Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-18 / 51-52. szám
Nyugat-Európa számíthat, Kínára, mint ahogy Kína is számít Nyugat-Európára! Ez volt a pekingi üzenet lényege, amelyet már csak azért sem kellett titokban tartani, mert a szovjetellenességet csaknem húsz éve nyíltan hangoztatják Kínában. Kína szovjetellenes politikai vonala kétségkívül 1979-re is érvényes, de a politikai kezdetei nagyon is kétségesek és aligha kötődnek egyetlen esztendőhöz. Huá Kuo-feng nyugat-európai kőrútjának menetrendjét — a meglátogatott országok sorrendjét — viszont pontosan úgy határozták meg, hogy az üzenetet mindenütt Áfák nem nőnek az égig közvetíteni lehessen, de egyben a kínai szándék is egyre erőteljesebben érvényesülhessen. Amikor Schmidt nyugatnémet kancellár közvetlenül a kínai vendég érkezése előtt kijelentette: „Súlyos tévedésben van az, aki feltételezi, hogy a Szovjetunió vezetői háborúra készülődnek ..., az NSZK nem hajlandó semmiféle kínai kártyát kijátszani a Szovjetunióval szemben, és ahhoz sem járul hozzá, hogy a kínaiak Nyugat-Európát játsszák ki a kelet-európai szocialista országokkal szemben ...“ — ezzel nemcsak a bonni, hanem a párizsi kormány jól ismert álláspontját is megfogalmazta, szinte visszhangozva a francia köztársasági elnök és más vezető kormánypolitikusok többször megismételt szavait. Franciaország és a Német Szövetségi Köztársaság nélkül azonban csonka, sőt — fele olyan értékű sem lett volna a nyugat- -európai utazási Ily módon Hua Kuo-feng Párizsban, majd Bonnban arra kényszerült, hogy figyelembe vegye azt az éles különbséget, amely elválasztja egymástól Peking, illetve Párizs és Bonn hivatalos politikáját. Nyugat-Európa üzleti köreiben Bonntól Párizsig és Londontól Rómáig csalódottan vették tudomásul, hogy a kínai gazdagsági tervezők „leszálltak a csillagokból“, vagyis erősen megkurtították a beruházási programokat, miközben a nagy bankházak éppúgy kezdik megkérdőjelezni Kína fizetőképességét, mint ahogy a kínai vezetés is egyre nyomasztóbban érzi a teljes eladósodás rémének fenyegetését... Hua Kuo-feng mind a négy nyugat-európai fővárosban aláírta a magas szintű látogatások protokolljához szigorúan hozzátartozó szerződéseket, mindent megnézett, a- mit megmutattak neki, minden iránt érdeklődött, amit eladásra felkínálták. De — egy újabb kínai-nyugatnémet keretszerződéshez hasonlóan — egyelőre „kitöltetlen keret“ maradt Cossiga olasz miniszterelnök új, nagyszabású hitelajánlata éppúgy, mint a függőlegesen felszálló brit szupergépek, a Harrierek Ugye, amelyet a kínai és az angol kormányfő személyes találkozója és „nagyfokú egyetértése“ sem tudott kimozdítani a holtpontról, mivel Kína ezt az üzletet is egyszerűen be akarja illeszteni a már aláírt gazdasági keretszerződésbe, és pénz helyett áruval szeretne fizetni... A fegyverüzletekre kétszeresen áll az, amit a tekintélyes svájci újság, a Neue Züricher Zeitung a kínai kormányfő nyugat- -európai körútját értékelve úgy fogalmazott meg, hogy „a jelek szerint gazdasági téren nem nőnek a fák az égig!“ Kína és Nyugat-Európa „érdekközössége“, amelyet a Hua Kuo-feng által közvetített üzenet oly erőteljesen hangoztatott, valójában nagyon is korlátozott és legfőbb korlátáit a Hua küldetésében is megfogalmazódott kínai politikai vonal képezi. 0. V. IRÁN Egy ország, amelyről 1979-ben sokat hallottunk Amikor e sorok íródnak, még nem mérhető fel, milyen nemzetközi bonyodalmakat válthat ki a teheráni amerikai nagykövetség dolgozóinak foglyul ejtése. Kétségtelen, hogy a diplomáciai személyzet sérthetetlensége olyan alapelve a nemzetközi életnek, amelyet minden államnak meg kell tartania. Izgalmas dolognak ígérkezik megfigyelni, milyen lesz a fejlődés Teheránban. A világban sok minden attól függ, hogy milyen irányba fordul az iráni forradalom. A császári Irán egyszerre volt az amerikaiak első számú bástyája az ázsiai kontinensen, és Kína fő szövetségese a Szovjetunió bekerítését célzó kísérletben, az o- lajexportáló országok leghatalmasabbika, az Arab-öböl vezető hatalma, a Közép-Kelet katonailag legerősebb országa, Izrael e- gyetlen szövetségese az iszlám világban, a világ legrégebbi abszolút monarchiája. A Nyugat annak