Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1979-12-18 / 51-52. szám

méter magasságban szándékoztunk létre­hozni, az indulhat a csúcsra. — Annyi férfi között, remélem, csak a- kadt egy lovag, aki kisegítette? — Valamennyi társam nagyon lovagiasan viselkedett egész idő alatt, de ott fent, 5000 méter magasságban csak barát van, aki segít, és barát, aki segítségre szorul. Nincs nő és férfi. A serpák között is például volt olyan nő, aki a teheradagjával együtt a csecsemőjét is felvitte az alaptábnrba. Se­gítség nélkül. Én, a 75 kilós terhet ütszörre vittem fel közvetlenül a csúcs alá. — Hányán Indultak a csúcsra? — Huszonkét hegymászó, tíz serpa és további öt hegymászó, akik ugyan nem kap­tak engedélyt a csúcs megmászására, de mert egyszerűen szerettek volna ott lenni, amikor feljutunk, jöttek és segítettek a te­her cipelésében. Ha a hegymászásban is osztanának fair play-dijat, akkor én nekik adnám, ennek az öt fiatalembernek. — A hegymászás nem hivatás, nem pálya. Kemény munka, amelyért az egyetlen ju­talom: akik felérnek, látják, amit mi nem. Az ön számára mit jelent a hegymászás? — Szenvedélyt, az új, az ismeretlen meg­hódításának a szenvedélyét. Természetet, amelyben gyönyörködni kell. Sportot, ame­lyen keresztül nemcsak másokat, magamai is megismerem. „Lenn“ az emberek nem szívesen fedik fel igazi arcukat, a hegyek­ben az egyenes beszédnek van értelme. Sokkal nyilvánvalóbb a különbség a jó és a rossz között, a fehér és a fekete között, az emberek egyszerűen fejezik ki magukat, felesleges a mellébeszélés. Nincs értéke a pénznek, nincsenek ismerősök, összekötte­tések, funkciók. A kívülállóknak úgy tűnik, hogy a hegymászó végtelenül magányos ember. Ez nem igaz. Sehol sem érzek olyan függőséget a társaimtól, mint ott fenn, a hegyekben. Függőséget, egymásra utaltsá­got Megtanultam fényképezni, bánni a filmfelvevőgéppel, áttanulmányoztam szá­mos orvosi szakkönyvet, szerepelni is ta­nulok, próbálgatok lámpaláz nélkül fellép­ni a nyilvánosság előtt, és ha minden jó) megy, akkor a jövő év elején megjelenik az első könyvem is — természetesen az Everestről. Erre pedig nem került volna sor, ha a fejem nem csavarják el a felhők­be burkolózó csúcsok. szók sem képeznek egy különálló kategó­riát, a földön születtek, csak talán valami­vel egyszerűbbek, mint az emberek több­sége. — Az emberek többsége csak ritka eset­ben jut fel 2000 méternél magasabbra — egyszerűen azért, mert nincs lehetőségük vagy mert nem szenvedélyük a hegymászás. Ezért szeretném, ha elmondaná, milyen Is ott fenn, a világ tetején. — Van verőfény, gyönyörű napsütés. Olyan gyönyörű, hogy az szinte már fáj. Egyik társunk például kénytelen volt leku­tyagolni az alaptáborba, mert a hóvihar­ban elveszett a szemüvege, és félő volt, hogy az erős fény órákon belül megvakít|a. Az éjszakák dermesztőek, nem ritka a mí­nusz 20—30 fokos hideg. És a hóviharok! — Voltak-e nehéz pillanatai az expedíció alatt? — Az elején már említettem, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy a Mont Everest megmászása örök álom maradjon számom­ra. Évek óta azt sem tudtam, mi a megfá­zás, az influenza, anginám talán húsz évvel ezelőtt volt utoljára. De ott fenn, 7200 méter magasságban, ahol még a kisujjam körmére is szükség van, légcsőgyulladást kaptam. Ez körülbelül annyit jelent, mint amikor egy autóversenyzőnek amputálják a lábát. Sikerült eltitkolnom két napig de amikor kitudódott, azonnal leküldték az alaptáborba azzal, hogy csak egészségesen mehetek a csúcsra, gyógyuljak meg, de na­gyon gyorsan. Lefelé