Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1979-10-09 / 41. szám

KÖLTŐ NYOMAI... 115 éve halt meg Madách Imre Gyalogszerrel ballagok Alsósztregova felé. So­kadszor jövök ide, mert itt született, itt élt Ma­dách Imre... A régészásőkkal megvallatott völgyben olyan le­letek 'kerültek elő a földből, amelyek azt vallják, hogy Sztregova mai helyén már az Időszámítás előtt népes település volt. A világnak e szerény földrajzi pontján azóta is folyamatosan, megsza­kítás nélkül laknak emberek. Érthető, hiszen le­nyűgözően szép, nyugodt, kiegyensúlyozott ez a táj. A Madách név hordozói több mint ötszáz eszten­deig éltek itt. Urai voltak a földnek, urai a va­dakban gazdag erdőségeknek és az ősi, de nem nagy várkastélynak, melynek fél évszázaddal eze­lőtt az utolsó köve is elmozdult és helyet cserélt. Mert a várkastélyt lebontották, és a környékbe­liek elhordták, saját házaikba építették be a ki­szolgált köveket. A feudális múlt felszámolásának akár legszebb szimbólumává is szentelhetnénk e tényt, persze csak akkor, ha az emlékezet úgy tudná, hogy Jel­legzetesen feudális uralmat gyakoroltak errefelé a Madáchoik. De nem. Még a legembertelenebb korban is emberül bántak ők a szegénnyel. Ráadá­sul sosem voltak fényűzően gazdagok; legtöbbjük mindig is többet törődött a lélek gazdagításával, mint a birtokokkal. A jó gazdálkodáshoz nem is értettek igazán. Középnemesek voltak, akik a fölvilágosodás legelső hullámai előtt nyitottak ka­put, s adtak régen megvetett szálláshelyet a jobb­nak, az újnak, az emberibbnek — lelkűkben és házukban egyaránt. Ostoros sanyargató urai, ha­gyományosan magyaros jobbágytartói azért nem lehettek ők a nógrádi dombság népének, mert müveitek lévén erkölcsökben és humánumban is gazdagabbak voltak osztályuk átlagánál. A nép és az írott történelem emlékezetében nyilván ezért is maradhattak meg embernek. Am a Madáchoik mai emlékének igazi megteremtője és obeliszk- állítőja Madách Imre, a Tragédia megalkotója volt, aki minden Madáchoik közül a legnemeseb­ben cselekedett, s a legmaradandóbbat alkotta meg. Ott született ő is az ősi várkastélyban, melynek kövei befalazva állnak az ötven esztendeje épült sztregovai házak falaiban. Még istálló is épült e kövekből. Ha élne a költő, nyilván büszke is len­ne hajdani szülőháza köveinek az utóéletére. Kora gyermekéveit már az apja által épített új kúriában élte le. Szerény, hivalkodástól távolálló épület ez, a templom tőszomszédságában. Ennek falai 'közt nevelkedett a költő, és itt teltek el ne­héz férfiévei. Szemét is itt hunyta le egy rút, bo- rongós, nyirkos őszi napon. Az utókor tisztelete csak hosszas elhagyatottság után mentette meg a kúriát. 1964-ben, Madách halálának századik évfordulóján, némi késedelem­mel nyitottak benne emlékmúzeumot, melynek tárlóiban Madách mellett a szlovák irodalom és szellemiség két jeles alakja, Jankó Král és A. H. Skultéty is helyet kapott, mert ők is e környék szülöttjei, és Mikszáth Kálmán, a közeli Szkla bo- nya nevének megkoronázőja. Az ő emlékének is jutott itt hely. Gyalogszerrel ballagok Alsósztregova felé. Az út egyik kanyarulatából csalóka módon úgy lát­szik, mintha a templom a Madách-kúria tornya lenne. A kettő valahogy nem illik egybe, pedig Madách és a Madáchok