Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-18 / 51-52. szám
Azt, hogy utazni jó, utazni kell, mór tudták a régi rómaiak is. Időszámításunk előtt olyan utakat építettek, amelyeket a mai aszfaltútok készítői is megirigyelhetnek. Otjaik behálózták a hatalmas római birodalmat, a Földközi-tenger vidékét, eljutottak Kls-Azsiába, Indiába, Kínába, föl északra, az angolokhoz, mert mint Seneca magyarázta: . némelyek szerint valami velünk született Izgalom füti lelkünket, hogy lakóhelyünket változtassuk és szüntelenül máshol és máshol vegyünk szállást; mert az ember lelke állhatatlan és nyugtalan; megállapodni nem bír sehol; ide-oda kalandozik; gondolatat ismert és ismeretlen dolgokon szerteszét rajzanak; szüntelen kóborol, nem bírja a tespedés nyűgeit, a változatosság felettébb gyönyörködteti. Hogyan utazunk kétezer évvel a rómaiak után mi, turisták? Miért tódulunk útnak, és mit látunk az utazás során? Milyen élményekkel térünk haza, és mit látunk, tudunk meg az idegen országról, népének életéből? Mi hajt, kerget az utakra? nyok szállítanak la az utcán, őket is kifaggatjuk; megnézzük, hogyan ébred a város az áj lakótelepen; hogyan indul munkába az álmosszeműek serege; utazunk hajnali tömött buszokon; kimegyünk az állomásra megnézni a csöveseket. Igyekszünk úgy viselkedni, úgy „élni“, mint körülöttünk a többiek. Megtudni valamit a mindennapok, az éjszakák, a hajnalok életéből, belekukkantani a füszerüzletek vásárlóinak kosarába, stoppal átugrani egy közeli városba, körülszaglászni ott is a helyzetet.. • Látni, tudni, átélni minél többet. Nemcsak Dávid szobra, a Colosseum, a Fontana di Trevi, a bécsi Práter előtt le- cövegelni, hanem többet, sokkal többet látni egy idegen ország, egy idegen város életéből. Nemcsak azt, amit megmutat a turista előtt a mindig extra kedvesen mosolygó idegenvezetők kasztja, hanem azt, amit még talán ők sem láttak, ami nincs' a prospektusokban, útikönyvekben, nincs a térképeken. Az adott keretek között élni egy városban úgy az életet, mint ezt az itteniek teszik. Bevallom, csak azért elmenni Rómába, hogy „élőben“ lássam a Szent Péter-bazill- kát, a Colosseumot, Mózes szobrát — és mindezt csak kutyafuttában —, nem érdemes. Aprólékosabban, jobban szebügyre vehetem egy képről, filmről, mint Így! Persze jó ott lenni a Colosseum évezredes falai között, megérinteni múlott, kopott köveit, lefényképeztetni magunkat, hogy majd itthon mutogathassuk; de nekem ennyi még nem elég a „boldogsághoz“! Ennyi nem elégít ki! Megfordultam olyan lakásokban idehaza, ahol a háziak az ilyen saját magukat ábrázoló képeiket megnagyítatták és berámázva a falra akasztották. Lássa mindenki, hogy ők utaznak, és nem is akár- hová. Mert olyan divatos ma „Olaszban“, „Spanyolban“, Bécsben járni, s egyben sznobnak is lenni! Itt a számok előttem, de róluk csak any- nyit: évről évre mind többen kerekedünk útra. Közelebbre és távolabbra. Hozzánk is'egyre többen jönnek. Befizetünk egy utazási iroda társasútjára, valutát igényelünk, és vonatjegyet váltunk, úgy indulunk útnak, vagy csak egyszerűen stoppal barangoljuk be a világ valamelyik részét, mások kocsival vágnak neki, mások meg repülnek távoli vidékek felé. Ki-ki-tehetőssége, zsebe szerint. — összekuporgattam a pénzt erre a tár- sasútra — mondta egyik útitársam, akivel júniusban' együtt voltam az Ifjúsági Utazási Iroda (CKM) szervezte ausztria — olaszországi körúton. — Havonta félretettem ötszáz koronát. Nem jártam a haverokkal annyit sörözni, meggondoltam, hová