az út drámai volt, azt hiszem, egy kicsit szipogtam Is, de Herrlig- koffer könyörtelen maradt. Aznap Ítéletidő volt, a hóban csak nehezen találtam rá az útjelző zászlócskáinkra, egyszerre csak fe­lülről fülsiketítő robajt hallottam: lavina. A következő gondolatom az volt, hogyha már nem mehetek fel. akkor talán jobb is, ha itt halok meg. Üsszekuporodtam, mert hiszen semmi mást nem tehettem. A ha­talmas hótömeg vagy 10—12 méternyire tő­lem zúdult le a mélységbe. Teljesen kime­rültén érkeztem az alaptáborba, két teljes napot átaludtam, és egy hét múlva ismét fenn voltam a csúcs alatt. — Azt hiszem, hogy minden csúcs meg­mászásában az utolsó száz méter, az utolsó méterek a legnehezebbek ... — Az én esetemben ez csak pszichológiai értelemben igaz. A 3-as számú táborból hat óra hosszig tartott az út fel a csúcsra, de nem éreztem fizikai fáradtságot. Annak el­lenére, hogy légzési nehézségeim voltak, oxigénpalack nélkül mozdulni sem tudtam. Az Everest első meghódítói, Hillary és Ten­zing 1953-ban megtett útján indultunk el mi is; természetesen nekünk sokkal köny- nyebb dolgunk volt, nemcsak a felszerelé­sünk volt korszerűbb, hanem az is segített, hogy birtokunkban volt Hillary expedíció­jának teljes dokumentációs anyaga. Milyen ott- fenn? A hó és a jég mindenütt egyfor­ma, és a hegymászó Csak lenn a földön, társaival együtt tud igazán örülni a sikeré nek. Nem, nem éreztem boldogságot, csu­pán nagy-nagy megkönnyebbülést, mint azt egy borzasztóan merész cél elérése után szokás, és azokra gondoltam, akik a csúcs­ra készülődésem pillanataitól velem voltak és akik bíztak hennem. Egyszerűen hálát adtam a sorsnak, hogy nem volt egészen mostoha hozzám, és egy kicsit sajnáltam, hogy vége lett. Wanda Rutkiewícz egy varsói számítóköz­pont mérnöke. A hegymászás után munká ját szereti a legjobban. Legközelebbi ter­veiről kérdeztem. „Fenn voltam a Csúcson, elértem, amit hegymászó egyáltalán elér hét, de a hegymászás számomra ennél több Nem hagy aludnom, nincs nyugtom, azt hl szem, ezt nem lehet abbahagyni. Szeretnék felmenni a Nanga Parbatra egy, klzárólago san nőkből állő csoporttal. Még nem dön töttem el, hogy ez a csoport nemzetközi lesz-e, vagy csak lengyel hegymászókból állítom össze. Sok jó barátom van, a cseh­szlovák hegymászók között Is: Dana Stér bová, Silva Kysllková, akikkel bármikor számolhatok.. Viszont a munkámat ts na- gvon szeretem, ezért úgy döntöttem, hogy csak a szabadságom Ideiét áldozom a hegy­mászásnak.“ A kandallóban közben kialudt a tűz, az asztalról is elfogyott a sült krumpli, fázó­san húzom össze magam. Késő éjszaka van .Wanda fogja a hálózsákját, és kimegy a zúzmarás fák alá. Bozontos kis kutyája boldog csaholással követi. En vacogva bú­tok a paplan alá ... Beszélgetett: ZÁCSEK ERZSEBET Wanda Rutkiewicz lengyel hegymászó tegnap a délutáni érákban megmászta a világ legmagasabb csúcsát, a Mont Eve­restet. — Azt mondta, a hegymászás lehetőség egymás és önmaga megismerésére. Mikor van eTre idő? — Abban az értelemben, ahogy ön gon­dolja, ilyesmire valóban nincs idő. A hegy­mászók nem a nagy szavak emberei, hosz- szú beszélgetésekre különben sincs idő. mindenki tartogatja az energiáját. Tekinte­tekből, mozdulatokból kell olvasnunk: a- zonban hozzáteszem, hogy azért a hegymá­TavaTy október 15-én az egész vl« lágot bejárta ez az öjságh'ír- Aznap a lengyel hegymászószövetség szék» helyén egymást érték a telefonhívá­sok: Hát valóban Igaz? Ez a töré­keny fiatal nó meghódította a már annyi hegymászóéletet követelő gó= gös Mont Everestet? Igaz