Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1979-11-27 / 48. szám

X. 5. - péntek

ZOLCZER JÁNOS HAJÓNAPLÓJA A NITRA FEDÉLZETÉRŐL

q

UPODRnOK

ÉSEGÜPOFOn

Elhagytuk Galacot, román vizeken hajózunk.

Délelőtt nagy ricsajt hallok a fedélzetről. Tíz óra lehet. Rohanok ki megnézni: mi történt. Egy rozoga facsónak úszik a hajónk mellett, benne két helászaggastyán.

— Lipovánoik — mondja Uzpn úr, a romániai kormányos.

A két öreg jó három kilónyi halat kínál megvételre, és arra kérik a fiúkat, kössék hozzá csónakukat a hajóhoz, szeretnének velünk „fölúszni“ egész Glurgiuig. Ez vagy nyolcvan kilométer.

— Oké! — intenek a srácok. Hajónk e- zernégyszáz lóerős motorjainak ez a< „megterhelés“ meg sem kottyan.

— Meg aztán miért ne segítsünk rajtuk, ha leheti? — mondja a matróz, és máris elkapja a szakállas öreg kezéből a kóckötelet, és a tat egyik bakjára csavarja. Megejtjük a vásárt is, olcsón adják a halat, potom húsz lejért a közei két kilót. Igaz, szégyen ránk nézve, hogy a Dunán nem tudunk halat fogni, de ma már a halfogás a halászoknak is hosszantartó, fáradságos munka. A lípován halászok is a Duna-deltából jöttek föl egész' eddig, ahol pedig azt mondják, van — vagy volt! — hal dögivei. Piszkos, olajos a víz mindenfelé, menekül innen még a hal is. Vízimadarakat se nagyon látni, néha-néha köröz csak körülöttünk néhány sirály. A holtágakban talán még van hal, de errefelé nagyon kevés. A lipovánok is, mint mondták, két napig „kergették“ ezt a zsákmányt.

A lipovánok egy része ma a Duna-deltá- ban, a Szulina-csatorne mentén él: a szigeteken.

Uzun úr azt mondja róluk:

— Nagyon egészséges nép. Látja, a két öreg a csónakban most Is lehúzta a gumicsizmáját, és mezítláb vet! magát végig a csónakban, úgy alszik; s még kapcát sem viselnek, mégsem betegszenek meg. Életük négy részét a vízen töltik, a hal a fő táplálékuk. Nagyon hosszú életűek. Valamikor a lipován menyasszonynak .ladikot adtak nászajándékba megrakva kelengyével, s vízen mentek a vőlegényhez.£, A szigeteken főleg disznót tartanak. A családok tavasz szál kiterelik a disznókat egy kis szigetre, és a tél beálltáig feléjük *sem néznek. Gyökereket eszik a jószág, aztán eladják. Nemzeti .eledelük a sült hali „szara-mura“ mtfdíé, jártam közöttük sokszor, megtf nul- tam, hogyan készítik, ha akarja, megmutató^ jnagának is.

Már thogyne akarnám. Azonnal neki is lát Uzun úr. Megtisztítja, kibelezi a halakat. Olajjal keverve péppé zúz egy marék fokhagymát, összekeveri sóval, majd az egész masszát a forró platóira teszi. Rá a halat, janikor az megsült, a gusztusos, illatos, tenyérnyi nagyságú halakat ecetes vígba .’atärtjE. Máris fogyasztható. Előnye: az ízletes halhús lepereg a csontról, a szálkákról. .jó két órán belül már Iakmáro- zunk ts. Finom, ízletes, fejedelmi az étel. Nénink hozzá egy üveg bort fs, és Uzun úr tovább mesél:

— Az öt-hat éves lipován gyerekek úgy úsznak, -mint a halak a vízben.

