Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-11-20 / 47. szám
4 Halónk kapitánya parancsot ad az indulásra az izmaili kikötőből Nem tudtunk halat fogni a Duna koszos vizében. Az Izmaili piacon vettük, amelyet épp tisztít a matróz. Másfél ezer tonnás tengeri hajóból kapjuk a hazaszállítandó árut ONAPLOJA A NITRA . . f Napkeletkor a matrózzal az árbochoz megyek. Ilyenkor kell felhúzni a hajú tatján a csehszlovák zászlót, az árbocra pedig az a zászló kerül, amely országon épp áthajózunk. Most a román zászlót emeltük magasba. A kapitány int a kommandóról, menjek töl hozzájuk egy kávára. Elfogadom a meghívást. Hajnali háromkor léptek szolgálatba és reggel kilencig húzzák, ök hatóránként váltják egymást a parancsnokkal, a legénység többi tagja tizenkét órát dolgozik és ugyanennyit pihen. Csak a matróznak ven nyolcórás munkaideje, viszont mindig ö éjszakázik, ha állunk. A parancsnoki hídon, a kormányos előtt még ott díszeleg a hagyományos kormány- kerék, de tíz év alatt, amióta a Nitra vízen van, még nem volt rá szükség. A hajólapátot egy karra) mozgatja, hidraulikus vezérlés útján. A kerékre csak a hidraulika meghibásodása esetén lenne szükség. A szócső is ott a kapitány előtt, valamikor, a régebbi típusú hajókon vele adtak utasítást a gépháznak: „több gőzt!“, „lassabban!“, „ne cammogj!“... Itt átvette a szerepet a távirányítás. — Igaz, így sokkal könnyebb a munkánk — mondja a kapitány —, de elvesztette a hajózás a romantikáját is! Megisszuk a kávét, még üldögélek mellettük jó fél órát, majd lemegyek reggelizni. A reggelit mindenki maga készíti el. Vagy vesz a hajósspájzból tojást, szalámit, virslit, konzervet, vagy abból csap össze valamit, amit magával hozott. Ebédet és vacsorát már a szakács főz. Délben váltja egymást a legénység. Aki letudta a szolgálatot, az eszik és máris megy aludni. Igaz, suttyomban lehet szunyókálni szolgálat alatt is, de az nem az igazi. Szabad idő itt valójában nincs is. Megfeszített tizenkét órás szellemi — mert fizikainak nem nagyon nevezhető — munka után mindenki örül, hogy pihenhet, alhat. Van, aki egy-két órácskára a tévé elé ül, esetleg kezébe vesz egy könyvet, de inkább összeverődik három-négy tagú társaság, kinyitnak egy-két üveg bort, s beszélgetnek, sakkoznak, kártyáznak. A szalonban vagy valamelyik kabinban. Estére a romániai Galacba érünk, A kikötés, főleg este, meglehetősen nyakatokért munka. Itt meg szinte centiméterekre ki van számolva a hely: előttünk, mögöttünk hajók állnak. A fiatal kapitány viszont úgy manőverezik, mintha csecsemőkora óta ezt csinálná. A partról még tapsot is kan: szép munka volt! Elismeréssel bóiogat a legénység is. A fedélzeten hárman vaunak a korlát mellett, a köteleknél. Előbb a hajó orrát kötik a parthoz, hGsszkiitásxel, aztán egy gyors keresztkötés következik a közepétől feljebb, majd a tatot kell a parthoz erősíteni. A matróz, a fedélzetmester és a kezelő beleizzad a kötözésbe. A vastag drótköteleket fürgén kell rácsavarni a közel fél méter átmérőjű gömbölyű vasbakra; néha villámgyorsan megengedni, máskor meg ugyanilyen gyorsasággal szűkíteni a csomót.' A kapitány utasításaitól függően. \ Nitra lepénvsftgp között niSr annyira egy behangol tan folyik a munka, hogy a kapitánynak nem kell ordítoznia, tudja mindenki a dolgát. Az útlevél- és vámvizsgálat után estB tizenegy óra előtt irány a város. Bármelyik kocsmába, bárba is térünk be, mindenütt azzal fogadnak: (nphis — zárórái Ogyhogy: megyünk szépen aludni! Reggeli után rohanunk a városba kenyeret venni. Az otthonról hozott már elfogyott, a reggelihez is azt ettük, amit a főgépész a hűtőszekrényből vett ki. Nylonzacskóba cscnfágoléa tárolta a mélyhűtőben nyolc napig. Nem vesztett semmit Ízletes ségéből. Már azt hittem, ez kimondottan hajósspecialitás, csak itthon derült ki, a pétervári cárok Moszkvából hozatták a kenyeret szánon, és szintén így, fagyasztva. Kora délutánig a város alatti kikötőben vesztegel a hajónk, a legénység csak pár percre ugorhat ki a partra, mert bármelyik pillanatban jöhet az utasítás: lejjebb menni, a közeli vasmű kirakodójába. Estefelé le is ászunk oda: a Szerel és a Duna találkozásához. Megkezdődik a kirakodás. nem számit, csak minél előbb gyerünk tovább. Nagyon sokan már hónapok óta vannak — egy-két napos megszakitással — ú- ton, hazakívánkozik mindenki, és még a felénél sem tartunk. En meglátogatom a Duna-hajózás gaiac) csehszlovák kirendeltségének egyetlen alkalmazottját, akit a hajósok ügynöknek neveznek. (A Duna-part minden kikötőjében él egy hazai ügynök.) Még