Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-10-09 / 41. szám
— —— fM 3 Látogatásunk a csicsói fCiöov) Wilhelm Pieck Efsz-ben Q> •o S Qj M Ct) 0) a a qT c B *»* a BQ Tizennégy évvel ezelőtt, 1965-ben az emlékezetes árvízkor a Duna csi- csói gátszakításakor került a falu az ország érdeklődésének középpontjába. Emlékszem, mennyire féltünk, hogy kimossa a tömérdek víz a földeket. Sokan még attól is tartottak, hogy teljesen tönkremegy a föld termőrétege. Ráadásul még az embereknek is el kellett költözniük a környékről, — Milyen nyomokat, tapasztalaté, kát hagyott maga mögött az árvíz, hogyan élnek, gondolkodnak ma itt az emberek? — faggatom Baráth Imrét, az efsz elnökét, aki három éve áll a cslcsői (Clöov), kolozsné- mai (Kliíská Nemá), nagykeszl (Vei* sző vaskorlátok között élik le majd életük egy részét, persze mindez technikával ellátva. Őnetető, önitató, mechanikus lapátokkal ellátva valóban kiküszöböli nemcsak a ne« héz munkát, hanem a fertőzött, e* gészségtelen régi istállókat is a múltba parancsolja, és gazdaságosabbá válik a hústermelés is. Már az irodaépület előtt feltűnik Petrányi Gyula személye. Ha Komáromban vagy valamelyik más városban találkozom vele, fel sem öttik bennem, hogy mezőgazdasági mérnök. — Hogyan is lesz egy városi em» bérből mezőgazdasági mérnök? AHOL A DUNA GÁTAT SZAKÍTOTT ké Kosihy) és ÍÜssi (Trávniky) a* gyesített szövetkezet élén. — A tragédia első pillanataiban nem tudtuk, hogy mi lesz. összedőltek a házak, nagy volt mindenütt a pusztulás, a kár, de aztán msgmoz* dúlt az egész ország, jött a segítség, jött az építőanyag. Mi nemcsak a földjeinket féltettük a pusztulástól, a községet is. AttŐÍ tartottunk, hogy a falu fellazul, de szerencsére egészen más tett az eredmény: itt egy cseh kőműves rakta a falakat, a Tátra alatt meg a mi embereink kaszál« ták a szénát közösen az ottani lakosokkal, és naponta tapasztalták a segítőkészséget, az emberséget. A négy község kis szövetkezeteinek az egyesítése sem érte az embereket váratlanul, haragot sem éreztek magukban. Ugyanezt tapasztalom azóta is. Reggel Kolozsnémáről indulok, mikor hová szólít a teendőm. Egyszer Füssre, máskor meg Nagykeszl* re vagy Csicsóra. Igaz, az én munkám is jócskán megváltozott. Előbb naponta találkoztam az embereimmel. Tudtam, ki hogy aludt, mi a gondja-baja, ismertem a gépe hangját, tudtam, hová indul és honnan jön. Ma már más a helyzet. Többnyire csak a tájékoztatásra vagyok utalva. A négy szövetkezetből egyesült gazdaság ma háromezer-száz hektáron gazdálkodik körülbelül négyszáz aktív és százhúsz nyugdíjas szövetkezeti taggal. Hogyan gondolkodnak ők? — tűnődöm az új ellető kapu- jában.— Mit szól ehhez az újdonsághoz, hogy a kocát egy szűk vasketrecbe szorítják majd be — kérdem Vára* dy Pali bácsitól. — Hát nem tudom, hogyan tudjuk majd ide bepréselni a mi háromszázötven kilós anyakocánkat? — mondja maga is kérdezve, Pocsal Gábor főzootechnifcus azonban máris kész a válasszal: — Hát nem azokat a nagy öreg állatokat hozzuk majd ide, hanem a fiatalokat. Az éltetés előtt adunk nekik egy hőnapot, hogy megszokjanak, utána pedig már nem lesz velük gondunk... Hogy Várady Pali bácsi nem véletlenül kételkedik, annak megvan az oka. Ez az ellető valóban szokatlan és ismeretlen még ezen a tájon. Az állatok magasított vasrostokon és valóban szűk ketrecnek lát« — Tanul, megszereti és megszokja a szakmáját — mondja. — Elvégeztem a surányi mezőgazdasági szakközépiskolát, és már akkor eldöntöttem, hogy tovább folytatom tanulmányaimat. A főiskolán nemcsak a jövő mezőgazdaságával kellene megismertetni a hallgatókat, és nemcsak az 199C — 2000-es évek gazdaságáról kellene beszélni, hanem a mairól, a tegnapiról meg e tegnapelőttiről is. És nemcsak beszélni, meg is mutatni. Igaz, Nyitra környékén kifejlesztették, nagyon helyesen, egy korszerű gazdaságot, de vannak szövetkezetek, állami gazdaságok, ahol század eleji viszonyok uralkodnak. J6, hogy az emberek bírják az ilyen heiyen idegekkel, és nem menekülnek el •.. — Te is gondoltál már ilyesmire? — Nem, soha. Harmadik évtől a szövetkezet ösztöndíjasa voltam, elköteleztem magam, de űjabban ilyen gondolatok is foglalkoztatnak. Két hónapja vagyok Itt és látom, hogy milyen óriási erőfeszítések közepette dolgoznak az emberek. Jő lenne e- zen segíteni, de hogyan, ha csak most találkoztam ezekkel a gondokkal először?! — Mit szól mindehhez a föagro- nőmus? — teszem fel a kérdést Po* csai Gábornak. — Semmit. Az