A nők már gyermekkorukban kitűnő la- dikozök. Romániának az evezős versenyek díjait nem véletlenül nyerik a delta! lipovánok. Látni kéne magának például a Giz- clar<5sti nevű Duna parti falut! Ott él a

Az egy híján nyolcvanéves halászaggastyán

legtöbb. Micsoda romantikus még ott az élet.. .1

A remek vacsora után kimegyek a fedélzetre. Kora este van. A két öreg már fel kelt, s a száz méternél is hosszabb hálói bogozzák. Tizennégy fokot mutat a hőmérő, hűvös éjszaka lesz e vízen. A lipová- ook nemcsak a mai éjszakát, de még jó néhányat a csónakban akarnak tölteni. Négy öt napot is megtart nekik visszafelé az út. Kenyerük van bőven, halat meg fognak hozzá, megsütik. Kérdezem, „szíverősítő“ nincs-e náluk. Előhúznak egy ü- veget, az orrom alá nyomják, szagolom. Tiszta víz. — Ez a legegészségesebb — mondja a szakállas, és nagyot húz belőle.

Koromsötét van már, mire elérjük Giur- glut. Ott eloldjuk a hajótól a csónakot, A lipovánok még integetnek egy darabig^ majd evezni kezdenek.

jó szerencsét, sok Halat!

(Jzun úr készíti a „szara-mura“ nevű halételt

erre így: — Én meg a múltkor, tudod mit ettem? Dinnyét fokhagymával! Az aztán

a fejedelmi kaja, kóstold meg, komám.

És így folytatódik tovább a párbeszéd. Ha valaki ezt lejegyzi, olyan szakácskönyve kerekedik, hogy az őserdők lakói is hasmenést kapnának.

A mai nap két nagyon fontos „eseményben“ bővelkedik:

Rájöttünk, hogy tiszta vizen kívül már nincs egyéb innivalónk. Igaz, a víz is alaposan fogytán ven, alig lötyög a négyezer literes tartályban 100—150 liter. Takarékoskodni kelll

Egy nagyon kedves történetet hallottam a legénység egyik tagjától.

Két csehszlovák hajós találkozik az Al- Dunán, uszályosok.

—• Mo9t jövök a városból — mondja az egyik —, és tudod, mit ettem? Tortát ubor kávall

— Az príma lehetett — vágja rá & másik, és gondolja magában. Ne nézz engem hülyének, én sem tegnaptól hajózok!" Q

Reggel arra ébredek, hogy a bulgáriai Rusze kikötőben állunk. Ivóvizet tankolunk, meg az újra . elromlott radarhoz hívtunk

szerelőket.

A legénység rohan a városba.

Míg a fiúk lebonyolítják üzleti ügyeiket, s a radar is újra működik, kora délután lett. Felszedjük a horgonyt, elindulunk.

Estére egyre jobban kiéleződik a hangulat a legénység között. Két hé! után már mindenki kimutatja foga fehérjét: jő és rossz tulajdonságait egyaránt. Lefelé legalább még volt ital, amellyel oldhattak a feszültségen, és „a hormonok se mentek még annyira az ember agyára“ — mint ezt itt valaki megjegyezte —, akkor még eléggé kiegyensúlyozott volt a tizenhárom férfi összezárt állapota. De most, hogy a család, a kedves is annyira távolinak tűnik, ital is csak épp módjával, egyszerre elsza badult a pokol.

Elcsattant egy pofon is, elhangzott a „valakit leszúrok 6- legnagyobb késsel“ kijelentés. A drámai hangulat egyre tetőzik. Vacsorára már a családapák hullajtják könnyeiket, bőgnek, mint a kisgyerek:

— Tavaly karácsonykor épp este értem haza. Már jó későn. A feleségem azzal fogadott, te aztán jől eltoltad a szentestémet. És ott helyben, az ajtóban földhöz vágta a vacsornstálat Igaza volt Legalább ilypn

kor legyen otthon az apa, a férj. De ne*n tehettem, hívott a kötelesség.