volt. A Himalája hegység kellős közepén a 8848 méter magas­ságban az angol, a nyugatnémet és más országok zászlaja mellett már ott lengedezik a lengyel kezek ké» szítette fehér=plros zászlócska Is. Itt Ölünk egymással szemben a lengyel Tátra egyik kis falujában, Olczában egy parasztházban. Kint mínusz 8 fok, itt benn a kandalló» ban ropog a tűz. Wanda sárgult per» gamen térképeket rak elém, magya» ráz, fényképeket nézegetünk. — Ez négy évvel ezelőtt készült, amikor egy expedíciót vezettem a Karakoramra, és azt a pillanatot örökítette meg, amely ké­sőbb nagyon fontos szerepet játszott az életemben. Ugyanis akkor találkoztam Kari Herrligkofferrel, egy nyugatnémet hegymá- szőcsoport vezetőjével. A Nanga Parbatra készültek, és mint később értesültem, expe­díciójuk sikertelenül végződött. Herrligkof- fer különben hegymászókörökben közismert balsikereiről, ezért vegyes érzésekkel fo­gadtam meghívását egy, a Mont Everestre induló csoportba. Ajánlata azonban mégis­csak csábított. Hiszen a Mont Everestről hegymászók csak mint a „Csúcsról“ beszél­nek. Megmászása valamennyiünk számára annyit jelent, mint színésznek az Oscar-díj, tudósnak a Nobel-díj. Az ajánlat valóban csábított, és amikor a lengyel hegymászók szövetsége is úgy gondolta, hogy nem lenne szabad elmulasztanom egy ilyen lehetősé­get, másnap telefonon értesítettem Herr- ligkoffert, hogy ajánlatát elfogadom. Hát így kezdődött. — A Himalájába nem Indul minden nap expedíció, nők meg valóban nagyon ritkán. Ha Jól tudom, eddig mindössze két nő mász- ta meg a Mont Everestet,.. — Igen, mindketten ázsiaiak voltak. Épp ezért már a készülődés alatt nagyon izgul­tam, hiszen tudtam, hogy nemcsak az expe­díció vezetője, hanem hazám elvárásait is kell teljesítenem. És az utóbbikat elsősor­ban. Nem amiatt izgultam, hogy legyőz a csúcs, vagy megfutamodok előle, hanem, hogy elhagy a szerencsém, és egy ártatlan nátha miatt vissza kell fordulnom. És mit ad isten, majdnem úgy is lett! De erről majd később. — Csaknem két évig tartott a készülődés. Mivel telt el? — A hegymászóknál precízebb embere­ket nem ismerek. Ez Herrligkofferről két­szeresen is elmondható, de az én vélemé­nyem is, hogy a tökéletes szervezés, vala­mennyi eshetőség számbavétele a siker zá­loga. Percnyi pontossággal ismertük a prog­ramot, betéve tndtuk valamennyien. A költ­ségvetés szerint az expedíció valamennyi tagjának 6000 márka részvételi díjat kelleti fizetnie. Én nem pénzben, hanem 25 pe- hellyel bélelt kabát-nadrág együttessel „fi­zettem“. Amikor aztán Nepálból megérke­zett az engedély, indulhattunk. Katmanduban, az Everest lábánál átél­tünk még néhány feszült légkörű drámai napot, mert tulajdonképpen ott kellett el­dönteni, kié vagy kiké lesz a dicsőség, ki mehet fel egészen a csúcsra. Mert mind­nyájan nem mehetünk. Ehhez nem volt ele­gendő oxigénpalackunk, sem elegendő ser- pánk (teherhordó). Ugyanis velünl egyidö- hen egy francia expedíció is indult a csúcs­ra és ők többet kínáltak a serpáknak, mint mi. Nem tudtunk dönteni: valamennyien egészségesek voltunk, és tel akartunk jotnl a csúcsra. Herrligknffer úgy határozott, hogy a végső döntést az alaptáborban, 5400 méter magasságban hozza meg. Már útköz­ben oéhányan „kidőltek“, négy hét után erőt vett rajtuk a lemondás, igyekeztek bennünket is meggyőzni arról, hogy tér­jünk vissza, nem sikerül feljutnunk. Herrligkoffer döntése igy hangzott: aki az alaptáborból 75 kiló terhet felvisz egé­szen a 3-as számú táborba, amelyet 7200 A ha i újságolvasót rendszerint nem érdekli, hogy jut el a riporter