ember nem álmodozik, hanem dolgozik. Ilyenkor, ha sikerül átadni egy-egy korszerű új istállót, madarat lehetne vele fogatni, úgy örül. Örül, mert érzi, hogy megint könnyítettek valamivel magukon. És örül annak is, ha megjönnek az új emberek. Nem könnyű a mi munkánk. Nem elég csak az állatokhoz, a technikához érteni, az emberekkel is szót kell tudni érteni. Van, akit csak eréllyel lehet meggyőzni, másiknak a szép sző is elég, hogy végezze a feladatát. Különben ezért is vagyunk most állandóan e* gyütt Gyuszival, hogy lássa, tanulja meg e szakma ilyen oldalát is. Most még talán nem lesz rá szüksége, mert egy hőnap múlva bevonul katonának, de ha visszajön, majd hasznát veszi... Íme, így élnek ma ott, ahol a Duna tizennégy évvel ezelőtt gátat szakított. Németh István Mint lapunkban arról már hirt adtunk, riporterünk, ZOL* CZER JÁNOS a Dunán hajózik. Pillanatnyi tartózkodási helye ismeretlen, legutóbb a romániai Galacból jelentkezett, természetesen géptávírón... „HAJÓZNI KELI” Az ókorban élő római Pompeiusnak a címben idézett mondása ismétlődik bennem, amikor a romániai Vaskapu előtt hajózva tudósításomat írom a Nitra teherhajó fedélzetén. 100 méter hosszú, 14 méter széles hajónk 1140 tonna szenet szállít a romániai Galac kikötővárosba. Negyedik napja vagyunk úton. Eseményekben, érdekességekben bővelkedik szinte minden perc, minden kilométer, útszakasz. A Duna errefelé már igazi „nagyhatalom”, vannak szakaszok, ahol 1000 méternél is szélesebb a víz, és minél lejjebb haladunk, annál piszkosabb, olajosabb. Egyébként ma éjszaka, valamikor úgy hajnali háromkor a parancsnoki hídra menve, alig lépek kettőt a lépcsőn, a nyakamba zúdul egy vödör hideg víz. Fordulok vissza, akkor meg a kabinajtőből önt szemen a matróz, újra csuromvizes leszek tetőtől- -talpig. Csak amikor az arcomat tö- rfllgetem már, tudatosítom: meg vagyok keresztelve, amolyan hajős módra. A „keresztapa”, mármint az, aki az első vödör vizet rám zúdította, a főgépész volt. Mindez az 1040-es f. kilométernél történt a Babakaj-sziklánál. Ilyenkor természetesen kisebbfajta keresztelő ünnepséget kell tartani, annál nagyobb vendéglátás kíséretében, amikor eszem-iszom közepette hajóssá avatnak. Valaki értem kiált a komandóről. Most már egy kicsit félve megyek oda, de kiderül, nincs semmi ok az izgalomra: csak a Turnu Severin e- iőtti völgyzárógáthoz értünk, ahol befutunk a zsilipkamrába, hogy 30 métert „zuhanjunk”. A kapitány hivott, hogy lássam a manővert. Egyelőre várnunk kell, mert előttünk áll egy hajó, de csak percek kérdése, és máris sor kerül a mi „zuhanásunkra”. Keservesen megy a kirakodás a romániai Galacban, már harmadik napja vesztegel itt a hajónk. Nincs elegendő vagon, így megtörténhet, hogy még néhány napig időzünk ebben az egyébként nagyon hangulatos, kedves városban, ahol az ember szinte minden utcasarkon összefut magyarul beszélő emberekkel. Hajónk legénysége, amíg tart a kirakodás, nem hagyhatja el a fedélzetet, ott kell lenniük az esetleges manőverezéseknél, meg aztán szükség van minden erős kézre. Románia legnagyobb Duna menti kikötővárosában kilométer hosszan állnak a part mellett a különféle nemzetiségű tengeri hajók. Spanyol, francia, panamai, görög, indiai, magyar, csehszlovák zászlót lenget a szél. A hajósnemzetség mindenféle nációja meetalálható ilt. Vasárnap és hétköznap is olyan a város, mintha itt állandó kirakodóvásár lenne, reggeltől estig nyüzsög a piac, áruk cserélnek gazdát — nem mondok el ezzel titkot — fehéren, feketén. Tudósításomat a Terasa ortouli nevű hangulatos Duna-parti kocsmában körmölöm a térdemen, alátétül egy romániai magyar lap, az Utunk szolgál. Miközben a sorokat rovom, hangos ricsajjal tarka ruhás cigánylányok jönnek hozzám, és már a mozdulatukból kiveszem, mit akarnak. Két leiért kártyát vetnek és megmondják a sorsomat, jövőmet. Mivel nem vagyok babonás, az előbbitől el állok, de az utóbbi jöhet. Miközben töprengek, táncot lejtenek, majd maguk közé ragadnak. Ki tudja, meddig roptuk volna még cigánv módra, ba nem kap el a lábán már alig álló Vajda Vince u- szályos azzal a szöveggel, hogy nekünk meg kell késtolni a román bort... Előbb azonban felbaktatok a magyar kirendeltséere, hogy tudó sításnmat továbbítsák. Útközben értesülök róla, hogy ha a román vasút és a szerencse is kedvez, akkor másnap hajnalban kapunk elegendő vagont, kirakodhatunk, és néhány 6- rán belül felszedhetjük a horgonyt, és irány Izmail. Zolczer János Galac, 1979. okt. 1.
