Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1979-08-14 / 33. szám

ZOICZER JÁNOS OLASZORSZÁGI ÚIIJEGYZETEI

4

Amíg a Colosseum áll, állni fog Róma, ha elpusztul, elpusztul Róma és a világ is.

(Beda Venerabilis 673—735)

A Colosseum belsejében állok, és nem tudom eldönteni: vajon csodál- jam-e a közel 1900 éves, 50—70 ezer férőhelyes amfiteátrumot, amely, tízezer köbméter kőből épült föl; vagy tekintsem inkább ezt a kolosszális építményt ókori kis Auschwitznak? Mert méretei, szépsége, pompája lenyűgöző. Évszázadokig használták „kőbányának“, falaiból középkori várak, reneszánsz paloták egész sora épült, de így Is csak belső burkának kis részét tudták széthordani. A Colosseum gladiátort viadalok és hajó- esaták mellett a keresztényüldözés fóruma is volt A rómaiak az éhes vadállatok elé vetették a keresztényeket, s ez egyenlőtlen viadalban tízezrek gyönyörködtek. Gyakori látványos szórakozásuk volt ez, olyan természetességgel ültek be Róma derék polgárai a nézőtérre, mintha színielőadásra váltottak volna Jegyet. A Colosseum felbontott „padlózatán“ Jól látni, hogy alatta utak, bonyolult építmények házódtak, ahol többek között a vadállatokat is tartották. 404-ben aztán egy Telemachos nevű szerzetes nem hagyta szó nélkül népének e barbár szórakozását: szót emelt, prédikált ellene. A felbőszült hallgatóság, mint akinek kedvenc Játékszerét akarják elvenni, agyonverte a szerzetest. A véres kirohanásnak mégis meglett az eredménye: Honorius császár beszüntette a „mutatványokat“! Telemachos vesztével megszűnt valami; valami, amit a mai olasz történelemtudomány szívesen törölne a múltból, sőt, kétségbe is vonja emberek vadállatokkal való széttépetését. Mindez a tényeken semmit sem változtat, nem legenda. A Colosseum áll, Róma is, a világ is, és hozhatnánk föl példát — évtizedekkel ezelőttit isi —, amikor nemcsak szépet, barbárságot Is tanult a világi Rómától is!

Telemachos nem állította meg örök Időkre a kegyetlenkedést! Rómában. Itáliában duplán nem!

2

Itélla-szerte. de főleg Rómában minden sarkon látni hatalmas, terebélyes standokat. Újságárusok legalább tíz, vagy még több négyzetméternyi területen árulják a különféle napi- és hetilapokat, folyóiratokat, magazinokat, több százféle sajtóterméket. Az is szembetűnő, hogy nagyon kevesen vásárolnak újságot. Kávéházakban, parkokban nem látni újságolvasó embereket. (Mint csodabogárra néztek rám az egyik kávéházban, hogy böngészem az olasz lapokat!) Inkább trécselnek, bámészkodnak, ülnek a semmibe meredve. Mindez azért említésre méltó mert a rengeteg újság

ellenére is nagyon rosszul tájékozottak az olaszok. Az állami és magán tévé- és rádióállomások, a rengeteg lap — amelyeknek a világ minden pontján vannak tudósítói — majdhogynem senkit sem érdekel. Csak a nagy-nagy szenzációkra figyel oda az olasz ember, valóban világrengető e- seménynek kell történnie, hogy bekapcsolja tévéjét, rádióját, újságot vegyen. És megdöbbentett az is, hogy rólunk, a szocialista országok életéről mennyire hiányosak, semmit érőek az információik, ha egyáltalán van valamilyen értesülésük. Hazánkról például a legtöbben csak annyit tudtak, hogy Itt „nemrég“ háború volt, és az ország valahol a „vasfüggöny“ mögött van. Ez minden. Ennél többet a többi szocialista országról sem tudnak. És úgy néznek ránk, mint csodabogarakra, akiknek az kell hogy legyen életük legnagyobb élménye, hogy eljöttek kapltallzmusnézőbe. Nem az, hogy Rómát látják — például —. hanem az, hogy kapitalista világvárost látnak. De nemcsak rólunk, Nyugat-Európa, a--világ más-országat-' ról sem tudnak sokat. Egyszerűen a- zért nem, mert az olasz átlagembert nem érdeklik az effajta dolgok. Neki ott a maga gondja — megy-e az üzlet vagy sem, kivel csalta meg a felesé ge, vagy kivel nem —, és fütyül arra, hogy a „vasfüggönyön“ innen és túl mi történik széles e nagy világban. Itáliában csak nagyon művelt értelmiségivel lehet olyan szinten elbeszélgetni, mint errefelé egy nem okvetlen az értelmiségi rétegbe tartozó átlagemberrel.

Lehet, mindez nagyon hihetetlennek tűnik, a példa talán meggyőzőbb. Rómában a szálloda tulajdonosa azt mondja:

— A németek fasiszták, a szocialista országokban élők kommunisták, az olaszok keresztények.