a tett színhelyére, pedig ez hŐ- Izgalmasabb. mint az út célja. Különösen kalandos körülmények között jutottam el nyáron a Majgas­-Tátrába, a nemzetközt ifjúsági talál­kozóra. Evekig a Nitra — 2tar — Zarnovica — Donovaly — Ruiombe- rok vonalon jártunk, ezért a kollé­gával gondoltunk egyet: ezúttal te­szünk egy kis kitérőt Árvába. Visszafelé jövet elővettük az autó­atlaszt, és társaságunk egyetlen hölgytagja „kiderítette“, hogy Ha Niínáből letérünk Zuberec és Kva- Hány jelé, legalább ötven kilométert megtakarítunk és egykettőre Liptov- skij Mikuláson vagyunk. Az atlasz­ban ugyan az állt, hogy a Zuberec és Kvaőany közötti részt építik, mi­vel öt évvel ezelőtt adták ki, úgy véltük, időközben elkészült az út. A javaslatot annál inkább szívesen fo­gadtuk, mert fogytán volt á tóníf* nünk, és az idő Is sürgetett. A dél­utánt megnyitóra szerettünk oóltia megérkezni; a kollégának tudósítania kellett. Elindultunk tehát Zuberec félt, a- tólag azonban bántuk, amiért nem hallgattunk arra az arab közmondás­ra, hogy ha egy muzulmánnak kéte­lyei támadnak, akkor megkérdezi a feleségét, hogy a véleményével el­lenkezőképpen cselekedfék. Zubere- cig minden föl ment, itt azonban tár­saságunk szebbik része úfabb ,/aqyo- gó“ ötletére elindultunk Roháőe felé, ahol minden út végződik: tovább már csak a lengyel határ-átkelőhely nél­kül. Szerencsére a ,/ia Zverovkem menedékháznál még idejében rájöt­tünk a tévedésre, visszafordultunk, és Zuberecnél letértünk Kvaőany, felt. A kalandok sora azonban ezzel még nem ért véget. Zuberec után a kol­léganő újabb tanácsára elfelejtettünk letérni, és elindultunk egy földúton. Eleinte még úgy véltük, hogy es íz a bizonyos út, amelyet építenek, de amikor felértünk a hegytetőre, akkor vettük észre, hogy az út egy kőbá­nyába vezet. J anuártól anuárig Ismét visszafordultunk, és most már a kereszteződésnél jól letértünk. Egy tanyát elhagyva azonban várat­lanul az útnak vége szakadt, tovább már csak turistaösvény vezetett, íz út szélén pedig tábla hirdette, hogy behajtani tilos. Vissza már nem for­dulhattunk, mert a tartályban mind­össze néhány csepp benzin lötyögött. Hajtottunk tehát tovább az alig más­fél méter széles hegyi ösvényen fel­felé. Utólag az atlaszból derítettem ki, hogy közel 1H00 méter magasba kapaszkodtunk fel, a Sivy vrch u- gyanis, amely mellett elhaladtunk, pontosan 1805 méter magas. főbbről alattunk óriási szakadék­ban a Rajőianka patak tekerödzött. Hátborzongató volt lenézni. Az em­bernek önkéntelenül ts az a gondo­lata támadt: mi történne, ha meg­csúsznánk. A meglepődött turisták a homlokukra mutogattak, ami „nem­zetközi nyelven“ azt jelenti, hogy a fejünkben nincs minden rendben. Arra már gondolni sem mertünk, hogy mi lesz akkor, ha elfogy a ben­zinünk. Se megfordulni, a dombtető­re pedig még idegen segédlettel iS nehezen toltuk volna fel a kocsit. Közben már azt is elhatároztuk, hogy mit mondunk a rendőröknek, ha eset­leg feltartóztatnak, amiért tiltott te­rületen tárunk. Azt mondtuk volna, hogy riportra megyünk a kvaőanyl szövetkezet elnökéhez, holott azt sem ■udtuk, van e Kuaianyban szövetke­zet. Megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, amikor valóban Kvaőanyba, civilizál! helyre értünk. Pár szál hajlat kóny- nyebbek lettünk. Szerencsésen beér- >ünk Liptonsky Mikulásra. A benzin­kút előtt tíz méterrel bedöglött • esi. Annyi bal legyen, bedögölhetett hamarább isi- Ekkor tudatosítottuk igazán, meny­nyire igaza van a jó öreg közmon­dásnak: Járt utat járatlanért el ne hagyj.

Next

/
Thumbnails
Contents