Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-25 / 39. szám
Kiss Péntek József versei: MOZGÖKÉP: részlet egy történetből Fekszünk: szív-állatok. Kiterítve. Tá] lett a vers. Már belézuhanhatsz. Csupa érverés. Szaurusz-csont-loboqás. Rebbenő asszonyszemek. Anyaszemek. Űrbéli csónakok alkonyfény-tengeren. Ellenvihar. Percenként növekvő kereszt. Újabb születés. Elváltozás. Fekszünk: szív-állatok. Kiterítve. Okulásul a szerelmeseknek: táj lesz a vers. Belézuhanhatsz. Szabadon Vegyük csak szemügyre a parti füzet! A törzsét legelőbb. Aztán az ágakat: „boldog ön? mi ön szerint a legnagyobb sorscsapás? tudja, mikor született dz édesanyja? szereti nézni magát a tükörben? hol szeretne élni? olvasott már szótárt? figyeli saját magát, amikor beszél? milyen a súlya? pulzusa? gondolja, hogy normális? ön miért nem azonos velem? mi a zsenialitás? és a tehetség? mi a fény? fél a sötétben? mi az Igazság? hisz a művészetben? miért van még? miért van kopás? miért hal meg az ember? miért felejtik el?" Vegyüt csak szemügyre a parti fűzett A törzsét legelőbb. Aztán az ágakat. Megjegyzés: Az idézet Le CléziO: TERRA AMATA című könyvéből való. Már nem Már nem megyünk, Anyám, hanem megyek. Már megmérhetetlen testhossz a távolság. Már pillangó vagy, virág, tavasz-mosoly, halál. Néha mintha álló vonatban ülnék, s a párhuzamos sínen, veled, robogó szerelvény ... Mintha fordítva rohanna. Visszafelé. A Ködbe! Szívig hatol, Anyám, a talpfák dübörgése; mióta nem megyünk, hanem megyek. Az illusztrációt Gerstner István készítette Mázik István versei: Ez már az ősz Holnapra megfosztjuk a fát gyümölcsétől, s ízlelgetjük az almaszín világot. Ez már az ősz. Az égről lepereg egy vakolatnyi felhő, vizek hátára hull, házak fedelére hull, távoli bús nép szomorú fiaira. Sosem ismerünk egymásra; így nem lesz belőlünk szép halott. ízlelgetjük az álmaszín világot, mindennapjainkat: öregasszony-sírás falvainkat, nemakar-gyereket lányainkat... Ez már az ősz, benne felkiáltójelek a meztelen fák. Bugyog a mélyből Elzokogni őszlepte virágok dalát. Tudom, a nyár halott, szívemben megbúnak maroknyi tanyák, éjlila udvarok. Hallom a lerázott almafák tompa bánatát, őszülő bokrok énekét, látom a költöző egek bánatos seregély fellegét. Sötétbe hullt házak cigarettáznak: kémények lehelnek az égre lágy füstkarikákat. S hol muskátlik ezüst-halovány fodra lankad, a feszes fenyők ágai küszöbre hajlanak. Csönd ül az úton. De álarcos a béke, bugyog a mélyből a csillagok vére, mint szívemből az örök nyugtalanság, ha pillámra nyomja bélyegét az éj... MEGHALT EMIL BOLESLAV LUKÄC Már feltűnt, hogy nem látjuk az utcán, útkereszteződésen, nem találkozunk vele a magyar könyves^ boltban. Mi -történhetett? Elutazott, alkotószabadságon van, vagy talán beteg? — kérdeztük egymástól, de még mielőtt bárki is válaszolhatott volna, megérkezett a szomorú, lesújtó hír: Hosszú, súlyos betegség után 79 éves korában meghalt Emil Boleslav Lukác, a szlovák ' költészet egyik legjelentősebb egyénisége. Mi, magyarok nemcsak a kiváló költőt, hanem az avatott és odaadó műfordítót is gyászoljuk személyében. Ady Endre és Pavol Országh Hviezdnslav szellemének egyik legkiválóbb ápolója.' Gyakorlattá tette azt, amit a két óriás zászlajára írt. Hirdette és tetteivel is bizonyította a két nép közti barátságot. Nem tett különbséget szlovák vagy magyar o’lvasó között, ahová hívták, ment, előadott, lelkesen beszélt a testvériség eszméjéről. Emlékét megőrizzük. Postscriptum Csodaszép volt mindez, mindez mindmáig fojtogat titkolt dobaj, mi félénk bátorrá bujtogat. A sorstól lekiabált csönd, mint lázadás lesz úrrá s a közös kirohanások: Éljen az élet hurrá! Csodaszép volt mindez, s részben talán még él is itt Érzem (az emlék hamura emlékeztet egy kicsit) virágzó ajkak Illatát, sok bús gátat, lehullót s az augusztusi tejútról messze szállt éji hollót Stmkó Tibor fordítása ó, gyenge lánc A vállamon még érzem az illatos bilincset, a csóknak íze él még, mint