— Kiket sorol a szocialista országokban élők közé, melyik népeket, nemzeteket?

— Hát... azokat... ott.. .1 — mutat maga elé jobb kezét kinyújtva. Ha nem tévedek, ha orientációs érzékem nem csal — és általában nem szokott csalni —, arrefelé, ott a Föld közi-tenger van. Pár száz kilométe rés távolságra.

Más.

Egy másik szálloda bárjában disz kózenére táncolunk. Jó a hangulat, mindenki önfeledten rázza magát. A mi csoportunkból vagyunk a bárban, meg néhány magyar turista és három olasz. Az egyikük azt mondja:

— Csak táncoljatok, otthon Ilyenben úgy sincs részetek!

Pedig semmivel sem jártunk különben, mint Itthon vagy bárhol, ha Jó zene szól és van hozzá még egy-két pohár bor is.

Aki még emlékszik az előző heti folytatásra, amikor is azt írtam, hogy Olaszországban már nagyon korán, szinte középiskolás korukban politizálni kezdenek a fiatalok, az most megkérdezheti: nincs itt valami ellentmondás? Nincs! Az ő politizálásuk teljes mértékben egyedinek nevezhető. Csak a saját kis és nagy ügyeik kerülnek terítékre; kívülebbre, távolabbra már nem tekintenek. Ez egyrészt érthető is: túl sok a gond Itáliában. elég annal; egy tizedét is számba venni, „nem még a mások bajával foglalkozni!“ — ezt az utóbbit már egy főiskolás szájából hallottam az egyetemi városrészben.

3

Szállodánk tulajdonosát azért mi is csodabogárnak néztük. Ö a tulaj, ő a főszakács és esténként ő szolgálta föl az ételt. Egymaga mind a negyven embernek. Pillanatok alatt, fürgén, gyorsan. Csodabogárnak azért Béztük, mert nem értettük, hogy miért csinálja mindezt ő, és egyedül. Miért nem tart szakácsot, pincéreket és miért áll be a portán a pult mögé kiadni nekünk a kulcsot. Hiszen nálunk ilyen nincs. Itt, ugye, egy szállodának van főnöke, annak van helyettese, van művezető, van főszakács és szakács, van pincér és főpincér, van néhány portás... Hogy bírja ő, egymaga ennyi ember munkáját elvégezni? —- kérdeztem tőle az egyik éjszaka, amikor mindent elrendezett a konyhában, sőt már a reggelihez is megterített:

— Uram, tudja hová jutnék én, ha ennyi embert tartanék? Holnap becsukhatnám a boltot! Egyébként, valóban sok ez a munka, de megszoktam, és vagy dolgozik az ember egyfolytában és tisztességesen, vagy fölkopik az álla. Én fél évet dolgozok hajnaltól estig és az év másik felét utazással töltöm el. Pihenek! De ezért a félévi semmittevésért keményen meg kell dolgoznom. Másképp itt nem megy!

Szóval, a szervezés... de nem is következtetek tovább.

Beszélgettem egy római kiskocsmában gyári munkásokkal, és ők elmondták, hogy reggel hétkor kezdik meg a munkát, de háromnegyed hét után öt percei már a munkaasztal, a gép mellett állnak, és várják a kezdést jelző sípszót. Fél hétkor már a gyárban kell lenniük, legkésőbb eddig lebélyegezni a kártyát. Másképp egy perc késésért is — mármint fél hét utón egy perccel! — arra a napra egy 6- rával kevesebbet számolnak el neki. És nincs magyarázkodás, kifogás, hogy ezért vagy azért késtem. Nem volt ott időre, és kész! A munkaidő alatt nem lehet ki s be járni a gyárkapun, nem lehet akármikor leülni cigarettázni, sörözni — sörözni, italozni egyáltalán semmikor se lehet! —, nem lehet kikapcsolni a gépet, hogy most pihenek egy félórácskát! Abban a pillanatban repülne, másnap már be se kell jönnie. A nyolc óra az a tiszta, ledolgozott munkaidő. „Eny- nit harcoltak ki maguknak valamikor a munkások!“ — mondta az egyikük, aki régi párttag.

4

Rómát járva két helyen nem akartam hinni a szememnek. Először, amikor a Capitoliumon megláttam a Michelangelo tervezte Városháza palotájának bejáratát — szétrobbantva. Goda Gábor ezt írta róla az Élet és Irodalom 79/18. számában: „...ezt a teret egy nyomorult fasiszta, egy átkozott bérenc gazember, akit embernek látnak, igen kérem, egy embernek, felrobbantotta ...“ Néhány hónappal ezelőtt! A Capitolium néhány száz méterre van a Colosseumtól. Attól a helytől, ahol Teleraachost agyonverték. Ezerötszáz évvel ezelőtt. Mártír volt és helyébe Rómában nem áll ú] „mártír“. A fasiszta brutalitás — annak nevezem a „kereszténytépe- tést“ isi — nem szűnt meg. Példa erre ez a „fényes“ huszadik század, a Capitolium. Nem akartam elhinni, nem akartam hinni a szememnek, amikor a romokat láttam, pedig már korábban is értesültem az esetről. Nem akartam hinni, hogy Telemachos veszte néhány száz méterre értelmetlen volt!