általában vallásos embe­rek voltak, életük nagy részét a templom hideg falai között, a szent hajlékban töltötték. Nekik még az volt a szent, nekünk, kegyeletes zarándo­koknak már inkább a felemás módon felújítóit kúria, amelynek ablakai alatt egy csupasz fa- roncs kísértetiesen beszédes sziluettje mered az ég felé. Fáradt ágainak legtöbbje csonka és élet­telen, de néhány elszánt ágon ennek ellenére is zöldell az élet. Igen. A természet nemcsak alak­zatokban formál sokszor megdöbbentő alkotáso­kat, hanem abban Is, hogy olykor a legilletéke­sebb helyeken hozza létre őket, mint ahogy Itt, Madách ablaka alatt • ezt a fát. Felesleges lenne utánanézni a sztregovai néphit hitelének, hogy a költő és a fa egyidősek. Mert ha egyidősek, akkor az benne a megdöbbentő, ha meg nem, akkor meg az. A valóságba mindkettő belefér. A kúriakert 'kapujában pálinkás harsánysággal köszönt rám a falu lelkésze, aki családtagjaival épp a papiak konyhakertiében kapálgat. Buzgón ajánlja fel szolgálatait. Gyanítom, hogy inkább csak azért, mert idegenvezetni jobb, mint kapál- gatni. És hogy ne csalódjak, bizony jó nagyokat mond a tisztelendő, méghozzá irodalomtörténeti ellentmondást nem tűrő hangon. Mutatja az ol­tárképet. Szentül állítja, hogy Madách Imre fes­tette. Tudom, hogy nem igaz, de ráhagyom. Egy tévhittel több vagy kevesebb... Az viszont igaz, hogy a szentély rozoga díszpadjai korabeliek. Itt ülte végig a költő az istentiszteleteket, s nyilván itt is sokat forgatta fejében a lét és a nemlét fi­lozófiájának kérdéseit, a Tragédiát. Istent szolgál­ni járt ide, de vitatkozni is kénytelen volt vele. Jobbján Fráter Erzsébet ült, és ide járt ájtatos- kodni Borka is, a szlovák cselédlány, aki a temp­lomajtóból, állva hallgatta végig a miséket és litániákat. Odabent a kúria falai között jellegzetesen mú­zeumi a hangulat, ám lényegi szépséghibával az. Senki félre ne értse: de a Madách iránti tisz­telet megköveteli a nyílt beszédet. Sok évvel ezelőtt is megvolt már bennem ez a személyes tisztelet, de az akkori tájékozatlanságom megté­vesztett. Mert a múzeumlátogatói képzelet fenn­tartja magának azt a jogot, hogy egy Madáchénak mondott íróasztaf mellé odaképzelje a költőt, hogy az ormótlan ágyba beleképzelje Madách Imrét és Fráter Erzsébetet, kivált, ha helyben úgy tájékoztatják, hogy ez volt a közös ágyuk, ez volt a költő íróasztala. A felületesség, a vérbeli kegyelet hiánya, ese­tenként a túlbuzgóság legtöbbször a szépítgető megtévesztésekhez vezet. Erre pedig semmi szük­ség. Aki a sztregovai Madách-tnúzeumról fr, an­nak elkerülhetetlen kötelessége az illúziórom­bolás. Le kell Imi, hogy a Madách tulajdonának mondott bútordarabokat Madách még csak nem is láthatta. A századforduló idejéből származó gyá­ri ócskaság mind a kettő. Egyébként sem valla­nak a költő vagy Fráter Erzsébet ízlésére. Talán a kalamáris — az meglehet, Madáché volt. Korban egybeillenek, s lehetséges, hogy ebbe mártogatta i pennáját, amikor a tragédiát írta. De ez sem bizonyított tény, csupán elfogadható feltevés. Amikor a múzeum létrehozásának gondolata vég­re felvetődött, és az ötlet elindulhatott a megva­lósulás felé, az ügy intézői és megbízott szorgal­mazói egy hajdan volt családi árverésen kala­pács alá került ingóságok