Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-18 / 51-52. szám
fii közöttünk egy kedves, jóindulatú asszony, nagy-nagy anyai szívvel, akiről, attól a pillanattól, bogy megismertem, tudom, irnom kell, de bemutatására most is csak nehezen vállalkozom, nem bízom eléggé képességeimben, s 6 is védekezik ellene. Schönherz Zoltán húga, Klára, tart a nyilvánosságtól. Tudja, ápolni kell bátyja emlékét, de tudatosan nem akarja túljátszani szerepét. Sőt, most is, hogy vallatni kezdem, megpróbál eltéríteni eredeti szándékomtól, vendégként fogad, beszélgetünk mindenről, s ó reméli, hogy az éjszakába nyúló társalgás, ckárcsak a korábbiak, Írás nélkül marad. De én úgy érzem, nemcsak Zoltán bátyja, hanem saját sorsa Is több, mint hogy közönyösen elmehet- nénk mellette. M l az az erő, emberi érték, amely 1- tyen nágy és'^nérhetetlen tnegpróbál- ; tatás után Is megtartotta, amely ilyen kiegyensúlyozottá, kedvessé, jóvá formálta? — tűnődöm, miközben gyermekkorukról, első emlékeikről faggatom, de ö nem sokra emlékszik, vagy legalábbis nem mondja— Hat évvel voltam fiatalabb nála, ő volt a nagyfiú, a komoly fiú. Mér diákkorában Is mindene volt a villany. Egy szikra kipattanás«' Is megbüvölte. Zongorázott, hegedült. A villamosság mellett szerette a zenét és az irodalmat. Volt Is az iskolában egy kis zenekara. .6 volt a karnagy. Egyszer még melodrámát is írt, „V slzách matiCka sedela“ volt a vers kezdő sora, £-ml megíhlette. Arra kért, olvassam fel neki. Ezt a darabot később elő Is adták. Különben érdekes elképzelései, gondolatai voltak a zenéről. Ezt onnan tudom, hogy a rám maradt zenekönyvében több feljegyzés található. Már ezekből Is látható, hogy nyílt eszű, értelmes fiú volt. És volt benne valami nagy-nagy megszállottság is. Szépen zongorázott, hegedült... , — Később? — Brnóban, mejd Prágában járt műszaki főiskolára, nagyon, de nagyon szerette a szakmáját, gyakran álmodozott és beszélt arról, hogy mint mérnök majd hogyan dolgozik. Ivlámpákat szerkesztett és én, ha az iskolában a villamossággal kapcsolatos fel- sdatot kaptam, természetesen az ő segítségével oldottam meg. — Zoli már Brnóban és később Prágában részt vett a haladó Ifjúság) mozgalomban és egészen fiatalon lett kommunista, ami azért Is meglepő, hogy az akkori értelemben vett jól szituált polgári családból származott. — Anyagi szempontból nem kellett volna, hogy elkötelezze magát a munkásmozgalomnak, hiszen akkor már volt egy kis llkőrgyárunk, de mindent megváltoztatott Z-oli nagybátyja, Kassai Géza, aki már átélte a Nagy Októbert Szocialista Forradalmat, a szovjet munkásállem megalakulását és amikor hazajött, azt hiszem 1920- ban, sokat beszélt élményeiről, amivél szinte elbűvölte a tizenöt éves fiút. Mit mondjak, Kassal Géza a család vendége volt, mégis apánk ellen agitált a saját kis üzemében. — A harmincas évek vége felé Európa legjobbjai már tudták, sejtették, ml vár ö- reg földrészünkre... — Tudta Zoli Is. Amikor Hitler megtámadta Lengyelországot s ml naponta hallgattuk a lengyel rádiót, már mindent világosan látott. Szinte ma Is hallom, mikor a lengyel rádió szinte vijjogta: „UWAGA, UWAGA, UWAGA. Zoli pedig hangosan, gondolkodott: „Háború lesz, micsoda háború, ki tudja, megmaradunk-e, de ht láb nélkül Is, szeretném megérni a végét.“ A zt sajnos már ... — Igen, akkor következett az a szörnyű ősz. Zoli visszajött a Szovjetunióból, minden erejét a mozgalomnak szentelte, s akkor egyszer csak elfogtak. Kezdettől fogva sejtettük ml vár rá, de a- zért senki sem föltételezte a legrosszabbat. Az utolsó pillanatig reménykedtünk. Markos Bélával Jártam a hivatalokat, a család nevében kegyelmet kértünk, de minden hiábavaló volt, inert ők meg akarták törni Zolit. De hiába kínozták, hiába vallattak, egyetlenegy bajtársát sem árulta el, nem vallott, és ez annyira felingerelte őket, hogy hallani sem akartak a kegyelemről. Az utolsó napon Bajcsy-Zsilinszky Endre képviselő Andorka Rudolf és Serédy hercegprímás Is személyesen próbált közbejárni, már-már úgy látszott, mégiscsak van szívük, de akkor a budapesti német nagy- követségen keresztül jött az utasítás: precedenst 'kell szolgáltatni, meg kell mutatni