idején azért, hogy bekerítse a Szovjetuniót, Ázsiában két paktumot hozott létre. Az első, a SEATO Dél- kelet-Azsiára vonatkozott. Az indokínai forradalmak győzelme 1975-ben ezt a paktumot darabjaira tépte. A másik, amelyet kezdetben Bagdadi paktumnak neveztek, 1958-ban elveszítette Irakot, s ennek folytán az elnevezését is meg kellett változtatni CENTO-ra. Ez valójában egy háromszög volt, amelynek csak az egyik oldala volt erős, Irán, a másik kettőt, Törökországot és Pakisztánt „kevéssé megbízhatónak“ minősítették. A teheráni bukás alig tfz hónappal követi az afganisztáni változásokat akkor, a- mikor Pakisztán a polgárháború szélén áll a Bhutto ügy miatt, s Törökországot szintén mély megosztottság gyötri. A második világháború után első ízben nincs nyugati katonai felvonulás a Szovjetunió ázsiai határán. Persze ott van Kína, amely kész szövetkezni az Egyesült Államokkal. Kína egyébként egyre inkább elszigetelődött Ázsiában. Az idei mozgalmas év első 45 napjában Peking elvesztette Ázsiában két fő szövetségesét: Kambodzsában Pol Potot, Iránban Mohammed Reza Pahlavit. Hua Kuo-feng elkövette azt a hibát, hogy 1978 augusztus végén meglátogatta a császárt Teheránban épp akkor, amikor a nép azt kiáltozta az utcán: „Le a sahvall“ Ha még ideszámítjuk az afgán elnököt, Mohammed Daudot, aki a múlt év áprilisában bekövetkezett bukása előtt Pekinghez közeledett, akkor elmondhatjuk, hogy Kína kevesebb mint egy év alatt három szövetségesét veszítette el Ázsiában. Érthető,- hogy vezetői kísértésbe esnek, és menekülnek a Nyugat irányába ... Mind a kínaiak, mind az amerikaiak aggodalmaskodva vetik fel a kérdést: melyik ázsiai szövetségesük következik ezután? Washington elhatározta, hogy nem vonja vissza csapatait Dél-Koreából, és megígérte Thaiföldnek, hogy konfliktus esetén támogatni fogja. Az amerikai hadügyminiszter, Harold Brown megpróbálta megnyugtatni Irán szomszédait. Még az angol királynő, Erzsébet is útra kelt, hogy szintén meglátogassa az Arab-öböl monarchiáit. A Közel-Keleten pedig az, hogy a térség leghatalmasabb országának az élén Menehem Begin barátját jasszer Arafat egy barátja váltotta fel, olyan esemény, amelynek a horderejét még nem lehet eléggé felmérni. Az izraeliek számára a szövetségesük elvesztése olyan kemény csapás, a- melyet ugyan megpróbálnak a maguk javára fordítani, figyelmeztetve az amerikaiakat, hogy most már csak ők az egyedüli megbízható szövetségeseik ebben az érzékeny térségben. Az olajat illetően meg lehet jósolni, hogy nemsokára korlátozva bár, de újra kezdik az iráni olaj exportját. Az új kormánynak pénzre lesz szüksége, és előbb-utóbb megközelíti azt az olajtermelési szintet, amely a császári Iránban volt. De az olajdollárokat másképp fogják felhasználni. A nyugati hadiipar valószínűleg elvesztette fő piacát. Egyébként a radikális iráni hatalom az OPEC-et harcosabb magatartás felé nyomhatja, s talán jobb együttműködésre a harmadik világ országaival. Marad az iszlám ügye. Ez az iráni forradalom igazi rejtélye. Valóban ez fogja irányítani az új vezetők tevékenységét vagy pedig a purizmus szakasza után csak hivatkozási alap marad, amelynek már nem lesz igazi hatása? Az iszlám más országaiban, közelebbiekben és távolabbiakban, szenvedélyes izgalommal figyelik az iráni fejlődést. Egyesek ki akarnak szabadulni a fékek, kötelékek közül és készülődnek. Mások meg — remegnek. s A diktátor halála VMS SZÖULI MÓDRA A dél-koreai események hárurn főszereplője: Pák Csöng Hi, akit lelőttek. Kim Dze Kju, a KCIA vezetője, aki lőtt (képünkön folyik a kihallgatása) és az ideiglenes utód: Csoj Kju Ha miniszterelnök, aki Pák Csöng Hl halála után átvette az elnöki teendőket. Amikor 1979. október 26-án á világ valamennyi hírügynöksége gyorshírben közölte a Szöulban kiadott hivatalos jelentést, amely szerint Pák Csöng Hl elnököt egy díszvacsorán „szóváltás során“ lelőtték, az újságolvasók, a rádióhallgatók nem csak Dél-Koreában, hanem mind az öt kontinensen úgy érezték: nem hisznek a fülüknek. A szöuli diktátor közismert óvatossága már £■ paranoida határát súrolta, egyetlen lépést sem tett, gyakorlatilag még saját lakosztályán belül sem erős fegyveres kíséret nélkül. A hír