Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-10-09 / 41. szám
A fogoly már hónapok óta a falhoz volt láncolva, s amikor kiszólt, hogy engedjük kt a latrinára, ügy tettünk, mintha nem hallottuk volna. A kémlelőnyíláson át figyeltük: ott rángatózott a láncok özönében. Az arca pillanatról pillanatra változott, bennünket szólogatva fől-f ölkiáltott, és csupán a legvégén csillapodott, amikor rekeszizmai fölmondták a szolgálatot. Arcának színe, akár az akasztott emberé, kékesszürkévé vált, majd megfeketedett, a szálát beqyürte. Az öreg Hozár, aki mellett szolgálatot telfesítettem, roppantul értett az efféle olcsóságok megrendezéséhez: elégedetten dörzsölte kezét, és a beláthatatlan időn át uralkodók magabiztossága sugárzott belőle. Akkor már sejtettem, hogy ezentúl hetente legalább kétszer megismételteti a jelenetet. A negyedik esztendőm telegetett a szinte áttekinthetetlen feggencfarmon. A telepet mészfehér, karcsú, gótikus falak övezték, a bejárat egy öt méternél is magasabb, gombnyomásra a levegőbe emelkedő, súlyos bronzkapu volt. Amikor idekerültem, a Föfő — egy nagyon derék, de meglehetősen csúnya fickó — fogadott, kockás maskara öltönyében. Az első napokban a tereppel ismerkedtem, de csakhamar beleuntam, mert Itt minden u- gyanúgy volt elrendezve, mint a vakító fényű kőfalon, a' kétes hírű vizesárkon túl. Gyárkémények, termelőrészlegek. sok emeletes épülettömbök, szolgáltatóüzemek, karcsú tornyok tetején szakadatlanul pergő villanyújságok meredtek, reklámtáblák díszelegtek, a gondozott parkokban frissen mosdatott szobrok dülöngéltek a fényben, plasztikus képek nyújtották árulkodó hiúsággal önmagukat, széles utak. kék és zöld, sárga és lila tavak ágyazódtak a parcellák közé, valahonnan elhaló szirénahangot repített a szél, minden-minden az örök mozgásban, a tökéletesség önfeledt óráiban, nem volt mit bámulni, nem volt mit észrevenni, nem volt mit az emlékezetünkbe gyömöszölni, elraktározni a kiszámíthatatlan jövendőnek. ]ó volt így, jó volt, mert az egészből semmit sem értettem, semmi sem indított meg, semmit sem kellett érzékelnem. A stadionokban az esti kosárlabda-, teke-, asztalitenisz-, labdarúgó-, jégkorong-, kézilabda-, lábtenisz- és sakkmérkőzések, a fegyencbajnokságokról tudósító sportújság hat oldalán a meg-megismétlődő sorok, szögletes és kerek betűk szokványos libasorai, araszolgató szóvonatok: jó volt így, mert nem kellett a logikánkat igénybe vennünk, nem kellett az érveinken lovagolnunk, nem kellett semmit sem kiötölnünk, mert fölt aláitat ott és kiviteleztetett már minden. Lesarkítva a lesarkítható. Megkurtítva a megkurtítható. Kész csoda volt az egész farm, és mi, a csönd, a rend, a nyugalom ügynökeinek az alárendeltjei gondtalan halacskák módjára léteztünk. Egyesek szerint rövid, pár évtized alatt vált ily tökéletessé ez a terület. Az itt élők, az ide kerülök illúzióit lerombolták, és újakat tápláltak be helyettük. Rövid, pár évtized, és megszűnt mindennemű lázadás, fölindulás, soha egy pillanatnyi tömeghisztéria, egy csipetnyi megingás: itt mindenki ugyanazt akarta, ugyanazt tette, ugyanazt élte. Nem történt itt semmi, csupán az alárendelteket és a fegyenceket átprogramozták a munka, a könnyűzene, a sport, az egyszerű könyvek és filmek szeretetére. Persze itt is akadtak megszállott különcök, próféta-szellemek, nyüzsgők, egy helyben megélni nem tudók, a bőrükbe nem férők, de