a kommunistáknak, mi vár rájuk, ha... — Hát ez az erő, amely azóta ts csodálatot vált ki az emberből. Óhatatlanul arra gondolunk, hogy az ő helyükben hogyan viselkedtünk volna. Honnan ered ez az erő, melytől Ilyen kitartók, tántoríthe- tatlanok lettek? — Nem Is tudom. Egy biztos: nyugodt volt még akkor Is, amikor már tudta, ml vár rá. Amikor elbúcsúztam tőle, nem sírt, nem volt 'kétségbeesve. Kiegyensúlyozott volt. „Menj, lesznek majd gyermekeid, mesélj nekik arról, hogyan éltünk a háborúban, mit tettünk, milyenek voltunk“ — Nekem sajnos nem lehettek gyermekeim, de azért Zoliról sokszor meséltem, beszéltem a fiataloknak, még akkor Is, he ez mindig nagy-nagy fájdalommal Is járt. És látod, végül te is szóra bírtál. A szüleim virrasztották át velem azt az éjszakát. A- nyám, apám, aki azzal búcsúzott el tőle, hogy büszke rá, és büszke Is volt, mert akkor már apám Is látte-, kinek az oldalán áll az Igazság. Z olit kivégezték, és a fájdalom végül egyedül terád maradt, hiszen a koncentrációs táborból már csak egyedül tértél vissza. Hogyan viselted ezt el? — A fájdalom, még ha tompább Is, mint akkor, azóta sem tágít tőlem. Évek múltán már minden más, de ma Is fáj és amíg é- lek fájni Is fog. Zoli ezt hitte, hogy halálával minden megoldódik; Igaz, az ö számára meg Is oldódott, de nem úgy a valóságban. Zoli felesége és kisfia a koncentrációs táborban pusztult el, apámmal szívroham végzett azután, hogy elvitte a gesta- po, anyámra és rám pedig Oswlenczim várt... „Minek jöttetek ide, nem tudjátok, mi vár Itt rátok?“ — kérdezték azok, akiket már & táborban tartottak, de 6k sem tudták, hogy nem önszántukból jöttünk. Vagy négy és fél ezer ember állt a téren. Nekem, mint egészségügyi nővérnek, vöröskeresztes karszalagom volt, ezért engemet balra küldtek, az anyámat pedig jobbra. Ök vagy négyezren ott maradtak, mi négy- százötvenen a másik oldalra kerültünk. Azzal búcsúztunk el egymástól, hogy este, vagy másnap találkozunk. Sajnos már soha többé nem láttuk egymást. Az Is csoda, hogy én életben maradtam. Fiatal voltam, volt erőm dolgozni s mielőtt már annyira legyengültem volna, hogy már nem bírok tovább, megérkeztek a felszabadító seregek Felszabadultunk, és én másnap be mentem áz ottani kórházba munkát kérni, Dolgoztem, utána pedig visszatértem Kassára, a szülővárosomba, — Tudtommal utána sem volt könnyű. — Természetesen nem. Szakmám volt, gyógytornász voltam és hiába akartam betölteni hivatásomat, nem tehettem, akkor egyetlen egy gyógytornász sem dolgozott Itt a városban, így számomra sem volt fizetés. Dolgozni ugyan dolgoztam, de ingyen. És ez nem Is számított, mert a hivatásomnak élhettem. Ott, ahol egyedül kezdtem, ma huszonnyolcán dolgoznak. K iegyensúlyozott és boldog ember vagyok. Míg dolgoztam, mindenem volt a munka, amióta nyugdíjba mentem, — ha neked igy jobban tetszik a háztartás tölti ki életemet. Számomra a legnagyobb öröm ez volt, ha láttam, hogy segíteni tudtam az embereken. Elismerés? Csak egy példa: egyszer az egyik reggel, amikor bemelegítő tornát vezettem, megszólal az egyik páciensem: „Hallja, kedves nővér, én tizenöt évvel ezelőtt voltam itt először, és maga azóta Is mindig Ilyen |6- kedvű, vidám . Kelt ennél több és nagyobb elismerés? Mindig azt teszem teljes szívvel, lélekkel, amit éppen kell. Ott ér zem magEim jól, vagy legalábbis Igyekszem ahol vagyok. Ha főzök, akkor a főzés tői tt ki az életemet, ha takarítok, akkor az örültem, amikor Löffler Béla szobrász mel lé kerültem. Nagyszerű ajándéka az élet nek, hogy itt lehelek mellette. De hadd mondjak még egy másik példát: — A koncentrációs táborban valóban nagyon nehéz volt, de ml néhányon szilveszteri műsort készítettünk, Így próbáltuk szórakoztatni sorstársainkat, tartani bennük és egymásban a lelket. Mentünk egyik barakktól a másikig, és szavaltunk, énekeltünk, játszottunk, az emberek meg a legdrágábbat, amijük volt — egy-egy darabka, kenyeret adtak nekünk. — Csodálom ezt az erőt. E rő? Nem a múltban élek, nem ts akarok a múltban élni. Ezért nem is olvasok háborúról szóló könyveket. Ha a televízióban háborús filmet adnak, kimegyek vagy kikapcsolom a készüléket, mert ismerem és