Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-11 / 50. szám
A. Tóth Erika Ü4 9 AZ ÚJ HAJTÁSOK MÜFORDÍTÖI Rosita Paulido EZ A NAP Ma nincs az a nap, mikor feledek, és beszélek, és beszélek. Ma nincs az a nap. Ez a nap édesebb, mint a mosolyod, mint egy ktsded a felkelő napban, mint te, szerelmem, ki mindig újjászületsz a szerelemből. Ez a nap a miénk, s én beszélek, és beszélek, de nem feledek soha. * Az életünk, mint a te kezed az anyémben, mikor fogom, fölidézem képedet s tégedet. Ma nincs az a nap, mikor feledek, és beszélek, és beszélek, és rólad írok. Földessy László fordítása Peter Stilicha v. • • MINIATŰR Elhagyott a szerelem, barátaim, egy pillanatra maradjatok velem. Gabonaszemet találtam a mezőn: terméketlenen. Tenyeremen fekszik holtan. S bennem Othello szárnyal egy leányért: a távolban. Vörös Péter fordítása } Vörös Péter BŰNÖS ÜTRÓL Constantin Meunier emlékének hazatért a testvér — ruhája moslékszagú megnyugszik atyja kebelén a legidősebb így szól elveszett — megtaláltatott örvendezz hát atyánk .világot járt legkisebb fiad ÉRDEMES érdemes újból újat újra kezdeni érdemes járni úttalan utakon: szavamra érdemes újból újra kezdeni a jót VERS Eszmét szoborrá formálni... Szólt a szobrász s bezárta műterme ajtaját. Tanulmányútra ment — az emberek közé. CS. D. Három kis kísérletének a legjellemzőbb közös jegye: valamsny- nyi a költészet jól körülírható birodalmán kivül maradt. Írásainak ht- ~b&i, ill, gyöngéi a már százak rovására ezerszer elmondották: zavaros- -ság, laposság, melodráma, nagyot- mondás — sérült hangszerek csonka hangjai: nyelv nélküli harang, hegedű húrok nélkül. H. I. Egyetlen írása alapján C9ak annyit mondhatunk el: jó az arány- érzéke, képei következetesek és tiszták, de nem a saját alkotó képzeletének a szülöttei; századok során közösen alkotott és használt képeink azok — megkoptatva, és sajnos maga áltál egy kis mézzel is leöntve. N. M. Moralizáló szövegeiben az i- génytelenség sápadt holdja pislákol, duzzog a vélt „örök sötétség“ ellen, mely a napot nem is látja vagy annak sem hatalmában, sem áldásaiban nem hisz. Enro. Ha mókázásba — iróniába vagy öniróniába fordul a tolla, láthatólag fölszabadul & nagyotmondás „szomorúsága“ alól, s tud érdekeset, játékosat és groteszket is mondani. Talán ebből a tényből kellene kiindulnia, ha lépni akar valamerre. MF—G. A komolyság teremtő álla pót is lehet. A vélt komolyság nemigen. A búskomorság meg végképp nem. Ecce homo III. Észrevételeiért nem kell elnézést kérnie. Ami a „szép, híves patakra- pásztorlást“ Illett, „pásztoroljuk“ ml magunk Is a „híveket“, az igaz élet híveit — a magunk meggyőződése, elvei és mércéje szerint — nem majmolva másokat és főként nem terhelve Irodalmunkat az álértékek teremtőinek irodalmi „hőseivel.“ Az Egy könyveim és háttere című írása az „elkötelezett“ félreértés klasszikus példája — elegendő lett volna elővenni ez értelmező szótárt, hogy megtudja, a fenyér egyszerűen erdei tisztást jelent, s a költő sem gondolt ebben az esetben másra. A műfordításhoz annyit — már többször is kértük ezt —: mellékelni kell mindig az eredeti szöveg kéziratát is, csak így tudjuk elvégezni az összehasonlítást, a fordítás minőségét. Saját versel túlságosan vegyes teljesítmények, az előbbre lépéshez több elszántság és több tiszta önbizalom kellene. Anna. Bakfisromentlka — minden kellékével: hold, csillag, álom, virág, illat, tél, tavasz, nyár, ősz, búcsú, emlék. Ezek az „örök“ szavak kezdőknél mindig előfordulnak, de sajnos, csak ezek fordulnak elő, mindig az írás rovására, mert nem ezek a fogalmak forognak a lényeg körül, hanem a lényeget nyelik el, éhes polipként, ezek a fogalmak. január. Íráskészsége jó: tömörségre törekvő, plasztikus, ötletes, de mintha nagyon sietne a befejezéssel, nem dolgozza ki a végét, és így elhal, fokozatosan elúszik az írás, kifolyik a tudatból anélkül, hogy nagyobb szellemi örömöt-kalandot jelentene az olvasónak. Például a Kovács Menyhért átváltozása — Igen jól, erősen indul, de a befejezése így, kevés, hiányérzetet kelt. Próbálja meg Ilyen „olvasó“ szemmel elolvasni újra, talán maga is rájön. Érdemes lenne kiegészíteni. Ha sikerül, küldje el újra, újabb írásaival együtt. Nagy Zoltán tusrajza rafián W ^ A ' <J ij i z első játék, amellyel életemben megismerkedtem, /I a zongora volt. Hétéves voltam — tehetséges, *■ -* mint mondták. En nem éreztem semmitl A babát a játszótéren felejtettük, és elindultunk egy fekete ruhás őszülő emberrel, akinek a nyaka őrökké izzadt, de aki mindig nyakkendőt viselt. Elindultunk egy terembe, és énekelnem kellett, és én lehetséges voltam. Annak a babának még neve sem volt. Másodszor volt velem a játszótéren. A többiek nagyon irigyelték. Egyszerű, szőke gumibaba volt, de hasonlított rám. Igen, hasonlított rám! Nem érted, olyan volt, mint én? Es jött az éneklés. Skálázás, hangszín meg ilyesmi. Nem tudom, mi az Igazán egy babát becézni, öltöztetni, szeretni. Es jött a zongora, igen, a zongora... Sírtam, sokat sírtam, és Bettinek neveztem el a játszótéren felejtett babát. Este, amikor már mindenki aludt, én furcsa történeteket meséltem félhangosan gyerekekről, akik a játszótéren iskola után babákkal játszanak. Sokáig meséltem, és Betti mintha hallgatta volna. A zongora mögött, a nagy barna zongora mögött, amely a fél szobámat elfoglalta. Talán érdekel az is, milyen volt * szobám. Három dolog volt benne: az ágy, a- melyen aludtam, egy kis íróasztal, amelyen tanultam és a zongora. Sose tudtam, mikor alszom el. Csak meséltem, meséltem egyre... Talán nem is aludtam soha. Reggel az anyám mindig olyankor nyitott be, amikor Betti már a kezemben volt, és én épp kócos haját akartam kifésálnl, és ringatni a karomban, hogy aludjon, mert Betti sohasem aludt. A zongora mögött nem lehet aludni. Tudod, én akkoriban nagyon féltem. Mindig mindenből csak a zongora volt igaz. Az a nagy barna zongora, amelyet hiába húztam el a faltól éjjelente, hogy Betttt kiszabadítsam mögille, reggelre visszament mindig. Délután pedig, amikor gyakorolnom Kellett, remegett a kezem. Nagyon hangos volt a zongora, és én . hiába próbáltam halkabban játszani, fültépö volt az a hang, pedig Betti nem szerette, ha hangosan játszom, Betti egyáltalán nem szerette a zongorát. Az tzzadt nyakú férfi remegő kezem láttán lelkendezve mindig csak annyit mondott: — Tehetség, igazi tehetség, azért van. Idővel a zongora fog remegni a keze alatt. Szerettem volna, igen szerettem volna remegni látni a zongorát. Es már nem meséltem, már nem álmodtam, csak gyakoroltam szüntelen. Ügy akartam játszani, hogy remegjen a zongora. Hogy anyámék a zongorát sajnálják, ne engem. Es egyszer anyám a nyakkendős férfinak kéztördelve suttogta, hogy ,tönkreteszi“, meg hogy „ha így folytatja, egykettőre kidobhatjuk". Égett a szemem, a kezem. xxx A konzervatóriumban kiderült: túl rövidek az ujjaim ahhoz, hogy tovább folytassam. Oboát adtak a kezembe, mert azért a tehetségem megmaradt. Az nagyobb volt az ujjaimnál. Másodrendű oboás lettem. Az oboán nem volt semmi legyőzni való. Es egyszer, úgy másodikos lehettem — fizetni kezdtek. Fizettekl Fizettek azért, mert tehetséges voltam. Emlékszem, anyám nagyon örült, és én kezdtem nem hinni az anyámnak. Es visszadobtam. Visszadobtam, de a bamba arcok nem értették. Es amikor ordítani kezdtem, meg az asztalt vertem, hogy egy babát vegyenek, meg háromkerekű biciklit, megfogták a vállamat és nyugt at aattak. hogy így meg úgy, és hazaküldtek pihenni, pedig én nem voltam fáradt. XXX Most negyedikes vagyok a konzervatóriumban. Oboán játszom, és amatőr színpadoknál énekelek meg gitározom — pénzért. Nem szeretnek, ök ott ingyen játszanak, mint a kisgyerekek a játszótéren. Előadások u- tán sokat gitározom, ők isznak meg énekelnek, és már nem szeretem az oboát. Haza nem járok, hol az egyik, hol a másik srácnál alszom. Nincsenek ruháim, ékszereim, még órám sincs. Az ing, a nadrág, amelyben járok, sokak szerint rongyos és koszos — nekem nagyon szép. Tehetséges vagyokI Es olyan vagyok, mint aki kifut az állomásra, és a hangosbemondó, mintha neki mondaná, így kiabál: — Figyelem, ez és ez a vona', indulási ideje ennyi és ennyi — elindult. Es én bá múlom az órát, mert még lenne öt perc az indulásig. Tudod, a múltkor vettem egy babát. Olyan aprócska kis babát, a tenyeremben elfér. Ha magam vagyok, vele szoktam beszélgetni. Mindent meg tudok vele vitatni. Hidd el, én nem tudok semmit csinálni, még játszani sem. Én csak tehetséges vagyok. Nincs szakmám, csak hangom, és már nem akarok énekelni. Fáj, hogy tehetséges vagyok — szörnyű, hogy nem tudok mást csinálni. Tegnap azt álmodtam: egy nagyon magas épület legfelső emeletének ablakában állok. Mint aki ki akar ugrani, pedig csak kinézni akartam. Egyszer csak meg indul talpam alatt az ablakpárkány, és a kezemmel már nem bírom magamat tartani, és ordítok, kapálóá zom — és már zuhanok. Látom magam mellett a sok- sok elmosódó emeletet, és csak zuhanok, zuhanok, elszorul a torkom, a tüdőm üres lesz, fuldoklóm, de a földet csak nem érem el. Mert kiderül, hogy az az épület nem áll sehol. Az az épület végtelenül magas, talán nincs is járdaszél, ahol legalább már szétzúzhatnám magam, csak emeletek, emeletek, ablakok egyre — csak zuhanás.
