Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-04 / 49. szám
4 fleas X.8. - hétfő Azzal fejeztem be az előző folytatást, hogy miközben a kabinban jegyzeteimet rendezgetem, szobatársam délutáni sziesztájából felhorkan: —' Csak az igazat Irdl — majd megfordul, és alszik tovább. Csak az igazat. Ám legyen! Vissza pergetem az eddigi élményeket. Kikötők. Egyik-másik helyen napokat, másutt éppen csak pár órát álltunk. Mindenki rohant a városba, a hajósboltba. Aztán cipelték az árut a hajóra. De mit láttak a városból? Kocsmát a kikötőben, többre nem futotta az időből. Meg örültek, hogy a megfeszített munka után kikapcsolódhatnak, kiszolgálja őket egy kedves kis pincérnő, talán még a hajukat is megsimogatja, isznak, esznek egy jót, majd irány tovább. A legénység egyik tagjával barangolok Ruszéban. Az egyik utca végén föltűnik e- lőftünk a hatalmas, fehér kövekből rakott múzeum. Óriási épület. A mellettem bandukoló erre azt mondja: — Évek őta járok ide, de nem tudtam, hogy Ruszéban ilyen is van. Még sohasem vettem észre. / Legénységünk /első kormányosa talán az egyetlen ember, laki a múzeumokat, képtárakat, műemlékeiket, nevezetességeket jobban ismeri a kocsmáknál. Szinte lexikális tárgyi tudása van, de ezen túl foglalkoztatják is a látottak, hallottak, ö az, aki ZOLCZER JÁNOS HAJÓNAPLÓJA A NITRA FEDÉLZETÉRŐL „Nagyot fejlődött már a Duna-hajózás!“ nemcsak hajós, utazó is. El a lehetőségekkel, megnéz mindent, ami látható, és „mellesleg“ a Duna-hajózás egyik legjobb kormányosa. Kitűnően ismeri az egész útszakaszt, mindenhez hozzá tud szólni, olyau előadást tart nekem a kormányosi munkáról, az egyes városokról, tájegységekről, Duna-szakaszokról, hogy azt iskolai előadó, idegenvezető is megirigyelhetné. És még csak kótyagosnak sem láttam őt. Könyveket hozott magával, olvas a szolgálat átadása után. És közkedvelt ember a legénység között. ö a kirívó eset: van ilyen is. Példakép lehetne talán a kezdő, suhanc hajósok e- lőtt, de aki már egy kicsit is belekóstolt a hajóséletbe, az inkább ezt a magatartást, viselkedést tartja furcsának, elítélendőnek — ezt a szó jobbik értelmében gondolom —, mintsem' a többiekét. Mert én nem tudok azon csodálkozni, nem tartom elítélendőnek, hogy a fiúk egy-egy kikötőben a- zonnal a kocsmába rohannak. A hajón állandó a készenlét, a feszültség, sok a munka, gyakran megesik, hogy egymás után két-négy éjszakát is csak félig alhatnak végig, de akkor is zúgnak, üvöltenek a motorok, és napközben is talpon kell lenni. Az idegen városokban aztán már sem kedvük, sem erejük nincs a kószálásra, nézelődésre. Arról ne mis beszélve, hogy múzeumba térjenek be. Emberek közé, idegen arcok közé akarnak menni, leengedni valamit a torkukon, fehér abrosz mellett. A hajón állandóan várja őket a munka. Itt, ha szükség van valakire, hiába tudta le a szolgálatot, mennie kelll Igaz, senki sem kényszeríti őket, még csak nem is noszogatják, ezt már mindegyikük tudja magától: most nekem is oda kell állni, még ha tizenkét órai szolgálat van is mögöttem. A munkában összekovácsolódott, kitűnő gárda lett a legénység. Ha volt is italozás a hajón, de az egyszer sem fordult elő, hogy valaki hullarészeg lett volna, nem végezte el pontosan, rendesen a munkáját. Mindenki, mindig a helyén volt, a parancsnoknak erre sosem volt gondjai Senki hibájából nem kellett állni, óramű pontossággal ment a nagy gépi és emberi „szerkezet“. ' Vegyük a tévétl Mohács után már alig nézte valaki. Voltak esték, amikor be sem kapcsolták. Nekem sem hiányzott. Azt hiszem, el is tudnám képzelni az éltemet tévé nélkül. Felszerelkeztem az útra könyvekkel, újságokkal. Olyan könyveket hoztam magammal, amelyeket odahaza mindig csak félretennék. Itt meg faltam őket. És még valamit, az egyik vasárnapi epizódot. Beszélgetéstöredék a folyosóról: — No, ma vasárnap van, akkor megborotválkozom. ;— Azt mondod? Akkor megyek én is. —< Ide hallgass! És templomban voltál már? ■— hangzik hahota kíséretében. A vasárnap a hajón csak annyiban