őket, mint az idegen anyagot az erős szervezet, kiközösítette önmagából a fegyencfarm, fizikai megsemmisülésük az összesség érdeke volt. Megterhelő és felelősségteljes munkámért minden szükséges és kevésbé szükséges jóhoz hozzájutottam. A lakosztályom éppen olyan fenségesen berendezve, mint a Főföé és a többi vezetőé. Az öreg Hozárral dolgoztam elejétől kezdve. Bár ugyanazon a folyosón teljesítettünk szolgálatot, alig vakkant ott felém. Éjszaka, amikor az utolsó fogoly is elszenderült, az öreg Hozár egy háromlábú székre telepedett és elaludt. Én ilyenkor rendszerint fölbattyogtam a széles márványlépcsökön a nagyterembe, kávét ittam meg egy kevéske pálinkát, és zsugáz- • tam a virrasztókkal. Megtehettem, mert nem akadt az az élő, akinek eszébe jutott volna, hogy szökésével botrányba sodorja a fegyencfarmot. Az öreg Hozárnak különben két élete volt. Az első sok évtizeddel korábban befejeződött, és az idő múlásával lassanként az utolsó foszlányok is megsemmisültek. Ebből az első életéből, amelyet a mord kőfalon, a fekete vizű árkon túl pergetett, utódok maradtak fönn, akik szétszóródtak a nagyvilágban, nevüket is elfelejtette, sohasem említette őket. Volt is miért hallgatnia. Bukás volt az az első élet, sodródás meg zú- zódás, törekedés a semmiért. A másik élete szerencsére kétszer olyan hosszúra sikerült, és minden eddigit fölülmúlt. Pedig most sem tülekedett fölfelé: a ranglétra nem érdekelte. Emlékszem, egyszer valamiféle nagy darab, fekete embert tüzpróbára vittek, és az úgy lerázta magáról az őrzőt, mint az igavonó a fölösleges kölöncöt. Akkor neki kellett közbelépnie. Gumibotjával tarkón suhintotta az idegent, lágyan meg- hintáztatva a botot, mintha azt akarta volna mondani: „Csak óvatosan, pajtikám, mert még kárt teszünk a másikban.“ Az utóbbi tíz esztendőben a terep legszűkebb igazgatói körébe is rendszeresen beválasztották, és a némelykori kivégzéseknél is segédkezett. Lörlnez Zs'ii*sg'tl]us3trác!6iB Szokványosán teltek a napok, év az évre. Ha valami megállíthatatlanul elkezdődött, azt ennek a falhoz láncolt pasasunknak köszönhettük. Alacsony, talán túlságosan is tömzsi emberke volt. Sandán bámult ránk, valahányszor a szeme elé kerültünk. Nem ordítozott, nem lázongott. Eltelt az első esztendő, elszelelt a második is, a harmadik, a negyedik, az ötödik, de ennek az embernek a tekintete semmit sem változott. A szavát nem hallottuk. Csak ült a megtébolyultak mozdulatlanságában, és ha az ajtaját nytkorintottuk, ránk emelte sanda szemét, mintha csak azt mondta volna: „Látjátok ... én semmit sem csinálok, csupán megnézlek benneteket.“ Már-már annyira fajult ez a hallgatás, hogy restelltem a tehetetlenségét, a gorombaságaimat, az öreg Hozár tortúráit. Egy idő után 6 vette át a foglyot. Forró nyári napok következtek: ugyanaz a csönd, ugyanaz a rend; ugyanaz a nyugalom áradt minden felé, mint azelőtt. A központi épületek átfestve, a parkok, a műemlékek fölújítva. A máskor szürke és monoton folyosók feltöltődtek új hangulatokkal, fölfrissültek, A kitárt ablakok viliózó négyszögei szabdalták át meg át a világot, és ebben a megújulásban, amely parázslóbb volt, sze met kápráztatóbb, varázslatosabb minden eddiginél. Hozár Andris bátyám egyik napról a másikra megöregedett, megrozzant kiszikkadt, megpúposodott, az álla megszélesedett, betegesen lefittyedt. Néhány napig még el-elbotorkált a legközelebbi cellaajtóig, fújtatva