listájára akadtak. E lista alapján kezdtek nyomozni az eladott bútor­darabok után. Meglehetősen kilátástalanul, mégis reménykedve indultak el a nyomokon: hátha ta­lálnak még valamit a dobra vert tárgyak közül, Találtak Is. Csakhogy ezek a Madáchéinál sokkal ijkeletűbb bútorok a felfedezés izgalmában sen­kinek sem lettek gyanúsak, Így aztán hiteles Ma- dách-bútoro'kká lettek. Sajnálatos az ilyen felüle­tesség. A megközelitőleges, a logikusan feltéte­lezhető, kikövetkeztethető és nagyrészt bizonyít­ható igazság az, hogy Madách Flóra második tér­ié, a kártyaveszteségeiről megyeszerte híres Lá­zár doktor, nem kevés árverésbe keveredett élete során. Madách Flóra a költő unokája volt, aki néhány évvel ezelőtt még Brazíliában élt. Férje állítólag nem egy íróasztalt, nem egy ágyát, szé­ket, komódot, nem egy lámpát és kalamárist vá­sárolt, majd a költő Madách Imre egykori tulaj­donának mondva őket, jő pénzen, hangos árveré­seken eladott. Hogy mi lett a valódi Madách- bútorok sorsa? Elképzelhető, hogy egy részük ha­sonló árveréseken kőtyavetyélődött el. Ami pedig megmaradt, az elkallódott a háború viharában. Sokak szerint nem lenne hasztalan helyben, a sztregovai házakban, a környéken, no meg Lo­soncon nyomozni az igazi Madách-relikviák után. De vajon ki tudná kiválasztani azok közül is az igazit? Nem tudom. De mégis nyomozni kéne, nyomozni szenvedéllyel tudományos pontossággal és szakszerűséggel. Mindez egyelőre a mulasztás tágas rovataiba írható. Tény viszont, hogy az em­lékmúzeum dokumentum és másolatanyaga jó, hiteles. Valahány alkalommal felemás érzésekkel for­dultam meg Alsósztregován. Legszívesebben min­dig is a kúria parkjában, mert ott talán még a leghitelesebbek az emlékek. Az épület aprócska toronyszobáját sokszor kihagytam a meglátogatott helyszíneik közül, pedig Madách ebben a néhány légköbméterben írta meg a Tragédia legnagyobb részét. Ezért aztán természetes, hogy ez a kis to- ronyszobácska kéne hogy legyen az épület leg- kegyeletesebb traktusa. Mégsem így van, mert a múzeum vezetője pont itt rendezte be szerény iro­dáját. Feltételezem, hogy talán csak azért Itt, hogy a kúria többi, tágasabb helyiségében na­gyobb hely maradjon az irodalomtörténeti emlé­keknek. De sajnos, a legnagyobb jóhiszeműséggel sem tudok tisztelegni e feltételezett szempont előtt, mert tudom azt, hogy ebből a toronyszo- bácskából nincs több a világon. Csak elz az egy, az a bizonyos ott, Alsősztregovún. És ott van persze a sír, a költő nyugvőhelye. Eredetileg nem a ma! sírhelyre temették Madách Imrét. Porait hét évtized múltán helyezték át a kúria parkjába, a végleges, zárt sírboltba, amely fölé Rigele Alajos bronzszobrát állították fel, az embert, a Tragédia hősét, Ádámot, és a költőt, Madáchot egyként megjelenítő életnagyságú fi­gura. Az ég, a mindenség felé nyújtja karját, a végtelen felé. Ügy, hogy lába már a földet sem éri — szárnyal. A park határait az Idő hélemosta a tájba, a birtokhatárok békességgel olvadtak eggyé az idők folyamán. így aztán a látogató nemcsak a park­ba, az egész környékbe nyugodt szívvel belekép­zelheti Madách Imrét. Elképzelem a nevelőnő társaságában sétálgató űrias nebulót, aztán a szerelmes ifjút, aki még nem sejti, hogy majdani házassága milyen recseg- ve-ropogra