Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-18 / 51-52. szám
6 Bevallom őszintén, a közelmúltig magam is azok tőborába tartoztam, akik a halat csak sült vagy rántott formában ismerik. Nem csoda hát, hogy nagy várakozással, izgalommal vegyült kíváncsisággal készültem két kollégámmal Dél-Csehországha — ahol hazánk legnagyobb és leggazdagabb halastavai vannak. Blatecen részt vettünk egy 104 hektáros halastó lehalászásában. — Ha az összes folyamatot látni akarják, J6 korán keljenek — figyelmeztetett bennünket előző este vezetőnk. És még valami — tette hozzá sokatmondóén. Ne feledjenek magukkal hozni egy üveg rumot is. ' M l megfogadtuk e tanácsot és még aznap beszereztük az Italt, mert reggel a halászokkal egyldőbeo akartunk a tóhoz érni. De csak akartunk, mert amikor kikászolödtunk a kocsiból, a sűrű köd ellenére is láttuk, hogy már megelőztek bennünket. És nem Is pár perccel, mert a partra helyezett tartályokban és néhány csónakban már több mázsa pikkelyes ficánkolt. — Idénykezdéskor korán kezdjük a munkát — fogadott mosolyogva Ladislav Horky, a halászok vezetője. A halastavakat lecsapolni, sok száz mázsa- halat kifogni és elszállítani nem csekély feladat, minden perc drága. A dél-csehországi kerület mintegy 700 halastavában ez a munka másfél-két hónapig Is eltart. A köd lassan felszállt, fokozatosan elénk tárult az egész, egyre jobban apadó és zsugorodó halastó. A part ts lassan benépesült. Sorra érkeztek a teherautók, hogy különleges tartályokban elszállítsák a már kifogott nagyság, minőség és halfajta szerint osztályozott halakat. A közeli faluból háziasszonyok siettek a tóparton felállított mérleghez, ahol Ilyenkor olcsó áron vásárolhatnak. friss halat. Persze csak a kisebb és a sérült halak kerülnek az asszonyok szatyrába. A több) rövid kocsikázás után a gazdaság tartályaiba kerül, ahol a szüntelenül áramló vízben karácsonyig nem kapnak eledelt, s Iszapszagukat ts elvesztik. — A halak egy részét külföldön értékesítjük — magyarázza Ladislav Horky. Főleg az NSZK-ba, Olaszországba, Ausztriába és Franciaországba- exportálunk. Noha a külföldi kerestet jóval nagyobb, mint a- mennylt ki tudunk elégíteni, a hazai piacot sem hanyagoljuk el. Szlovákiába — többek között a stupavai halgazdaságnak is — szállítunk pontyot, csukát, fogast. A nagy szakértelemmel dolgozó halászok között sok a fiatal, s ez arról tanúskodik, hogy a halászutánpótlással nincs baj. — Nem panaszkodhatunk — adott felvilágosítást kísérőnk. Itt a közelben működük az ország egyetlen halász középiskolája, Így szakkáderekben nincs hiány. Szlovákiából Is járnak ide tanulni fiatalok. Tapasztalatból tudom, hogy akit egyszer rabul ejt ez a nehéz, de szép hivatás, már nem szabadul „bűvköréből". És miért Is menne el innen? Szépen kereshet, van szép, korszerűen berendezett munkásszállónk és az üzemi konyháról naponta meleg ételt szállítunk, még a tavaknál dolgozóknak is. A tizenkét napja felhúzott zsilipen át gyors sodrásban áramlik a szürkés víz. A 104 hektáros vlzterületből már csak néhány négyzetméternyi pocsolya s egy fekete patak maradt, melynek vizében ott úszkálnak az utolsó halak. Nem sokáig. Egy-egy gyors rántás és máris a merltőhálőba, onnan pedig ez osztályozó kádba kerülnek a halak. Néhány halászlegény derékig érő csizmában még egyszer végigjárja a kiürült té „ágyát", hogy kiszabadítsa az I- szapba került néhány pontyot. A munka nehéz, de a mai napra befejeződött. A cse-pzott, sárral befröcskölt halászok végre kifújhatják magukat, megtörülhetik verejtékes homlokukat. Előkerül a rumos üveg Is, de nagy meglepetésünkre nem a halászok öblítik le vele torkukat. Egészen már célt szolgál, mint azt hittük; itt ugyanis a rumivásnak szertartása van, a tüzes folyadékot nem egyszerű poherazgatás közben fogyasztjuk el. A rum agy szép, még IV. Károly Idejéből származó többszázéves hagyomány befejező aktusának kelléke. Vendéglátóink a régi halászcéhek hagyományához híven halászokká avattak bennünket. Miből áll ez a megtisztelő „halásszá ü- tés"? Távolrői sem a „tüzes víz" puszta elfogyasztásából, néhány hangzatos mondz-t- böl és egy kézszorításből. Először halászkabát és kalap került ránk, majd egy nagy hordóhoz vezettek bennünket és beledugták a tejünket; miközben ml a hordóban úszkáló ponttyal „szemeztünk“, Kafka Vladimír zootechniükus egy vödör jéghideg tóvízzel alaposan „benedvesltette" nadrágunkat, ott, ahol a legjobban feszült... A halászok főnöke pedig bal vállunkat megérintette egy díszes szekercefélével, mely régen a feudális rendszer kegyetlenségének szimbóluma volt. Akkor ugyanis a lopáson rajtakapott halásznak