különbözik a többi naptól, hogy mindenkinek sima az arca, és kiadősabb az ebéd. Déli tizenkét órakor megérkezünk Turnu Szeverinbe. Előttünk a Vaskapu-vízi erőmű. Romániai kormányosunktól, Uzun űrtől búcsút veszünk, és helyébe beszáll egy csehszlovák kormányos. Csak pár percet állunk, és megyünk tovább, A vízi erőmű e- lőtti lámpa azt jelzi, a román oldalon a zsilipkamrákat javítják, a jugoszláv oldali kamrákban kell „felemelkednünk“. Estig várunk, míg szabaddá válik a zsilipkamra, majd két óra leforgása alatt „felemel“ a víz harminckét méterrel magasabbra. X.1Q. - szerda Délelőtt befutunk a Veliko Gradiäte nevű jugoszláv kikötőbe. Itt útlevél- és vámvizsgálat következik, majd mehetünk tovább. Este nyolc óra után fölmegyek a kommandóra. A Turnu Szeverinben beszállt kormányos van szolgálatban. Mesél. — Tizennyolc éves koromban ültem először hajóra. Annak már harminc éve. Azóta olyan vagyok, mint egy versenyló; mindig az indulásra várok. Sosem tudom, ha hazamegyek, néhány órán belül nem kapok-e táviratot, hogy lépjek azonnal szolgálatba. Megesett már olyan* is, hogy mire hazaértem, várt a távirat. Nem panaszként mondom mindezt, csak mint tényeket jegyzem meg. Mert ha elégedetlen lennék, már itt hagyhattam volna a vizet, ezt a munkát, de el sem tudnám már képzelni az életemet, mondjuk egy üzemben. Reggel pontosan bejárni, akár irodában, akár munkagép mellett dolgozni. Azt hiszem, ott nagyon egyhangú lehet a munka. Itt meg...?! Harminc éve vagyok vízen, de van olyan része a Duna partjának, amelyet még én sem ismerek. Itt minden út más és más. Sosem egyhangú a munka, minden perc tartogat meglepetést. Sok függ a víztől, a Dunától, mert a Duna minden nap más, és nagyon sokat változott az elmúlt harminc év alatt. Akárcsak a hajózás. Valamikor nem volt a hajón villanyáram, köz ponti fűtés, zuhany, hideg-meleg víz, konyha. Lavórban mosakodtunk, a fedélzeten állva kaptuk be az ebédet, nem úgy, mini most, a szalonban. És egy út két hónapig is megtartott, ha minden jól ment. Akkor már szürkületkor leálltunk, éjszakáztunk, nem volt radar, hogy segítsen a munkánkHajónk kapitánya a szolgálat leteltével nekifogott főzni ban. Azt is lehet mondani, többet vesztegeltünk, mint haladtunk. Reflektorunk se volt, a fedélzetmester hordozta a lámpát a hajó egyik oldaláról a másikra. Hű, kérem, cudar egy élet volt még akkor hajósnak.' lenni! : Nem úgy, mint mostl Nagyot fejlődött már a Duna-hajózás, bizony nagyotl Igaz, most is megvannak a magunk problémái, de hát hol nincsenek...?! — Elmesélek egy esetet, az akkori időkből. Románia egyik kis városkájában álltunk. Este volt, épp játszott ott valami színház, elmentünk. Az egyik matróz holtrészeg volt, és elaludt az előadás alatt. Nagy hirtelenében épp akkor ébredt föl, amikor a színpadon az egyik férfi főszereplő kést tartva a kezében meg akarta ölni partner- nőjét. A matróz fölugrott a színpadra, földre tepertő-a férfit, 'kicsavarta kezéből a kést, és szájba vágta a. főhőst. Egy pillanatig a közönség is azt hitte, mindez az előadáshoz tartozik, csak később, amikor a rendezőség berontott a színre és kitusza- kolta a matrózt, akkor kapott' észhez a nézősereg. A jó szándékú újonc hősünk, a matróz, a rendőrségen kötött ki, de rövidesen elengedték őt. És hány ilyen meg ehhez hasonló történetet tudnék még mesélni. x.ll. - csütörtök Reggelre Újvidékre érünk. Elbúcsúzom a legénységtől, kiszállok. Ha már itt vagyok, csavargók egy kicsit a Vajdaságban is. Hosszan integetünk, aztán eltűnik a Nitra Szomorúan baktatok a parton, jó, szép volt együtt, köszönöm az élményeket, az őszinteséget, a bizalmat. Ha én is őszinte voltam ebben az írásban, ne haragudjatok érte! Csak ahhoz tartottam magamat, amit ti kértetek búcsúzáskor: — Oszt’ csak az igazat írd, mert elolvassuk! (A hajó szombat este szerencsésen befutott a komáromi kikötőbe. Két napig állt, kirakodott, majd újabb útra indult. Sajnos, akkor már nélkülem. Tizenkét nap múlva tértem haza a Vajdaságból.) Foto: a szerző Vége. VI
