Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-18 / 51-52. szám
HETVENÖT ÉVVEL EZELŐTT SZÜLETETT LACO NOVOMESKY Laco Novomesky A SZÓ Fejezd be versed, búcsúzz el tőlünk, távozz végre te csupa játék költő. Ütött az Óra, vasra vert az tdő, és mi lankadt téblábolók, mint ő. Kökény-fanyar zokogás torkunkban, összemorzsol, szétzúz bennünket a kor. Veszve minden? A szó a nyelvemen van. Fájdalomra gondoltam, s megleltem, mi orvosol. VERS Száll az tdő, száll, mint a végtelenbe szárnyaló madár. Egyezerkilencszáznégy — feledtem azt az évet, mint ahogy az Union cafféban rég ottfelejtém fekete esernyőmet. De annyit azért sejtek, hogy abban az évben aligha világítá meg az eget Betlehem fénylő csillaga, s csak egy asszony volt az, ki szült fájdalomban fiú-gyermeket. Száll az idő, száll, mint a végtelenbe szárnyaló madár. Tizenkilencszer hullt el talán a virág, hogy a fiú megszólalt. Mert éltek gyengék és hatalmasok, New Yorkban álltak a felhőkarcolók. Kacagott Párizs is összevarrva gyönyörű hídjaival, Néger fiú és lány szerették egymást Elefántcsont-part partjainál, és Moszkvában még csak álmodta gyönyörűbb boldogságát, nagyobb karéj kenyerét a nő., A fiú éneke a világ lényegét nem változtatta meg. Es ma úgy tűnik, hogy semmire való az élete, ha a világban nem marad utána semmi se. De talán mégis: írjátok a javára, nagyon, végtelenül Imádta a világ nagy és apró dolgait. Németh István fordítása Az illusztrációkat Dolán György készítette It egyszer egy legény, és ide, a faluderékra Csiba László mostani házába járt udvarolni. Szép szál, derék legény volt, kedvelték ts a környéken. Kts híján elkényeztették, annyira rajongtak érte. Esténként, dolga végeztével véglgballa- gott az utcán, és bekopogtatott a lányos házba. Elegendő volt csupán kettőt koppintanla, s a menyasszony már perdült is ki a ház elé. Telt-múlt az idő: egy este, amikor megérkezett és bepillantott a házikó egyik szemén, nagy ámulatára azt látta, hogy aszo- bácska zsúfolásig megtelt fehérszeméllyel. Sötét este volt már, és ö úgy döntött, hogy megvárja, mihez kezd ez a tengernyi asszony meg lány. Bent az egyik egy papírdobozkát emelt le a szekrény tetejéről. A dobozkában kenőcs volt, és azzal megkente a hónalját. Majd a többiek következtek, és miután valamennyien vettek a kenőcsből, a dobozka visszakerült a helyére, ők meg nagy dér- rel-dúrral, sikongat ássál, énekszóval elrepültek. A legény akkor már tudta, hogy hányadán áll. Hiszen a menyasszonyát és annak az é- desanyját is látta. Gondolt egyet: beosont, a kenőccsel bemázolta az egyik lábát, majd lefeküdt az Agyba. Az ágy komótosan fölemelkedett, s ki- hajözott az udvarra. A legény nagy kíváncsian figyelte, hogy miként emelkedik mind magasabbra és magasabbra. Amikor lepillantott, majd elszörnyedt. Még a templom tornyánál ts magasabban repült. (Felső-csallóközi népiese — Innen már nem lehet leugrani — gondolta. Nem maradt más választása, mint békében kivárni a folytatást. Vagy egy órán át suhant az augusztusi ég alatt. A magasság akkor szűnni kezdett, és egy pázsitos félszigeten megállapodott a repülő ágy. A legény kikászálódott a párnák közül, s okosabb ötlete nem lévén, úgy határozott, hogy megszemléli a félszigetet. Alig kutyagolt pár száz métert, egy kunyhóra akadt, amelyben mécsvllág pislákolt. Emberünk az ablaküveghez tolta az orrát: s ahogyan így bepillantott, majd elállt a lélegzete. A házikó belsejében ugyanazokat a fehérszemélyeket látta, akiket korábban Csiba László házában. A sok-sok nő közül egyszer csak elöter- mett a menyasszonya. Kijött a házból, és így szólt: — A vesztedre jöttél, te szerencsétlent Az életedet teszed kockára minden pillanatban. Ha benn a boszorkányok megtudják, hogy utánam jöttél, véged. — lejegyezte Vajkai Miklós) A legény szóhoz sem jutott, úgy záporoztak a szerencsétlen lány sirámai, aki csupán akkor csöndesült meg. amikor az édesanyja is megjelent. — Én most fejőstehénné változtatlak — fordult a legényhez. — így talán megmenekülsz. S a legény azon nyomban fejőstehénné változott. A teste, az alakja tökéletes volt, a tőgye telt, mint a puttony. Ott