fut zátnyra, amiért felesége, Fráter Erzsébet, avagy Lidércke nem bizonyul igaz fele­ségnek, s a nemrég még Haynau börtönében ra­boskodó, őrizet alatt álló férj tilalma ellnére is elkocsikázlk a losonci Vigadó farsangi báljára, ahol vidáman ünnepelve, férjét és gyermekét, ha­zát és történelmi elbukást egyként feledve tán­col, vigad. Mit sem törődve azzal, hogy a háta mögött összesúgnak, hogy az igazi feleségek gyászban járnak. Odaképzelem az ősi fák közé az elbukott forradalom, a szabadság romjai fölött búskomoran merengő Madáchot, aki Kossuth tit­kárának rejtegetéséért megjárta a hírhedt pesti Újépület celláit. Akinek öccsét és nővérét lemé­szárolták, apósát felakasztották, másik testvér­bátyját meghurcolták. Elképzelem a beteg szívű Madáchot, a Tragédián tőpelődőt, akiben először Arany János sem ismeri fel a géniuszt, és Geothe- -epigont, unatkozó vidéki Irogatót vél benne fel­fedezni, de végtére mégiscsak rádöbben a remek­mű alkotójának nagyságára. Madáchnak akkor­tájt ez az egyetlen öröme, az egyetlen kárpótlása. És elképzelem a kúria falai közt haldokló, a lel­két kilehelő Madáchot. És számba veszem a hal­hatatlant, aki Itt, ezen a domboldalon nyugszik, aki most is „éldegél“ ugyan Sztregován, de nem olyannyira, hogy ne kéne látványosan feltámaszta­ni. , KESZELI FERENC Több mint negyedszázados múlt áll mögöttük. Az együttes „Öse“ már- 1952-ben Strátnicén — Csehszlovákia központi népművészeti fesztiválján — képviselte hazánk magyar nemzetisé­gi néptánckultúráját. Igaz, akkor még csak mint a CSEMADOK kassai /Ko- Sice) helyi szervezetének a tánccso­portja. A képviselet olyan sikeres volt, hogy a közönségen kívül a szak­ma is felfigyelt rájuk és rajtuk ke­resztül a csehszlovákiai magyarságra, és a következő években is igényelte népművészeti kultúránk jelenlétét. Aztán ahogy teltek-múltak az évek, úgy gyarapodott, erősödött a cseh­szlovákiai magyar néptáncmozgalom s vele együtt a fentebb említett tánccsoport is. A hatvanas évek ele­jén felvette az Oj Nemzedék Dal- és Táncegyüttes nevet. Az új név minő­ségi előrelépést is jelentett: az e gyüttes létrehozta kétórás egész es­ti műsorát, és önálló tájoló vendég- szerepléseket vállalt. A kassai /Kosi­ce), a terebesi (TrebtSov) és a rozs- nyói /Roiüava) járásokban. Önálló műsorukkal kellemes estéket szerez­tek n közönségnek, és jelentős űrt i- gyekeztek kitölteni nemzetiségi kul turális életünkben. Fejlődésükben, munkásságukban ők sem tudták kikerülni az amatőr e- gyüttesekre jellemző hullámzásokat A külső körülmények, a politikai, szervezési és anyagi feltételek meg léte vagy hiánya kihatott tevékeny ségükre. A vezetői válság, a tagok, a próbaterem és az anyagiak hiá­nya, valamint a zenekar rendszerte­len finanszírozása nagy probléma elé állította a fenntartó szervei — de mindig találtak megoldást, s ebben a politikai és államigazgatási szer­vek is gyakran a segítségükre siet­tek (a Kosicet Város; Nemzeti Bizott­ság, az SZSZK Művelődésügyi Minisz­tériuma, a CSEMADOK K3 stb.), amit az együttes jó és eredményes munká­val hálált meg. Így jutottak egyre magasabbra. A járási és a kerületi sikerek után többször nyertek művészeti díjat ?se- lízen a csehszlovákiai magyarok or­szágos népművészeti fesztiválján, sőt egy alkalommal a fesztivál nagydi­ját is nekik ítélték. Így nemzetiségi táncmozgalmunk vezető és példamu­tató együttesévé váltak, különösen a keleti együttesek néztek fel rájuk. Egy évtizeden keresztül az Oj Nem­zedék stabil volt. Az országos feszti­válok rendezőt mindig számíthattak velük. 