A legénység másik tagja szintén kőny- nyekkel birkózik:

— Elhagy a bulóm, & kislány, akivel járok. Nyolc-tíz oldalas leveleket írok neki naponta, és lszok, mint egy állat, mert másképp nem bírom ki ezt a bizonytalanságot. u meg nem válaszol. Még mielőtt eljöttem volna, azt mondta, ml haszna van belőlem, ha állandóén úton vagyok. Igaza van, megértem őt, de a munkám, amit szeretek, a vízhez köti

Egy másik, ötven felé járó hajós meg arra az Időre emlékszik vissza szomorú arccal, amikor a feleségével meg gyermekeivel együtt élt:

— De szívesen megfőznék még ma Is nekik, mindent megcsinálnék, csak velük lehetnék! Elhagyott az asszony.

Megint másik: — Hazamegyek, és azonnal eljegyzem a lányt. Elárulom, lefelé még eszemben sem volt. Legyen valaki, aki vár, ha hazaérek.

Egy további hang:

— Tíz éve csavargók már vizeken. Az 1- degeim abban mentek tönkre, hogy rettegek, megcsalt-e & feleségem míg távol vol- ttm, vagy sem. Semmi biztosat nem tudok.

Mint egy drámai színpad sok-sok drámai szereplővel, olyan ez az éjszakai asztaltársaság a szalonban. Borostás arcok, megci- bált tekintetek, kisírt, kialvetlan szemek, tétova mozdulatok, hamuval, csikkel föltornyozott hamutartó... Egy — maguk választotta — helyzet kiszolgáltatottjai, akiknek viselkedését akkor furcsállanám, kirívónak ítélném, ha nem így történne minden, ahogy történik. Itt ez a természetes.

Aztán újabb siralmak kerülnek elő:

— Otthon a szomszédok, Ismerősök Irigyelnek, mutogatnák ránk: külföldi Italok, olcsó ruhák, egy kis mellékes pénz.. .1 De hogy mit szenvedünk ezért, hogy évente

5—7 hónapot vagyunk távol a családtői, hogy a kisgyermek nem ismer meg, ha hazamegyek, hogy elhagy a feleség, hogy közben alkoholistává válunk, éjszakázunk, keveset alszunk, és harmincévesen ötvenévesnek nézünk ki, az senkit sem érdekel.

Végé-hossz* nincs a panasznak, hajnal felé kerülünk csak ágyba. Én a matrózzal lakom egy kabinban. Már vetkőzünk, amikor ketten „betörnek“ hozzánk. Szobatársamon még rajta az egyszer már széttépett és összevarrt kordbársony nadrág. Megint letépik róla. De most már úgy, hogy használhatatlanná válik. Közben röhögnek téttükön. Két-háromgyerekes családapák. Már eléggé részegek, letudták a szolgálatukat. Az egyikük kiugrik az ablakon, aztán újra bejön, játékosan és komolyan verekedni kezdenek, francia kulccsal — viccből — ütlegelik egymás fejét, valamit letörnek £ szekrényről, a mosdóról.

Ennyire és Így futja az energiájukból.

Holnap bizonyára szégyellni fogják magukat, de azt hiszem, nincs miért. Nem csodálkozom rajtuk. Ha egy kicsit belegondolok a helyzetükbe: mindez előre vár ható volt.

Így kellett történnie ...

Persze harag az nincsl

Szobatársam reggel azzal ébreszt, hogy az éjszska összekoccantunk egy bolgár hajóval. Vihar tört 'ki a Dunán, a fedélzetre felcsaptak a hullámok, rosszak voltak a látási viszonyok. A bolgár hajó volt a hibás, a hajóút szélén horgonyzott, ami tilos. De szerencsére, még karcolás se esett a hajókon.

Délután, Ekl nincs szolgálatban, pihen.

Egész napunk csendes.

Jegyzetelgetek a kabinban, amikor a mellettem fekvő szobatársam fölhorkan:

— Csak az Igazat írd!

Amen! Úgy legyenl

Fotó: a szerző

(Folytat jók i

A Vaskapu-vízi erőmű előtt állva „uszályfalvak“ úsznak el mellettünk