görnyedt a kilincsre, kezével, mint ha csak a mindenhatóval kellett volna szem- beszállnta, belekaszált a levegőbe, szavát képtelenség volt megérteni. A negyedik vagy az ötödik napon aztán hiába vártam, a sarokban húzódott meg utolsó hónapjai ra. Novemberben a foglyunkról eltávolították ■ a láncokat. Megmosdott, új felöltővel lepték meg, Ez is abból a barna — nem túlságosan mutatós felöltő-családból való volt, amelyben sok évvel korábban az első napon láttuk. Meglehetősen jól emlékeztem arra a nagyon régi délelőttre, lllemtudóan a folyosó végében álltam. Félhomály dőlt be a látszatablakon. Visszhangzott a folyosó: a hangok körülszabdalták a teret. A barna öltönyös, alacsony emberben 'azóta egy csipetnyit sem szűnt a kíváncsiság. Még az első kegyetlenkedések idején is jobban érdekelték az újdonságként ható tortúra különböző fokozatai, mint maga a szenvedés, helyzete ktlátástalansága. A haja megritkult, a szakálla megderesedett. Csupán a szeme árulkodott bizonyos fajta mozgékonyságról. Ezen az őszön gyökeresen megváltozott a helyzete. Celláját bebútorozták. A szoba közepére íróasztal került. Sok tucatnyi könyvet kapott. Naponta postája volt. Kéthetenként valamiféle eddig nem látott urak látogatták. Jött a tél, majd el is múlt. A sarokban húzódott Hozárt már senki sem említette, mintha már nem is létezett volna. Kt tudja, hogy micsoda rettenet játszódott le benne. Mozdulatlanul, kivénhedt békaként, elgyengült pondróként kuporgott a sarokban. Két serpenyő. Egyikben Ignác: a fölsza- badulóban lévő fogoly, a másik serpenyőben a fegyencfarm egyénisége. Az elsőben az újjáépülés, a másodikban a totális pusztulás. Több mint egy évtizednyi munka állt már akkor mögöttem. 2 Egy kora tavaszi napon a Föfő ügynöke látogatta meg a foglyot. Akták voltak nála. Éjszaka, amikor dühödten, sikertelen vitatkozás, próbálkozás után kilépett a cellából, az öreg Hozár már halott volt. A villanyfényre rángattuk. — A mi Hozárunknak befellegzett... — mondtam. Az ügynök kis pálinkásüveget húzott elő a zsebéből. — Nagy kujon volt az öreg ■... — mondta. — Pár évvel korábban még mindennapos volt a nöosztályon. — A nőosztályt őrzik ... — No, hiszen volt is emiatt egyszer egy egészen szép esetünk. A mámi, aki akkor szolgálatot teljesített, az öreg Hozár miatt fölkötötte magát. Csupán napok múlva akadtunk rá. Hallgattam. — Igyék... — mondta az ügynök. Lehajtotta a fejét, úgy mondta: — Ej, szép Idők jártak még akkoriban. Él, él, éli a maga sorsát az ember, éli a maga sokértelmü életét az egyén, egyszer csak azon kapja magát, hogy helyrehozhatatlanul megváltozott. — Kár ezen rágódni... — legyintettem. — Lassanként elmennek mind a nagyok, és itt marad ez a farm is a maga csöndjében. Tudja, ha létezne igazság a földön, akkor csupán a köznépnek kellene megsemmisülnie, elpusztulnia, és az ilyen nagy vezéregyéniségek, mint e farm klasszikus nagyfai, örökké élnének, örökké irányítanának, és akkor mindvégig rend volna. Csend, rend, nyugalom ... Bólintottam. — Ejh, de szép idők jártak még akkorában. Most már valami végérvényesen elromlott. Tudja, a csinnadrattákra, a vérbeli hercehurcákra gondolok, a kezdetek kezdetére, amikor néhány értelmes egyén, közöttük ez N 3-i mért a Hozár is elhatározta, hogy olyasmit hoz létre, ami még nem volt a világon. Most bágyadtság vesz körül, de akkor, akor pezsgő élet folyt itt. Mit gondol, ilyen bágyadt- sággal