hihetetlenségét, mondjuk ki groteszkségét csak fokozta az a bejelentés, hogy a tábornokelnököt saját biztonsági szolgálatának vezetője ölte meg, ráadásul — az első verzió még így hangzott — „véletlenül“. A világpolitika természetéből, a különböző érdekek szövevényéből és nemegyszer n diplomáciai nyelvezet eredendő kétértelműségéből következek, hogy a nemzetközi közvélemény nem minden közleményt, bejelentést fogad el szó szerinti igazságnak. Ennek ellenére a túlzás veszélye nélkül állíthatjuk: ritkán fordul elő, hogy egy hivatalos bejelentést ennyire nem hisz el senki. Lehet, hogy azok, akik Pák Csöng Hi eltávolítását a sző fizikai értelmében megtették, profimunkát végeztek. Azokról azonban, akik ezt a tényt feltálalták a nyilvánosságnak, ezt a legkevésbé sem lehet elmondani. Elég egy pillantást vetnünk a dél-koreai állam sajátos történetére, az Egyesült Államokhoz való viszonyára, és különösen a közelmúlt történéseire ahhoz, hogy az elnökgyilkosságról szóló hivatalos közlemény. sőt közlemények valamennyi betűje egyszerűen nevetségesnek bizonyuljon. A dolog ott kezdődött, hogy a dél-koreai állam puszta léte is egy látványos, hosszabb távon a térség fejlődését hátrányosan befolyásoló nyugati szerződésszegés következménye. A dél-koreai állam szerkezetét amerikai politikai és katonai irányítással a lakosság által „rettenetes aggastyánnak“ nevezett Li Szin Man, az első bábdiktátor alakította ki. Népszerűtlensége általános volt, nem tudott úrrá lenni az 1960 tavaszán kirobbant zavargásokon. Washington akkor érezte először úgy, hogy „közvetlen érdekeit“ veszélyezteti a dél-koreai bizonytalanság, és Li Szin ManUnémi átmeneti időszak után 1961 elején Pák Csöng Hi nevű, akkor fiatal, am- bíziózus tábornokkal váltotta fel. A generális uralma egyetlen pillanatra sem volt problémamentes, de Washington csaknem két évtizeden át beérte azzal, hogy a katonai diktatúra biztosította számára a lényeget: az amerikai befolyás maradéktalan érvényesítését. Elienértékként az Egyesült Államok kormánya elképesztő mennyiségű — összesen legalább negyven- milliárd dollár értékű — katonai és gazdasági támogatásban részesítette a szöuli rezsimet. Jórészt ennek, valamint a rendkívül alacsonyan tartott béreknek és az ENSZ Munkaügyi Szervezete szerint a földkerekség egyik leghosszabb, heti 56 órás munkaidejének köszönhetően az 1970-es é- vek elején Dél-Koreában a gazdasági fellendülés jelel mutatkoztak. A korábban koldusszegény országban ez a viszonylagos javulás ellensúlyozta valamelyest a diktatúra egyetemes népszerűtlenségét. Pák Csöng Hí vérszemet kapott, és magabiztossága nemcsak abban nyilvánult meg, hogy 1972-ben a saját uralmát akár életfogytiglan is megalapozó új alkotmányt vezetett be, hanem abban is, hogy i- dőnként követelőző hangot ütött meg az amerikai vezetéssel szemben. Rendszeressé vált, hogy diplomáciai csatornákon keresztül kifejezte rosszallását a Fehér Háznak és az amerikai külügyminisztériumnak, amiért „az amerikai közvéleményben és a sajtéban divattá vált a Koreai Köztársaság (értsd: a szöuli rezsim) impertinens bírálata". Ezen Pák Csöng Hi az amerikai körülmények ismeretében sajátos módon próbált segíteni. Titkosszolgálata, a még nevében is az amerikai eredetire emlékeztető KCIA hatalmas összegekkel vesztegetett meg amerikai politikusokat, képviselőket, szenátorokat, hogy azok a törvényhozásban érvényesítsék befolyásukat Szöul érdekében. Természetesen Pák Csöng Hit elsősorban nem az amerikai közvélemény érdekelte, hanem az, hogy egy-egy kongresszusi szavazás — a megvesztegetett honatyák segítségével — valóságos dolláresőt jelenthetett az ő rendszerének. E befektetés tehát — enyhén szólva — megtérült. A botrány azonban kirobbant. Amikor kiderült, hogy a KCIA listáján mintegy kilencven amerikai politikus neve szerepel, a sajtó az ügyet „a Watergat# utáni korszak egyik legnagyobb skandalumának“ minősítette. Miközben Carter elnök egymás u- tán mondta el dörgedelmes beszédeit az emlékezetes emberi jogok-kampány idején, mind több amerikai újságíró és honatya tette föl a kellemetlen kérdést: Miért nem törődik egy kicsit a Fehér Ház az általa é- letben tartott dél-koreai rendszer jogtipró intézkedéseivel?