könyörtelenül levágták & kezét... A szertartás másik fontos kelléke az úgynevezett ferula — ebben az esetben a lovagi kardot helyettesítette — egy kb. 20 cm átmérőjű díszes, faragott hatalmas fakanál, mely irgalmatlanul lesújtott nadrágunkra. Az első ütést Sz. Pfeter, e< halászok védőszentje, a másodikat a dél-csehországi halászok, a harmadikat a vízben úszkáló valamennyi élőlény nevében mérték. Ezután jött a kézszorítás, a díszes oklevél átadása és legvégül egy hatalmas korty a rumosüvegből. V alamennyien hősiesen kiálltuk a próbát, sőt még egy mosolyfélére Is tellett erőnkből, pedig a díszesen ta- ragott ferula nyoma még másnap is látható volt „hátsónkon“. A körülálló halászok azzal vigasztaltak, hogy mt még jól tpegúsztuk az avatást. A fiatal hívatásos halászoknak ugyanis még egy hideg taví- -fürdő Is kijár... A blateci halastó kiürült, a halászok pihenni tértek. A munka nagyja azonban még csak most kezdődik, hiszen a többi tó lec9apolása és klbalászSsa még hátra van. xxx Ezentúl ha rácponty vagy ropogós pisztráng kerül a tányéromba mindig eszembe jutnak majd a szorgalmas dél-csehországi halászok és büszkeség tölt el, hiszen néhány hete én is közéjük tartozom. Legalábbis tiszteletbelileg. Ordódy Vilmos Foto: a szerző a míha megrémülök, ha i\M rosszat látok, hallok. * " Mit tudom én, hogy miért van ez így? Sokszor úgy érzem, mintha gyóntatószékben ülnék, az emberek pedig a bűneik helyett a bánatukat és fájdalmukat sorolnák, és nekem nincs eszköz a kezemben, amivel segíthetnék. Sőt, olykor még a hagyományos eszközök is kicsúsznak a kezünkből. I- lyenkor aztán nagyon szomorú vagyok. Valaki utolsó szalma- szálként próbált belénk, újságírókba kapaszkodni és én, vagy mi úszni, fúlni hagytuk. Persze, néha azért segíteni is tudunk. Egy elmegyógyintézetről Irt riportom megjelenése után jelentkezett az egyik olvasónk, akinek a családjában nagyon „elszabadultak a dolgok“ és azt írta, hogy bizony ö is úgy érzi, mintha a pokol tornácán vergődne. A családban négy leánytestvér volt, az apjuk és anyjuk már nagyon régen és J anuártól anuárig nagyon sokat veszekedtek egymással, s mire a lányok nagyok lettek, úgy alakult valahogy a helyzet, hogy — látván az apjuk viselt dolgait — összefogtak az anyjukkal és már-már kiközösítették az apát a családból. Az apa, a család- fenntartó viszont azzal bősz- szulta meg magát, hogy nem adta haza a keresetét. Ebben az egész állapotban leginkább a legidősebb testvér szerepe volt szembeötlő. És én, bár az apát is nagyon sok minden terhelte, nem adtam egészen az asszonynépnek Igazat, mert valahogy úgy éreztem, hogy nem értik, nem képesek megérteni, érzékelni a valódi okokat. Riportom megjelenése után 'ermészetesen nem vártam, hogy a szereplők mindent haladéktalanul megértenek, és mint az egyik kollégám megjegyezte, akár jejszékkel Is egymásnak eshettek volna. Én persze biztos voltam a dolgomban. Számtalanszor jártam náluk, mindegyik érintett féllel külön-kü- lön ts beszéltem, és — hogy jó órában mondjam — nekem lett igazam. Először is: Valóban megfogadták a tanácsomat. Megpróbáltak úgy élni, hogy ne zavarják egymás köreit. Különösen az apa: ha addig csak ritkán járt haza, most még ritkábban jött a saját maga építette családi házba. A fővárosi építkezési vállalat munkásszállójában élt, hetekig, hónapokig. Sőt, nem is a munkás- szállóban, hanem kint a mindenkori építkezéseken. Második műszakot vállalt, őrködött, bűjét nyitott a munkatársai számára, kertészkedett az őrbódé körül. A bíróság által megszabott tartásdíjat ts a posta kézbesítette. Néha ugyan még megesett, hogy a pénz késett vagy olykor egykét hónapra ki is esett, ele ebben egyszer a bíróság, másszor meg a vállalat volt a ludas, és a- mikor már végképp eltávolodtak egymástól, úgy látszott, hogy így, ilyen formán most már ugyan keserűséggel a szájukban, de leélik az életüket. Egyszer a vonatban találkoztam a fent említett legidősebb leánnyal. — Mi újság? — kérdeztem természetesen. — Nem fogja elhinniI — hangzott a válasz. — De biztos, csak mondja< — Egyrészt — folytatta — férjhez mentem. — Másrészt? — Másrészt férjemmel eqyütt meglátogattuk az apámat és hívtuk, jöjjön haza. Tudja, most, hogy magam ts férjhez mentem, értettem meg sok mindent ... Nos, mit mondjak? Szeretnék még néhány ilyen riportot írni, illetve, még jobban örülnék, ha nem kellene Ilyen ügyekben járkálni, azt szeretném. ha az emberek nemcsak a saját, de mások bajaiból, megpróbáltatásaiból ts tanulnának. Persze, ha írnak, mindenképpen megyek. Most is azt írja a korábbi riportalanyom, beteg, s hogy gondjaI vannak ... Ideje, hogy ú'rakeiiek. V