adjam ki a pénzt, s összejött a hat és fél ezer korona. Olaszországot mindenképpen látni akartam, semennyi pénzt nem sokaitok érte. Mindezt még idehaza, a határon hallottam tőle. A társaság harmincon aluli, volt közöttünk három házaspár, az átlag életkor huszonöt év. Negyvenhármas létszámunk foglalkozásra nézve eléggé megoszlott: gépszerelő, technikus, orvos, festő, háztartásbeli, adminisztratív munkaerő, ápolónő, mérnöknő, munkásnő, érettségizett közép- káderek ... Tíz férfi, harminchárom nő. Az ország legkülönfélébb pontjairól. Ketten már jártak Franciaországban, ketten Jugoszláviában, egyikük volt japánban. Amikor azt kérdeztem tőlük, ki miért indult útnak, — egyikük sem örököli vagyont, mindannyian kitartóan takarékoskodtak, és szerintük különösebb megterhelést ez nem jelentett számukra —, azt mondták: „Világot látni!“, „Megnézni az Adriát!“, „Rómát akarom látni!“, „Venni néhány jó cuccot!“, „Még nem voltam sehol!“, „A barátnőim már annyit utaztak!“, „Divat ma utazni!“ ... Azt hiszem, néhányan nem rukkoltak ki az igazi okkal: azért utazni, hogy társaságban elmondhassa, — dicsekedhessen vele: „Látiam a Colosseumot! £n voltam Velencében! Az olasz Adriában áztattam a lábamatl Jaj, Firenze de csodálatos!“ Azért, hogy postára dobhasson egy képeslapot „Olaszból“ az irigy rokonnak, a hiú barátnőnek, a dicsekvő szomszédnak: nesze neked, lásd, merre voltam a nyáron! No de, ne legyünk rosszmájúaki Mert végeredményben utazni mégiscsak jó, mégiscsak szép, mégiscsak kell! Csak az nem mindegy: hogyan! Este, sötétben érkezünk meg egy idegen városba. Elfoglaljuk helyünket a szállodában, megvacsorázunk, és ...? „Nekem fáj a lábam, nem megyek sehová!“, „Végre kialszom magam!“, „Nekem van egy üveg pálinkán, gyertek a szobámba, megisszuk!“. „Hülyeség kimenni az utcára, még leütnek!", „Majd holnap megnézzük a várost, gyertek kártyázni!“... Mindannyian tudjuk, három éjszakát töltünk ebben a városban. Vagy eljutunk még ide az életben, vagy nem. A látnivaló pedig a rengetegnél is több: Rómában, Velencében, Firenzében, Innsbruckban, Bécsben. Mégis: majd holnap! Nem tudom, ki hogy van vele, de én egy idegen városban anélkül nem is hajtom álomra fejemet, míg nem csavarogtam be az utcáit, nem ültem be valameTényleg?! Amikor útitársammal egy-egy ilyen délutáni-éjszakai portyáról visszatérünk, reggelente kifaggatnak a többiek. Hol jártunk, mit láttuk. Es mi is kikérdezzük azt a két házaspárt, akik a múzeumokat, templomokat bújták. A többiek szájtátva hallgatják, milyen egy olasz család lakása, milyen a játékbarlang, mit mondtak a kocsmában az olasz melósek, hogyan élnek, mennyit keresnek, milyen volt a tüntetők között evic- kélni Róma utcáin. „Tényleg?!“ — mondják, de hogy ők is élmények után koslassa- nak, arra csak egy-ketten hajlandók.' Látják a múlt, a történelem fennmaradt fellegvárait, de az ország jelenéről, életéről szinte semmit sem tudnak meg. Nem tudják, mennyi a munkanélküliek száma, kapnak-e ezek az emberek segélyt vagy sem, hogyan él a fiatalság, hogyan él a szűk nteák embere. Nem készültek fel — ismeretekből — idehaza az útra, és mint kiderül, csak három útikönyve van csoportunknak. Csak illúzió és felületes kuriózum minden előzetes ismeret: spagetti, napfény, pálmafák, kéklő tenger, ricsajozó, hangoskodó olaszok., ■ Igaz, mindez megvan, de ez nem több, mintha hozzánk egy turista azzal a tudattal érkezik, hogy: van itt Tátra, brindzáé sztra- pacska, sör és kész. Ezek még • felszínnél is