Hitetlenkedésem másik helyszíne a vatikáni múzeum, ahol a pucér szobrok szeméremtestét — az utókor prűdjei gipsz fügefalevekkel ragasztották le, nehogy valaki azt higgye, nudista strandon jár. Sebaj, ez még megbocsátható. ettől még nem dől romba a Capitoliumon, a Városháza bejárata.

Csak meg kellett szoknunk, hogy van fügefalevél, és van Róma, ahol csodálkozni, hitetlenkedni már semmin se szabad.'

Az ókori Róma romjai A Cotosseum kívülről.

— 5

A Krím

félszigeti

találkozók

A testvéri szocialista országok vezetői a Krím félszigeti találkozókon eszmecserét folytatnak korunk legfontosabb problémáiról. Ezek a megbeszélések megerősítik a, jelent illető legfontosabb kérdésekben vallott nézetek azonosságát.

A világ egyik legfontosabb problémája, melyről a Krímben az európai biztonsági értekezlet negyedik évfordulója küszöbén szó esik, ez az enyhülés megszilárdítása. A helsinki Záróokmány úgy fogalmazott, hogy erőfeszítéseket kell tenni az enyhülés állandó és egyre életerősebb, átfogóbb és egyetemes méretű folyamattá tétele érdekében. A testvéri szocialista országok elégedettek azzal, ami e téren végbemegy. Ugyanakkor látják azokat a nehézségeket, amelyeket az enyhülés ellenfelei okoznak. Mindinkább előtérbe kerül az a feladat, hogy ezeket a nehézségeket leküzdjük és csökkentsük a kontinensen a katonai szembenállást.

A testvéri országok vezetői határozottan és egységesen fellépnek azért, hogy azok az államok, amelyek részt vettek a biztonsági értekezleten, bővítsék a bizalmat növelő intézkedéseket. Azt is kifejezésre juttatják, hogy a bécsi szovjet-amerikai csúcstalálkozó és a második SALT-megállapodás megvalósítása jelentősen korlátozni fogja a fegyverkezést, és kedvez a szovjet-amerikai kapcsolatok általános fejlődésének.

A szocialista országok, amelyek vezetői szívélyes légkörű találkozókat tartanak a Krím félszigeten, részt vesznek a közép-európai fegyveres erők és fegyverzetek kölcsönös csökkentéséről Bécsben folyó tárgyalásokon. A krími találkozóról kiadott közlemények ezzel kapcsolatban rámutatnak, hogy haladást kell elérni a leszerelés és a katonai enyhülés problémáiról folyó összes nemzetközi tárgyaláson.

Helyénvaló itt emlékeztetnünk arra, hogy a testvéri szocialista országok a maguk részéről sokat tettek a bécsi tárgyalások sikeres előmozdításáért. A Szovjetunió, Csehszlovákia, Magyarország és az NDK tavaly június 8-án és november 30-án jelentős kezdeményezést tett.

A testvéri szocialista országok rendkívül nagy gondot fordítanak az európai biztonsági értekezleten részt vett államok közötti bizalmat erősítő intézkedésekre. Most, Helsinki után négy esztendővel, gyakorlattá vált, hogy az érintett országok tájékoztatják egymást a hadgyakorlatról, megfigyelőket hívnak meg rájuk. így volt ez például legutóbb a Szovjetunióban megtartott Nyeman-had- gyakorlaton, amelyen nyugati katonai megfigyelő tisztek is részt vettek. E téren újabb lépés is történt. Májusban a Varsói Szerződés tagországai Javasolták, hogy idejében tájékoztassák egymást nemcsak a hadgyakorlatokról, hanem a nagyobb szabású belső csapat- mozgásokról és haditengerészeti gyakorlatokról is, ha a- zok olyan országok határai közelében zajlanak le, amelyek részt vettek az európai biztonsági értekezleten.

A Varsói Szerződés Szervezete kész megegyezni, hogy ne bővítsék a katonai-politikai csoportosulásokat. Európában, hogy csökkentsék a hadgyakorlatok méreteit, s hogy a bizalmat növelő intézkedéseket kiterjesszék a Földközi-tenger térségére. A szocialista országok javaslatai fontosak abból a szempontból is, hogy sikeres legyen az európai biztonsági és együttműködési értekezleten részt vett államok képviselőinek jövőre megtartandó madridi találkozója. A Krím félszigeti találkozók ismételten megerősítik, hogy a szocialista országok politikája az enyhülés elmélyítését szolgálja.

Igor Szinyicin, az APN politikai szemleírója