Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-08-07 / 32. szám
A SZISZ SZKB LAPJA XXVIII. évfolyam 1979. augusztus 7. Ara l,— korona MAI SZAMUNKBAN: Öttusa VB Budapesten „NYÁR-BEFŐZVE” - Tóth Erika írása a harmadik oldalon ÁLLÓVÍZ NAPOS IDŐBEN Zol- czer János riportja a 4. oldalon ■W!^' ' * J . . ^-ríaPíT---.....................- M IT HOZTÁL MAGADDAL? .s ff; (. " : | ; .■ I ' Elindul a turista. Megpakolja hátizsákját, kofferét, az autó csomagtartóját, és nekivág az útnak. Utak, városok, tájak, emberek hívták, csábítják. Hegyi ösvények és au tósztrádák, mellékútqk és vízi lagúnák. Európa, a világ útját. Aztán maga möqptt hagyja az utakat, és itthon - valaki . megkérdezi tőle: mit hoztál magaddal?... Mit hoztam? $ Itt egy olcsó trikó a velencei piacról, egy kazettába zárt ; gtpszfej a krakkói Posztócsarnokból, egy fatányér a román tengerparti árustól, egy nyaklánc az amszterdami zugárustól, itt,egy búgó kagyló az Adriai-tenger partjáról, egy vállkendő spanyalföldről... Igen, igen, mondja a kérdező, de milyen élményeket? Élmények? — kapis- gál a turista emlékezetében. Vannak azok is. Akkor meséljI Mesélne, de hirtelen nem tudja, mit mondjon el. Milyen jellegzetes élményt, amelyben csak ott lehet része az embernek, csak abban az országban, ahol ő megfordult. Élményt, amely egyedi. Hát... az élmények... — nyögdécsel, és csak akkor tudatosítja, silányak, semmitmondóak az élményei. A piacokon csak az árut látta, az árus arcára, kezére már nem figyelt oda; nem lesett be a kapualjakba, az eldu gott kis utcák portáinak udvaraiba; nem figyelt föl a panziótulajdonos kialvatlan arcára, szemére; a hatalmas építmények, templomok csak méreteikben voltak lenyü- gözőek, a bejárati ajtó miniatűr fafaragásait, a sarokban í eldugott kis remekmű szobrokat, a képtárak nem világhírű képeit nem is látta. Nem tudja, hogy abban az or szágban, ahol megfordult, mennyi a fizetése egy mun- kásnak, mennyi nyugdíjat kapnak az öregek, mennyibe ' kerül egy kiló hús, mennyi a lakbér... Tudod — szabadkozik —, úgy repültek a napok, min denre nem jutott idő, de majd jövőre. Majd jövőre megnézzük azt is, amit nem ajánl az útikönyv, ami a prospektusokon, térképeken nincs föltüntetve, amit az ide genvezető nem mutatott meg. Majd jövőre? és itt az új nyár, újra utazunk, újra hazatérünk, és megint megkérdezi valaki: Mit hoztál magaddal? Milyen élményeket? — Zolczer — „Két hétre jöttünk. Jól érezzük magunkat, örülünk, hogy együtt lehetünk. Munka közben nagyon jól összeszokik az osztályunk. Kitűnő a koszt, naponta ötször is étkezünk, ezért 14 koronát fizetünk. Munka után magnózunk, moziba járunk, kézimunkázunk, ismerkedünk a várossal.. “ (A Zilinai Építészeti Szakközépiskola másodikos diákjai az érsekújvári (Nővé Zámky) Slovlikban dolgoznak idénymunkásokként. írásunk a 3. oldalon.) Az állóvíz-pocsolya szélén rajkók hancú roznak. Szurtosak, mocskosak és meztelenek. De boldogok, mert övék az előttük elterülő „tenger“, s annak partjára más emberfia-gyermek nem teheti a lábát. Itt ők az urak, a teljhatalmú parancsolók, senki más. övék a három szál deszkából ösz- szekötözött pompás vitorlás is, amellyel nagy útra készülnek. Átszelik a tengert, átélnek száz kalandot, kikötnek sok szige ten, meghódítanak minden talpalatnyi íöl det. Ok még nem tudnak az űrutazásokról, még nem tudják, hogy létezik gyorsabb, korszerűbb gyermekkaland-álom is. ök még Kolumbusz utódai, ötszáz évvel ezelőtti lények. ök még csak most készülnek Amerika felfedezésére. A nagy út még előttük áll. És megindul a tutaj-vitorlás, halad a hajó. De az egyik szurtos kezéből kihull a maradék fél karéj zsíros kenyér, utánakap. és máris megbillen az egyensúly, az öt bátor hajós belepottyan a pocsolya-tengerbe Mire kimásznak, teljesen fellsmerhetet lenek. Az iszap átfestette testüket. A fél karéj kenyerét elvesztett fiú sir ordít, toporzékol: lehet, ma az a néhány harapás kenyér volt egyedüli étke, és több re talán már nem is számíthat. A maradék is odaveszett, akár a kalandosnak Ígérkező hajóút. A felfedezés Így újra elnapolódik. Amerika előttük egyelőre ismeretlen ma radl halljam, a legutóbbi látogatásom óta javuli a helyzet, kevesebb a gond a cigányokkal, lakást kapott néhány család, egyre kevesebb a hiányzás az iskolában, kevesebb a lopás, a betörés, késelés... Ezért nem jöhetek, hiszen ilyen jó hírekkel még sohasem leptek meg a nagyidaiak. Sőt, mindig az ellenkezője történt. A hírek egyre rosszabbak, egyre aggasztóbbak. A helyzet, a nagy- ídai cigányság helyzete napról napra romlik. Talán azért jövök, hogy újra lássam a régi ismerősöket, hogy újra köztük legyek, elbeszélgessek velük. Talán azért, mert még hiszek az írott szó hatalmában, erejében: hogy róluk, értük ordítva, hadakozva, csak megmozdul valahol egy segíteni szándékozó kéz. Mert a helyzet már tarthatatlan! A Nagyidéba (Velká Ida] • vezető főút szélén ácsorgók, onnan szemlélem az eseményeket, a cigánygyermekek játékát. -A faluba igyekszem, a cigányokhoz meg a falu illetékeseihez, vezetőihez. Sokadszor Jövök már ide, nem is tudora, mi vonz Nagyidéra újra meg újra. Talán azért jövök, hogy