legelészett a ház körül. De alig tűnt el a két nő a házikó gyomrában, már jött is kifelé a harmadik: egy nagyon vén boszorkány. Megállt a legelésző tehén mellett, és azt mondta: — Ami igaz, az igaz, jó étvággyal téped a füvet. Remek az étvágyad, te tehén... A szerencsétlen állat már se nem hallott, sem nem látott. A fejét se merte felütni, csak tépte, szaggatta a füvet. A lába a földbe gyökerezett, a teste remegett. A csúnya asszonyság ngm tágított mellőle és csak mondta, szajkózta a magáét. — A tested szép és arányos — kacagott a boszorka. — A tőgyed kis híján zsáknak is beillenék. Telt és fényes szőrű vagy, de a szemed, a szemed szomorú. De sebaj. Mi majd felvidítunk... — s hosszan elnyújtva, sipítozva kacagott, és visszament a házikóba. A szerencsétlen pára legfeljebb oddbb cammoghatott, több ideje nem maradt. Akkor emelte fel először szarvas fejét, hogy messzire prüszkölje első ijedségét. De alighogy fölemelte ormótlan, szomorúságba bukott fejét, már föl is tárult a ház ajtaja, kitódultak a boszorkányok, és körülállták Őt. — MegfejjükI — sugallta az első bestia. — Olyan a tőgye, hogy majd elpattan. A többiek jobb ötletet várva maguk elé pillogtak. — Bizony! — kapott a szón egy púpos hátú vénség. — Meg kell szabadítanunk csurranó tejétől. A körülállók elvigyontották magukat. — Sandán bámul ez a jószág — szólalt meg egy másik boszorkány. — Alighanem rosszat forgat a fejében. — Mintha öklelni akarna. ; — Ki kell égetni a szemét. — Ügy, ki kell égetni! Hősünk menyasszonya és annak édesanyja, bár ott álltak a, tehén mellett, ijedtükben szólni sem mertek. De rajtuk kívül ott volt még egy aszszony, akt megsajnálta a póruljárt legényt, és ezt mondta: — Ne bántsuk. Nem tehet róla, hogy i- lyenné lett. Ha már idekeveredett, hadd maradjon Itt, legalább lekoppasztja a füvet. A többiek nem mertek ellenkezni. Lassacskán fölemelkedtek a levegőbe és eltávoztak. Csupán a lány édesanyja lopakodott oda a tehénhez, és azt mondta: — Szerencséd van, drága fiam. Az első akadályt áthágtad, most szamárrá változtatlak. Pirkadatig még őgyelegj itt, legeléssz békében, a többi aztán eldől... S azzal, mint aki jól végezte dolgát, a többiek után repült. A szamár nagyon egyedül érezte magát az éjszakában. Alig várta a pirkadatot. Reggel nyolc óra is volt már, amikor egy öregasszony kisgyermekkel közeledett felé. A gyermek öt év körüli fiúcska volt, és ' ezt mondta: — Nagyanyám, ültess föl ennek a sza-. márnák a hátára. — Szívesen felültetnélek — válaszolt az öregasszony —, de ennek a jószágnak e- lég a maga baja. A szamárhoz lépett és így szólott: — Van itt a közelben egy falu, este öt órakor mise lesz ott. Menj el a szertartás ra, húzódj a karzat alá, ott senki sem vesz észre, és úrfölmutatáskor szaporázz oda az oltárhoz. A hívők majd űzőbe vesznek, de ne törődj velük, úgy igyekezz, hogy elérd az oltárt. A szamár bólintással köszönte meg az öregasszony jóságát, és elindult a falu felé. Este öt órakor, amikor már a település apraja-nagyja elfoglalta a padokat, beosont a karzat alá, és ott megvárta az úrfölmutatást. Nagy igyekezettel megiramodott az oltár felé, de a hívők űzőbe vették. Ütötték-ver- ték szegény párát. Kész csoda, hogy életben maradt. De a végén megmakacsolva magát, egy váratlan pillanatban az oltárnál termett, és a tisztelendő visszaadta emberi mivoltát. A szertartás végeztével a pap ezt mondta: — Egy erszény ezüstöt adok, Budáig fedezi az útiköltségedet. De jegyezd meg, módjával bánj vele, mert különben sohasem térsz meg. A legény megköszönte a segítséget és a jó tanácsot. A plébános még magyarázott valamit, és ezzel elbúcsúztak egymástól. Egy teljes esztendeig utazott a legény, amíg Buda váráig eljutott. Itt jelentkezett a királynál, elmesélte viszontagságait, és útiköltséget kért. Így jutott aztán haza. Otthon, miután bebizonyosodott menyasz- szonya és annak édesanyjának a boszorkány volta: a falu végén máglyán megé gették őket. Pedig hát ők cseppet sem ártottak a legénynek, hiszen az öregasszony még az életét is megmentette. De az élet, az élet mindig is ilyen: az emberi sors kiismerhetetlen.