1974-ben felfutottak a csúcsra. Szlovákia tíz legfőbb folklóregyütte­se között eljutottak a folklóregyütte­sek II. országos fesztiválfára Poprád- ra. A nagyon erős mezőnyben — tíz együttes Csehországból és tíz Szlová­kiából — becsülettel helytálltak. Az anyagilag jól ellátott szakszervezeti és népművelési központi együttesek között tisztes eredményt értek el: az Erdélyi táncokért koreográfiái és e- lőadói díjat kaptak. A siker annál becsesebb, mivel a nemzetiségi amatőr együttesek közül — beleértve az ukránokat is — ők eddig az egyetlen olyan csoport, a- melynek sikerült ilyen eredményt el­érniük. (A Szőttes és az Ifjú Szívek szervezett felépítése miatt nem tar­tozik az amatőr együttesek kategó­riájába, és nem vehettek részt ezen az országos versenyen.) Sajnos, a sikerélmény nem tartott soká. Megint jöttek a filléres-koronás gondok. /Egyszerűen nem volt miből kifizetniük a zenekart és a koreográ­fust.) Az alkalomról alkalomra nyúj­tott anyagi támogatás csak amolyan „foltozás“ volt, de nem teremtette meg a zavartalan működéshez szük­séges előfeltételeket. Így az anyagi nehézségekkel küszködő együttes las san, de biztosan elérkezett az alábbi levél megírásához: „... A zselízi Nép­művészeti Fesztiváljukra szóló meghí­vásukra közöljük, hogy az Oj Nem­zedék Dal- és Táncegyüttes anyagi és ezzel összefüggő koreográfusi nehéz­ségek miatt 1978. január 15-ével te­vékenységét felfüggesztette, és így nem áll módjában fellépni sem a fesztiválon, sem más rendezvényen 1978. január 26.“ Ismerve a levél aláíróit, tudom ró­luk, hogy kultúránk szervezése, ápo­lása, az együttes létezése szívügyük volt. Akkor hát mi lehet az a pilla­natnyilag leküzdhetetlen akadály, a- mely miatt tevékenységüket fel kel­lett függeszteni? Ez volt az egyet­len megoldás? Minden eddigi anya­gi forrás eltömült? Ha igen, akkor az illetékeseknek tesszük fel a kérdést: Vagyunk-e o- lyan gazdagok, hogy a több mint ne­gyedszázados múltú együttes anya­giak hiányában szüntesse be a társa­dalom szempontjából is szükséges és hasznos munkásságát? A gazdag és eredményes munka nem elegendő ah­hoz, hogy a fenntartó és a kulturális életet szervező, irányitó állami szer­vek és intézmények elhárítsák a ne­hézségeket az együttes életéből? Nemcsak magyar, szlovák és más nemzeti együttesek között is vannak olyan élvonalba tartozó csoportok, a- melyek nélkülözik a koreográfust. E- zeknek az együtteseknek a szakmai vezetését pedagógus vagy jó szerve­ző, művészetért lelkesedő egyén vál­lalta, és az együttes új műsorának összeállításához vendégkoreográfust hív. A tapasztalat igazolta, hogy ez az út az Oj Nemzedék számára is járható volt, műsorának nagy részét oendégkoreográfusok alkották. Nehe­zen tudjuk elhinni azt is, hogy az elmúlt évtizedek alatt nem sikerüli volna kinevelniük olyan embert, il­letve embereket, akik a pedagógus- -cso port vezetői feladatoknak nem fe­lelnének meg. Vannak ilyen tehetsé­ges emberek ebben a városban is, csak hát a