estefelé sem érkezik meg a hajónk a város alatti kikötőbe. Leülünk az ügynökkel a pari menti Terasa pontnnouluiba. Órák hosszat diskurálunk. Beszélgetőpartnerem már közel két éve él itt a családjával. — Bratislava! vagyok. Apóm magyar, a- nyám szlovák nemzetiségű. Sajnos, engem nem tanítottak meg magyarul, pedig most érzem csak, de jól jönne! Most könyvökből kell tanulnom! A gyermekeim román iskolába járnak, a feleségem tanítja őket magyarul, én szlovákul beszélek velük, és az iskolában franciát is fognak tanulni. Itt, idegenben érzi csak valóban az ember a nyelvtudás fontosságát. En azt vallom: ha egy nyelv néhány mondatára csak egyszer lesz szükség az életben, már akkor is érdemes volt megtanulni! Már jó ideje sötét van, amikor visszamegyek a hajóra. Valamivel tiz óra után felszedjük a horgonyt: Irány a 90. folyami kilométernél fekvő Izmai). Innen alig három óra út a Fekete-tenger. (Oda, sajnos, nem megyünk.) van a másikből, de sem szóval, sem tettekkel nem mutatja ezt senki. Ninos vita, nincs harag, csak hiányzik már az otthon. Itt, Izmailban már mindenki tervez: mit csinál majd, ha hazaér. Hiába, most már félúton vagyunk, kezdődhet a visszaszámlálás! A nappal is kínosan telt el, és a hamar ránk boruló sötétség — meg a tétlenség — még jobban feszélyezi a hangulatot. Nem történt ugyan semmi különös, csak a furcsa szemvillanásokból, a megszokottól eltérő mozdulatokból következtetek. Már nem nézi senki sem a tévét, nem kártyázik, inkább egyedül iszik mindenki. A társaság jön-megy, nem találja senki a helyét. Számukra ez az álapot bizonyára nagyon is természetes, nem feltűnő, megszokták már, de nekem, kívülállónak, fölöttébb az. A szalonban ülök. Többen is bejönnek. Egyikük egyszerre belemarkol a matróz kordbársony — már alaposan elkoptatott — nadrágjába, és letépi róla a zsebet! A matróz, mintha tudná, fölösleges ellenkezni, nyugodtan megáll előtte. Az meg elkapja a nadrágszárat, és térdig fölhasítja a varráson. Ez már kicsit bosszantja a matrózt, de néhány dünnyögő megjegyzésen kívül nem tesz egyebet. Hátat fordít, bemegy a kabinba. A többiek, mint a pajkos gyerekek — pedig van közöttük már nagyapa is —, amikor valami óriásit művelt közülük valamelyik, hahotáznak, röhögnek, élvezik a helyzetet. Es közben felém sandítanak: szerepelnek. De a helyzet még nem érte el a tetőfokát, látják, szereplésük nem váltott ki belőlem számukra elegendő tetszésnyilvánítást. Újra kituszkolják a kabinból a matrózt, és az előbbi férfi tovább folytatja tépési munkálatait. Most mit kell tennem? Nevetnem, hahotáznom? Rájuk szólni, hagyják abba? Kimenni a fedélzetre? Irtó komikus és irtú siralmas a helyzet. Azt hiszem, tíz percen belül rájönnek erre ők is. De most, ebben a pillanatban még tenniük kell valamitl Mindegy, hogy mit. csak ne üljenek tétlenül. Még jő, hogy aránylag ilyen ártatlan 1- dőtöltést választattak. A matróz után megyek a kabinba. Már varrja a nadrágját, és kérdő tekintetemet látvn, ennyit mond: — Ha csak ez hiányzik neki a boldogsághoz .?! Es végre elkezdődik a berakodás. Tegnap estétől kisebb-nagyobb megszakításokkal folyik a mnnka. Nincs elegendő vagon. Azt mondják a hajósok, megesik, hogy egy hetet is itt kell vesztegelni. Ez pedig a hajósnak egyenesen átok. El nem lehet mozdulni a hajóról, csak várni és várni: a jé szerencsére. Jön ugyan a napidíj, amelyet ha nem költünk el, év végén itthon tuzex koronában megkapnak, de R7 A szovjet kikötőben egész nap arra várunk, hogy megrakják a hajónkat vasérccel, és indulhassunk hazafelé. Itt már harminc-negyven méter mély a víz. Közel 20 ezer tonnás tengeri hajók is felúszhatnak. A legénység kicsit ideges. Tizedik napja vagyunk úton, tizedik napja vagyunk „ösz- «jZRZÄrva“. Egv kicsit mindenkinek elege Reggelre megrakodtunk. Százhetven centiméter a merülési mélység. Kicsit sok. Pest alatt, Budafoknál 190 centiméteres vízállást jelentett a rádió és naponta apad néhány centit. Félő, hogy mire odaérünk, nem tudunk átmenni. Esőt meg sehonnan sem jelentenek. A hajósok izgulnak. Pár száz kilométerre otthontól senki sem a kar napokat vesztegelni. A parancsnok meg a másodkormányos bizakodóak: hazajutunk simán! Mert volt már rá példa, hogy tíz- -húsz napot is álltak hajók Budafoknál: I- lyenkor vagy ki keli várni, míg újra áradni kezd a Duna, vagy otthonról expressz kisegítőhajót küldenek, abba átraknak néhány vagon árut, hogy csökkentsék a merülési mélységet. Pillanatnyilag az a parancs, ennyit rakodni, és a vizsgálatok lebonyolítása után irány hazai Foto: a szerző (Fnlvfatlukl
