kőrházban. ahol a nyilvántartásban mint alkoholista szerepelt. Utolsó útjára mindössze heten kísérték el, köztük Paul Signac, a Független Művészek Társaságának elnöke. A halottat a bagneux-l temető szegények számára fenntartott közös sírjába helyezték. Apollinaire ceruzával megható sírverset írt fejfájára, amelyet késbb Brancusi és Ortiz de Zarate — követve a költő kézírását — kőbe véstek. Ez » sírvers díszíti sírját mai helyén, Lavalban Is. Halála óta napjainkig tanulmányok, vaskos könyvek egész sora jelent meg életművéről. Vannak, akik tudatos művésznek, mások pedig ösztönös, naiv zseninek ábrázolják. Sokan jelrendszerének tudatos, szerves tartozékait látják a- zokban a perszpektívikus deformációkban, amelyek annyira jellemzőek műveire, s amelyek miatt annyi gúnyolódás érte életében. Néhány szakember még a „naiv“ jelzőt is elhagyja neve mellől, azzal a meglndoklással, hogy a naivitás sohasem rendelkezik a tudatosan használt, hatásos eszközök olyan széles skálájával, mint az Rousseau művein tapasztalható. Egyben azonban mindkét tábor tagjai megegyeznek: Rousseau a festői ösztön hallatlan biztonságával rendelkezett, s ha ábrázolásaiban a valóságérzékelés általánosan bevett sémáitól el is tért, szuverén, egészen sajátos és megismételhetetlen festői világot teremtett. Rousseau fiatalabb kortársának, Gauguinnek e gészen Tahitiba kellett mennie a költészet után. A Vámosnak nem volt erre szüksége. Ö magúban hordozta a poézist. Ez a titka annak, hogy bármilyen témához is nyúlt, költészet született ecsetje nyomán. —tik— ADAMIS ANNA - GROSS ARNOLD: VERSEK ÉS KÉPEK Szokatlan, a maga nemében egyedülálló vállalkozás a budapesti Corvina Kiadó közelmúltban megjelentetett „Versek és képek" című kötete. Adamis Anna sikeres slágerszerző, több mint egy évtizede a fiatal (és időközben felnőtt) zenerajongók egyik legkedveltebb dalszövegírója. A magyar könnyűzene rangos előadói tolmácsolásában, s Presser Gábor és mások zenéjével hallva a kritika meg a közönség is elismerő örömmel fogadta ezeket a versikéket, mert újat hoztak a magyar könnyűzenébe. Az adott zenéhez kötődő, mesterségbeli igénnyel megírt, mondanivalót is hordozó dalszövegek ezek. A „Versek és képek" Adamis Anna negyvenkilenc, a könnyűzenei felvételekről jól ismert szövegét tartalmazza. így versként kapva kézhez a kedvelt slágereket, valamiféle hiányérzet maradt bennem. Hiányzik a zene ezekhez a szövegekhez. A könyvből derül ki, hogy bár Presserék zenéje nek támaszai voltak ezek a szövegek, zene nél kül, önmagukban esetlenek, nem élnek, nem hatnak, költészetnek pedig vérszegény, csenevész strófák csupán. A „Versek és képekéről szólva úgy érzem, némi módosításra szorul a rovat címe. „Lapozgatok egy könyvet“ lenne most a helyes, mert ez a kötet elsősorban többszöri, szemet gyönyörködtető lapozgatásra csábít. Gross Arnold ezúttal is nemzetközi rangjához méltót alkotott. Varázslatos, meseszerűen izgalmas-kalandos és elbűvölő világ tárul elénk a művész jellegzetes, utánozhatatlanul könnyed, maga biztos vonalvezetésű harminckét színes rézkarcán és tucatnyi egyszlnnyomásos grafikáján. Képtelenség egyszer átlapozva „végigfutni“ ezeket a grafikákat, önkéntelenül is vissza-visszalapoz az ember, tekintete elbolyong egy-egy kép izgalmas részleteiben is, és ilyenkor már a versikék hiányosságai sem zavarják, legföljebb utólag tűnődhet el: Hogyan kerültek e remekművek közé e- zek a szövegek!? Pálházy József