felszínesebb tények. Turlstaromantika. Es ugyanennyivel vagy csak valamivel több élménnyel távozni: édeskevés. És hogy ki ebben a hibás? Semmiképp sem az utazási irodai A CKM szervezéséről csupa jót mondhatok. Szép belvárosi panziók mindenütt, jó készt, pontos szervezés, a nevezetességekből igyekeztek megmutatni minél többet úgy, hogy szabad idő is maradjon elég. Sakkal inkább mi, utazók, turisták vagyunk a ludasok. Gyakran a sznobság hajt útra, nem a megismerés, a látókör bővítésének értékes és fontos ismeretek gyűjtésének a vágya. Csak nyakunkba vesszük a világot, és kergetjük a turistaromantlkát, hogy itthon elmondhassuk: „Az a csodálatos, napfényes Itáliai“ Vagy ennél többet is,,.? Fotó: a szerző Velence szűk, piszkos lagúnáinak romos házat között siklik csónakunk. lyik presszóba, nem néztem meg egy kapualjat, néhány kirakatot, nem láttam — legalább nagyjából — hol is vagyok, mit is tartogat a holnapi városnézés. Egykori diákvárosomba bármilyen késő este is érkezek, akkor sem megyek aludni, pedig ott négy évig éltem. Előbb végigmegyek a korzón, beülök a Carpanóba, megnézem itt is, ott is, mi változott, amióta nem jártam a városban. Hát akkor épp Rómában vasalnám a lepedőt .. .71 Legfeljebb ketten-hárman-öten indulunk el ilyen éjszaki portyákra, a többiek megboldogítják a szállodát: majd holnapi „Holnap“ meg ...?!“ Jön reggel értünk az idegenvezető, elcipel egy múzeumba — mondjuk a vatikáni múzeumba —, ahol több ezer kép, szobor meg miegyéb látható, abból ő ismer hatot-hetet, csak azok előtt áll meg és magyaráz: „Ez itt egy virág, amelyet...“; „Ez itt egy angyal, aki...“; „Ez itt egy ház, amely...“. Mintha ml hülyék lennénk, és nem ismernénk föl a virágot, az angyalt, a házát. De múzeumban vagyunk, illik fegyelmezetten viselkedni, nem elcsámborogni a csoporttól, mert a vezető néni akkor mérges lesz, s neki nincs arra ideje, hogy keressen minket. Es megint: itt egy kéz, egy virág meg egy ház, amely, ami, aki... „Tessék jönni utánam, ne maradjunk lel“ Futólépésben rohanunk, a kijáratnál megvesszük a múzeumi katalógust, gyorsan beszállás a buszba, létszám-ellenőrzés, indítsl Aztán belelapozunk a katalógusba — ahelyett, hogy az utcára figyelnénk; legalább így, a buszból lássuk, hol haladunk el —, és akkor jövünk rá: „Ni, de szép képi Ez hol volt, nem is láttuk? Meg ezt sem. Te ezt láttad, mert én nem?)“ Megállunk, kiszállás, újabb képtár, megint öt-hat képet ismer az idegenvezető. „Ne tessenek lemaradni!" „Beszállás!“ „Mindenki itt van?“, „Indíts! Gyorsan, mert lekésünk az ebédrőll“ Aztán hullafáradt mindenki, tussolás, és de jó puha ez az ágy! Így megy minden nap. Délután szabad program, mehet, ki merre lát. A festő házaspár még egyszer beveti magát a képtárakba; a másik hásaspár a templomokat bújja, az egyik) fiút a vasútállomások, repülőterek, kikötök érdeklik. A többiek meg ...? Vagy a szállodában maradnak, vagy az üzleteket járják, és azt kémlelik, hol olcsóbb a keresett áru. Este mindenki összesereglik vacsorára, vesz néhány üveg bort, és eiszopogatja a szállodai szobában. Majd holnap! Keszakarva eltévedni Az egyik útitárssal nyakunkba vesszük a várost. Igyekszünk szinte készakarva eltévedni. Firenzében az utolsó háznál fordulunk vissza. Benézünk kiskocsmákba és játékbarlangokba, az úgynevezett ifiklubokba és sötét udvarokba; megnézzük az esti kivilágított várat és a Ponte Vechión az éjszakai piacot, a perifériát és a korzót; kérdezősködünk a hajnali piaci árustól; kéjláFirenzei árnyjáték.