sikerült volna bármily hasonlót is létrehozni? Dehogy sikerült volna. És most... Hallgattam. Egy szót sem érettem az egészből. Volt egy kéz, amelyik láthatatlanul átemelt a kőfallal körülvett fegyenc- farmra, föladatot bíztak rám, és mivel a föladatot maradéktalanul teljesítettem, minden elképzelhető jót kaptam viszonzásként. A többivel nem kellett törődnöm, nem kellett, hogy aktahegyeket másszak át izgatottan, nem kellett, hogy éjszakákat nappalokká varázsoljak, nem kellett, hogy életemet az ébrenlét és az álom kocsonyás és megbízhatatlan szövevényében tengessem, nem végeztem én annyi iskolát, mint. a Föfő és hasonszőrű ügynökét. Nem volt rá szükségem, Én megelégszem néhány váltásnyt ruhával, egy kevéske zsebpénzzel, a jó szó, a vállveregetés már ráadás. Bár a Hősök parkját járva, láttam, hogy a többre és a jobbra érdemesek monumentális kőtömbökben vannak megörökítve. Virradt már: de még a frissítő némaságé volt a tér, a köalakok mintha csak a reggeli tornára készülődtek volna. Elöttül a sejtelmes tér, mögöttük a sejtelmes tér. Hárman értük el a szoborcsoportot. Az ügynök, a fogoly és én. A fogoly kíváncsian bámulta a kőtornyo- sulásokat. — Pompás?... — kérdezte az ügynök. A fogoly hallgatott. — Pazar? A fogoly hallgatott. — Fenséges? — Nos...? — kérdezte a kese arcú ügynök. — Azt kérdezi, hogy az utókor állít-e majd ilyen fellengzős kömicsodát, ha a jelen említésre sem méltatott? Egy pillanatra elhallgatott. — A tornyok, az álcázott bástyák, a drága palástok mögött magasodó falak előbb- utóbb leomlanak, ha azokat homokra vagy ingoványra építi az ember. — Neve? — E. S. I. — Egészen jó név... — nevetett az ügynök. Értetlenül meredtem a csöndben. Tán el- kellett volna indulnom a parkon át, elvonulnom a bronzkijárat felé, de ott maradtam a kétes virradatban. — Egészen jó név... — motyogta az ügynök. Rá kellett volna sújtanom buzogány-öklömmel, de tétováztam. Hagytam, hadd ké- jelegjen. — A kukacok majd örülnek önnek... — mondta az ügynök. — Akár így, akár úgy legyen — szólalt meg a fogoly —, egyet önöknek is a tudatukba kellene vésniük, azt, hogy az emberek hitét, az emberek >udatát, az emberek ösztöneit képtelenség átprogramozni, mint ahogyan azt önök hirdetik. — Jó így sétifikálni az enyészet kertje felé? — Megfelelő. — Megdögölni, mert ez nem elég rugalmas valaki? — A rugalmasság is értendő. — Család? — Kg y. — Fiú? — Lány. — Régen láthatta. — Nem az ön gondja. — Kerge birka! Gumibotjával tarkón suhintotta az ala csony, sanda embert. Lágyan meghintáztatva a botot, majd egy villámgyors mozdulattal kezembe nyomta az újonnan élesített és csupán e célra használt ásót. Egy pillanat volt az egész. A szája tátva, mintha csak egyetlen szó buggyant volna az üregéből: — Nyavalyások. És akkor, abban a pillanatban megértettem mindazt, amit megértenem kellett, és tudtam, a legvilágosabb bizonyossággal tudtam, hogy elérkezik majd az az idő, amikor ez az átokszó tájfunként újra kél, és fergeteges erejével végigsöpör a jegyencfar- mon. Reggel volt. Egy reggel a sok ezres reggel-kévéből. Reggel volt. Hosszú és egyhangú folyosón haladtunk végig. A folyósó végében tizenegy fogoly lánca, bilincse. Az aznapi újság terjedelmes nekrológon közölt az öreg Hozár haláláról, és egy meglepő hírt tudósított, hogy az éjszaka második felében tizenegy fegyenc megszökött, ^ pontos névsor közölte a ml foglyunk fIgnácunk} nevét is.