nagyon fájdalmas személyes élményeim vannak. Minden kis mozzanat feltépi a régi sebeket. A Zoliról szóló könyveket, Írásokat azonban elolva som, ennyivel tartozom neki, ezt vállalom már csak miatta - Is, de bevallom, nagy -nagy fájdalmak közepette bírom csak Hogy ne fájjon annyira a múlt, és az éle tem elviselhető legyen, item a csúnya mag alázó emlékekre gondolok, nem a siratom házbeit éjszakára, hanem a többire, t- szép re, arra, hogy micsoda nagyszerű gyér mekkorunk volt, hogy hogyan élveztük a zenét, hogyan tanult zongorázni, hegedülni, vagy arra, hogy mennyire megilletődött, amikor ktgyúlt a mi ívlámpánk. Egyszer este kivertük az egész házban a biztosítékokat és sírt sötétség borult a házra. Zoli nagyszerű ember volt. Amikór valami nem úgy megy, ahogy mennie kellene, kérdezem, hogy most mit csinálna. De ő már nem válaszol, pontosabban már válaszolt, és én ezt a választ, mint akkor, most ts Igaznak és az egyedüli lehetségesnek tartom ,.. NEMETH ISTVÁN Illusztrációs fénykép: Borzi László A család már hainalban /M talpon nőit A mama * ■ "Ikészltetle a reggelit, becsomagolta a tízórait, megnézte rendben nan-e a cipó, a ruha, a papa ugyan- csak tébláboll, de az alkalomhoz illő lámpalázzal. Még tíz perc és csörög a uekker, hogg élete első munkahelyére időben érkezzen el a nagylány. A vekker pontos nőit, a nagylány nyűgös. Meglátna a várakozó, sürgető szülői előkészületeket, dünnyögött ualamit f,irról, hogy minek tlyen nagy leneket keríteni a dolognak, nem népünnepélyre készül és különben sem biztos, hogy azt a ruhát veszt lel, a aipöt semmi szín a- latt, egyéhként haqyiák békén. maid eldönti, lehetőleg ne sürgessék, megvárja őt a munkahelye. Neki lelt Igaza. Megvárta Na, milyen volt, nem késtél el? Milyen lett volnál Nem ts érti, mit vártak tőle? Milyen legyen egy hivatal? Olyan1 És elkésett. No és? Mit kell rémüldözni? Senki sem vette észre. Másnap még korábban csörgött a vekker. Este megismétlődött a párbeszéd A mama méq reszketve hozzátette, hogy drága kisláJ anuártól anuárig nyom, mégis.' életed első munkahelye és már az első, sőt a második nap is késve ... A lány némi sajnálkozással szivében a szülők iránt, megjegyezte: „Ugyan. minek ez a nagy felhajtás? Észre sem vettékI Mindenki késik ...“ Lehet, hogy csak abban a siobában. Lehet .. , Mert ugye egy nagy hivatalban azért elképzelhetetlen: hogy mindenki... Társaságban hallottam, hogy egy fiatalember, aki érettségi után még nem tudta eldönteni, mi is szeretne lenni, a szülők erölteté sére bejelentette, egye fene, munkát vállal. A mama itt is ébren őrködött, hogy el ne késsen. Egy hónapon át hajnalt ötkor kelt, pedig neki nem kellett volna, de hát a nagyfiú dolgozó ember lett... Ébresztés, tízórai- csomagolás, intelmek... A fizetéskor _ aztán kiderült, hogy a munkaláztól korántsem fűtött fiatalember már a harmadik naptól kezdve nem járt munkába. Magyarázatképpen azt mondta: unta magát. Senki sem közölte vele, hogy mit kell csinálnia, ha szóltak, akkor fölényesen tették, utasították, hogy csináld ezt, csináld azt. Hát öt ne dobálták, Inkább otthon marad, s közben magnózik, heveré- szik, azon is töpreng, hova lehelne elmenni dolgozni... Egyik levélírónk írja: Az orvosi rendelőben nem vártak sokan, de már egy órája senkit sem szólítottak. A betegek figyelmeztetlek, hogy ne kopoglak, mert a nővérke dühös lesz. Nem hallgattam az intő szóra és meg ts kaptam a magamét. Ügy látszik tévedtem, mert addig azt hittem, hogy a rendelő van a betegért és nem fordítva. Meg is bántam, hogy ezt a nézetemet ott helyben kt is jelentettem. Ugyanis a csinos nővérke, akit kávézás knzbpn merészeltem zavarni, gondoskodott róla, hogy a közben összegt/ült betegek után utolsónak kerültek a rendelőbe. Néha úgy érzem, megiátsz- szuk magunkat', úgy te szünk, mintha túlságosan gazdagok volnánk s elleted kezünk arról, hogy az em berekkel, tárgyakkal, értékekkel takarékoskodni kel lene. Ahogy azt a valóban gazdag országok is teszik: A szorgalmas, a tlsztesséye sen dolgozók önérzete bátorításra vár. Arra. hngu a fitymálók, semmibevevök ne érezhessék magukat fölényben, és hogy az iparkodós legyen a legfőbb értékmérő. —szemes —