munkába vonásuk anya­giakat igényel. Azért foglalkozunk ezzel a két kérdéssel részletesebben, mert az idézett levélben az együttes elnémulásának fő okaként ők is ezt jelölték meg. Az együttes szervező-politikai ve­zetőinek a tagsággal egyetemben lesz annyi ereje, hogy az Oj Nemzedék hamarosan megtalálja a kiutat és nemsokára újból hallatt magáról. Természetesen a válságba került e- gyüttesek, műkedvelői munkaközössé­gek támogatása nagyobb odafigyelést igényel az illetékes állami intézmé­nyektől, a városi, a járási, illetve a kerületi népművelési központoktól is. Egy olyan kerületoen, ahol színvona­las együttesi kait ára folyik, ha a cso­port feltárja az illetékes szervek e- lőtt a gondokat, úgy véljük a segít­ség sem marad el XXX Az óceánba folyik a Csermely? (Oj Szó, 1979. június 9.) című cikk ol­vasásakor jutottak eszembe a fenteb­bi gondolatok. Akkor a leírtakat fél­retettem, bízva az illetékesek segítő szándékában és abban, hogy az e- gyüttes segélykérését meghallják. A tények — sajnos — mást bizonyíta­nak. Szaszák György cikke, és az, hogy az 0j Nemzedék ebben az év­ben sem vett részt az országos fesz­tiválokon, a kérdés megoldatlanságá­ról árulkodik. Az Oj Nemzedék Dal- és Táncegyüttes fenntartó szerve u- gyancsak a CSEMADOK koSicei váro­si szervezete. Két éve egy ország „A* kategóriás táncegyüttese füg­gesztette fel tevékenységét, ma ha­sonló rangú énekkaruk felett jelez a vészharang. Ezekből és még más esetekből azt a következtetést vagyunk kénytelenek levonni, hogy a szükséges anyagi fe­dezet nélkül magas szinten és folya­matosan lehetetlen huzamosabb ideig amatőr művészeti munkát végezni. A szegényebb fenntartó szervek mellett működő művészeti közösségek tör­vényszerűen időről időre anyagi vál­ságba kerülnek, amelybe sokszor be­le is fulladnak. Az ilyen csoportok megszűnésével becses társadalmi mű­vészi értékek vesznek kárba. Addig, amíg egy táncegyüttes, illetve művé szeti kollektíva eljut az értékeket hordozó magasabb művészi szintre, nagyon sokat kell dolgoznia. A tag­ság önfeláldozó munkája mellett ez jelentős társadalmi anyagi befekte­tést is igényel. A csúcsra jutva anya­giak hiányában abbahagyni a mun­kát azonban óriási társadalmi veszte­ség, hiszen az együttes épp akkor szolgálná meg a belehelyezett bizal­mat, térítené vissza a felkészülésre fordított anyagiakat. Az általánosnál még nagyobb ká­rokat okoz egy-egy táncegyüttes, il­letve amatőr művészeti kollektíva ki­esése nemzetiségi kulturális életünk­ből. Kultúránkban az amatőr művé­szeti csoportok legjava sokszor a mű­vészeti ág hivatásos ápolóit is helyet­tesíti, igy a megszűnésük űrt ered­ményez. Ezt hozta magával a cik­künkben tárgyalt Oj Nemzedék Dől­és Táncegyüttes és a Csermely Kórus elnémulása is. Bízunk abban, hogy Kassán a tár­sadalmi erők és kulturális életünket irányító illetékes helyi szervek ösz- szefognak, s erre nem kerül sor. • Takács András „...a hetvenes évek elején a kassai Oj Nemzedék né* pi tánccsoport „A“»kategóriás minősítést nyert. Sajnos az „A"-kategóriás szintet — éppen a szükséges anyagi jeltételek hiánya miatt képtelen volt tartani...“ Oj Szó, XXXII. év}. 159. sz, Szaszák Gyct'ty. Egy levél és egy újságcikk nyomán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents