Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-11 / 50. szám
«Ml 3 A KELET-SZLOVÄKIAI VASMŰ 2. SZÄMÜ NAGYOLVASZTÓJÁNAK ÉPÍTŐI LEGYŐZTÉK AZ IDŐT Augusztusban, amikor a Kelet-szlo» vákiai Vasmű 2. számű nagyolvasztójának 70 méteres kéményét csak másodszorra sikerült felrobbantani az emberekben nőtt a bizalmatlanság: Ezt újjáépíteni 115 nap alatt? Megeszem a kalapom, ha igaz lesz. Most, hogy az újjáépített nagyolvasztóból már ömlik a világ legcsodálatosabb folyadéka, a vas, most már nem marad más hátra, mint hogy a kalapevőknek jó étvágyat kívánjunk._________________________________ Azt lehet mondani, hogy hazánkban még nem volt ehhez hasonló építkezés, és az egész világon is nagyon kevés. Tulajdonképpen miért kellett újjáépíteni az alig 12 éve működő nagyolvasztót? Az idő, a tudományos-műszaki íejlődés a kohászatban és a nehéziparban egyáltalán méríöldes léptekkel halad előre, sokkal gyorsabban, mint más területeken. A köny- nyüiparban például nem törvényszerűség a gépi berendezések szüntelen korszerüsít I 4 z óvodában november elején aI megegyeztünk, hogy a Télapó ■* az idén nemcsak fenyőfát, hanem valamilyen apró ajándékot is hoz a gyerekeinknek. A fenyőfa az óvodáé marad, viszont az ajándékoz övék, a gyerekeinké, haza is vihetik. Három szülőt, — köztük engem is — bíztak meg az ajándékvásárlással. Az óvónénik egyetlen kikötése az volt, hogy az ajándék lehetőleg nevelési elveiknek megfelelő legyen, és mind a kislányok, mind a kisfiúk örüljenek neki. Semmiség, mondtuk, s egy szombati napon nyakunkba vettük a fővárost: végigjártuk játéküzleteit, á- ruházait. Háromfelé indultunk, azzal, hogy két óra múlva találkozunk, e- gy ezt etjük tapasztalatainkat. En három játéküzletben jártam. Kilencven darab 5—6 korona értékű játékot (ilyen összegben egyeztünk meg (csupán egyetlen (!) üzletben tudtak ajánlani, de ott aztán három félét is: zsákbamacskát, műanyag macit, amelynek a fején egy nyíláson át pénzt lehet bedobni a belsejébe (hogy hogyan lehet kivenni, azt az elárusítónő sem tudta] és egy egészen furcsa jármüvet, amelyet én motorkerékpárnak, egy másik vevő pedig holdjármünek nézett. Amikor aztán szétesett a kezünkben, mindketten otthagytuk. De nem szegte kedvemet, mert azt hittem, barátnőim több szerencsével jártak. Mint kitűnt, ők is ugyanezt hitték, és ettől aztán olyan rosszkedvűek lettünk, hogy elhatároztuk, többé nem leszünk jó szülők és a Télapó továbbra is csak fenyőfát fog hozni az óvodába. Itt aztán véget is érhetne a történet, a valóságban azonban még nem. Ugyanis a következő héten ismét nyakunkba vettük a várost, és akkor tudtuk meg, hogy: 1. Nevetségesek vagyunk; méghogy 5—6 koronáért játékotI Ilyen összegért lassan már a ringlispilre sem ülhet fel a gyerek. 2. Két hónappal az ünnep előtt már nem szokás karácsonyra vásárolni. Ilyenkor már csak az üzemek jönnek, amelyek sokkal gazdagabbak, nagystílübbek, nekik nincsenek kicsinyes igényeik. 3. Még hogy pedagógiát elveknek megfelelő játék! Hát az meg milyen? Itt aztán már a valóságban is véget ér játékvásárlásunk története. tése, a nehéziparban viszont ez elengedhetetlen követelmény. Ellenkező esetben a vasműt szakmai körökben csakhamar műszaki múzeumként tartanák nyilván. Száztizenöt nap, száztizenöt éjszaka. Ennyi időt hagyott jóvá a nagyolvasztó átépítésére a CSKP Központi Bizottságának XII. plenáris ülése. Az összehasonlítás kedvéért meg azért, hogy olvasóink képet alkothassanak a tett nagyszerűségéről, megemlítjük, hogy az eredeti Javaslat 268 napot irányzott elő a nagy- olvasztó rekonstrukciójára. A munkálatok irányítói — élükön Ján Vargával, Rudolf Machóval, a Koáicei Kohóépítő Vallalat képviselőivel, és Eduard Kollárral, az Ostravai Kohószerelő Vállalat szakértőjével — tudták, hogy ezt a rövidre fogott időt csak minden tehetségük, szervezőkészségük és kapcsolataik latba vetésével sikerül betartani. Bízniuk kellett az emberekben. Csakis úgy láthattak munkához, hogy hittek benne, határidőre elkészülnek. Tudatosították, hogy elsősorban az építők és szerelőmunkások becsülete forog kockán. A 115 nap alatt 550 millió koronát kellett beruházniuk, 24 óránként csaknem 5 millió koronát. A versenyfutás az idővel a kémény ledöntésével kezdődött. A 70 méter magas kolosszus az első robbantáskor csak egy kis „megugrásra“ méltatta robbantóit, majd szépen visszatelepedett eredeti helyére. Nem dőlhetett bárhová, hiszen irodaépületek vették körül, mérnökök szinte centimé- ternyi pontossággal kiszámították azt a területet, ahová szabad volt ledőlnie. És a másodszori kísérletre pontosan oda „feküdt“ le. — Ez jó jel volt. Sokan ettől a naptól kezdték tudatosítani, hogy nem szabad meghátrálni semmilyen nehézség elől — mondja most már teljesen kiegyensúlyozottan Rudolf Macho. — Sok éjszakát átvirrasztottam a „kettes“ miatt. Anyaghiány, tervrajzgondok, munkaerőhiány ... Úgyszólván pillanatokon belül kellett megoldanunk mindent, mert amíg mi, építők nem végeztünk, addig a szerelők álltak. Megtörtént, hogy. csak személyes tekintélyünkkel és egy másik építkezés rovására sikerült biztosítanunk a munkálatok folyamatosságát. De hát a szükség így kívánta, hiszen nem kis pénz forgott kockán. Meg aztán más gyárak tervteljesítése is múlott a nagykohő működésétől. Vártak a vasra — meséli Eduard Kollár, miközben rágyújt egy Spartára. Augusztusig nem cigarettázott, de a nagy hajrázásban rászokott. — A kohó már tíz napja működik, látták az első csapolást, az építők és szerelők helyébe a kohászok jöttek. Nem sajnálják, hogy vége? — Fáradtak vagyunk, de nagyon elégedettek. Az új évben további nagyon fontos feladat vár ránk: én visszamegyek Ostra- vára, Rudo pedig Vojanyba. Az átépítés krónikája — sajnos még ha közhelyként is hangzik a hősiesség, az önfeláldozás, a felelősségtudat, a kitartás, a küzdés krónikája. Az építkezés nem tűrte meg a kényeskedő, húzódozó embereket, a túlzott elővigyázatosságot is csak mértékkel. Akiket próbára tett, két út között választhattak: a helytállás útja vagy annak ellenkezője között. Középút nem volt. Nagyon kevés kivétellel valamennyien mindvégig kitartottak. A nagykohó átépítése, a rugalmas irányítás, ügykezelés iskolapéldája volt. A 115 nap története tulajdonképpen egyszer sem kezdődött ezzel a megelégedett mondattal: minden rendben, a munkálatok a meghatározott ütemben folynak. Ellenkezőleg. Táviratok jöttek és mentek, igazgatói szinten folytak a tárgyalások, a posta számtalan fenyegető, de mindamellett tárgyilagos levelet továbbított a vasműből, Megtörtént, hogy részletkérdésekben ellentmondás merült fel az építkezés főberuházói, a kohó- építők és a kohószerelők között. Elszántan védték saját vállalatuk érdekeit, és míg az egyik időben, sőt pár nappal a kitűzött határidő előtt befejezte a munkákat, addig a másikat teljesen hidegen hagyta ez a lelkesedés, így nem csoda, hogy néha késtek az átadási munkálatokkal. Érezni kellett azt is, hogy hol a határ az egészséges és a veszélyes kockázat között: megtörtént, hogy a vasbetonépítők már 24 óra elteltével megterhelték az alapokat. Annak ellenére, hogy az előírások világosan kimondják: a betonnak 28 napig „nyugodnia“ kell. Az építők tapasztalataik és sok évi gyakorlatuk szerint jártak el így, s ennek köszönhető, hogy egyetlen esetben sem kellett megismételni az alapozó munkákat, a beton is a nagykohó igyekvő építőinek „cinkostársa“ lett. Miben különbözik az új kohó a régitől? Michal Vosőinár mérnök, a Kelet-szlovákiai Vasmű igazgatóhelyettese: — Mindenekelőtt megnőtt a befogadóképessége, 1919 köbméterről 2400 köbméterre, ami a nyersvastermelés 40 százalékos növekedését jelenti. Számos műveletet, amelyet a régi kettesen, közvetlenül a nagykohó közelében, veszélyeztetett munkakörülmények között végeztek a kohászok, most a vezérlőpult mellett végezhetik. Korszerűsítettük a kohó hűtőrendszerét és bátran állíthatom, hogy az új kettes a világ legkorszerűbb nagyolvasztói közé tartozik. Ma ez az állítás még igaz, de a holnap követelményei már sokkal nagyobb igényeket támasztanak a kohóiparral szemben. Mi például az új kettesen sem tudtuk megvalósítani annak a térségnek a légkondicionálását, ahol az izzó vas kilép a kohóból... 1979, november 30. az ú] kettes első lecsapolásának napja. Az ünnepi szónok, az SZLKP KB első titkára, jozef Lenárt azog munkáját méltat- aj,ja, akik kitartottak, akik beblzonyítot» ták, hogy az emberi összefogásnak semmi sem állhatja tátját. Ünnepélyes pillanat, az építők elégedettek és fáradtak. Megérte. múlt héten egy régi népszokás szerint minden kitisztított cipőbe érdem szerint helyeztetett édesség vagy virgács. Aznap még az a gyerek is fürgén forgatta a cipőkefét, akinek az ilyesmi egész éven át eszébe sem jutott. Családunk gyerekei engem is cipőtisztításra készen vártak az előszobában; még köszönni is elfelejtettek. — Anyu nincs boksz — ezzel fogadtak. — Most mi lesz? — kérdezte az ötéves Tomi csaknem sírva, tudván, hogy cipője tisztaságától függ az a- jándék nagysága. — Valaki biztosan eldugta — próbáltam menteni a helyzetet a gyerekek előtt. Tudtam, hogy ez egyáltalán nem igaz, mert már számtalanszor megbántam, hogy az ősszel kidobtam három doboz félig üres kiszáradt cipőkrémet. Megbántam, de akkor még nem tudtam, hogy a cipőkrém hiánycikk. Most már tudom, és azt is tudom, hogy a száraz cipőkrém langyos étolajjal elkeverve jobb, mint a friss, langyos olajam ugyan van, cipőkrémem viszont nincs. Se kiszáradt, se friss. A gyerekek nem is keresik, ahelyett pillanatokon belül kiássák a csatabárdot. — Anyu, te nem akarod, hogy tetsz- szünk a Télapónak? Tökéletes a zűrzavar, és én, a szülő, aki tudom, hogy a Télapó így is, úgy is eljön, játszom a szerepet, mert mi mást is tehetek. Csakhogy ettől még nem szűnik meg a cipőkrémhiány. Arra gondolok, hogyha ez így megy tovább, akkor várható, hogy a téli csizmaszezon alatt rég nem látott méreteket ölt majd az étolaj fogyasztás. Cipótisztításra. Zácsek Erzsébet