az óbor, olyan. Megtörik az acél is. Ö, gyenge lánc a kéz csak, mi lett a szerelemből? Por és hamu. 0j szüretek, ha jöttök, frissítsétek a borunkat. A hamuból fölszáll majd a szép Pfőnix-madár. John Leger: A gyerekek úgy vetették rá magukat a tortára, mintha napok Óta egy falatot sem ettek volna. Egy szempillantás múlva már csak néhány morzsa szo- morkoáott a tányérok szélén, és a kakaóról is csak a térítőn éktelenkedő foltok tanúskodtak. A gyerekek, mihelyt az u- tolsó falatot lenyelték, fészke- lödni kezdtek a széken. Ismét telve voltak energiával, és a mama bólintására indián csatakiáltással kirohantak a kertbe. A szomszédos házban az e- gylk férfi — magas, karcsú, jó harmincas — éppen tárcsázott. A másik, a jóval ötvenen túli, testes és ősz már aligha telefonálhatott. Fnlott volt. A szőnyegen hevert, mellén vérfolt terjedt szét. — Halló, főnök! — mondta halkan a szürke öltönyös, fiatal férfi. — A munkát elvégeztem. De sajnos, hiba csúszott a számításba, az első lövés nem volt pontos, s a fickó valahon nan egy revolvert varázsolt elő. A combomat érte a lövés Ez volt persze az utolsó tréfá ja, másodszorra végeztem vele Sajnálom, főnök, hogy elhibáz tam a dolgot. Elvégre is ez voll az első önálló feladatoml — Az ördög vigyen élt — mormogta a túloldalról egy erélyes férfihang. — Megmond tam neked, hogy a gyilkosság nem gyermekjáték. Bírsz autót vezetni? — Attól félek, hogy nem, főnök. Nem bírok leülni. Nagyon fáj a seb. — Jó, majd küldök érted valakit. — őszintén sajnálom, főnök. Bánt, hogy az egész szervezetet bajba hoztam... — hirtelen sebb nála, önkényes és kegyetlen. Ezenkívül soha nem lehetett volna gyerekük. Az utóbbi években már gyűlölte ... Természetesen nem volt köny- nyű megfelelő embereket találni a gyilkossághoz. Pénze a- zonban volt, s ez megkönnyíjukat hívták meg vendégségbe. Miközben Barbara gondolataiba merült, minden kenyér- szeletre egy kis vajat kent. vi- torlarúdnak egy sós rudacskái állított s mellé vitorlának egy szelet sajtot. — Milyen szép) — csapta abbahagyta a mondókáját, mert a főnök letette a kagylót. A fiatalember visszatette a kagylót a villára, és az ablak hoz sántlkált. Igyekezett éppolyan észrevétlenül klsetten kednt a házból, mint ahogy be jött. Ogy döntött, hogy valahol kinnt várja meg társait. XXX Barbara a barátnőjének, Ruth- nak segédkezett. Most szendvicseket készítettek. Lopva az órájára pillantott: ha minden a terv szerint ment, a férje most már halott. Nem érzett lelktismeret fur- dálást. Max húsz évvel volt időtette a helyzetet. Vagy egy tucatnyi kocsmában járt az állomás körül, mire végre nyomára bukkant. S ha minden sikerült, nemsokára ismét férjhez mehet. A rendőrség pedig azt fogja hinni, hogy Max egy be törő áldozata lett. — Barbara, angyal vagyt — mondta barátnője, amint egy rakás Coca-Colás üveggel be éviekéit az ajtón. — Nem is tudom, mi lett volna velem nélküled. Mit gondolsz, elég lesz tizenkét üveg kóla? — Biztosan elég — mosolyogott el Barbara. A barátnőjének két fia volt, ikrek. Most ünnepelték hatodik szünnapjukat, s hat kis bardtössze kezét Ruth. — Hogy jutott eszedbe? — Egy női lapban láttam „Hasznos tanácsok születésnap ra". Azt hiszem, minden kész behívhatod a kis sáskákat.. A gyerekek ismét az asztal körül ültek, de feltűnően hall gatagok voltak, csak ímmel ámmal rágcsálták a szendvi cseket, és a kóla sem fogyott — Mi van veletek? — kér dezte aggódva Ruth. — Láttam, hogy a kert végében voltatok. Mit csináltatok ott? A gyerekek az asztalterítői bámulták, és makacsul hallgat tak. — Mondjátok már meg, ml történt! — Egy halott van a szomszédban — mondta végre alig hallhatóan az egyik iker. — Az istenért, mii beszélszi Hol? — A gödörben, ahol a pince lesz. — Most mondd el szép sorjában, hogy mi történt, mit Iái tatok! — parancsolt rá az any ja szokatlan eréllyel. — Átkukucskáltunk a kerítésen, és láttuk, hogy egy ember settenkedik. De nagyon furcsán ment, sántikált... És... és akkor a gödörbe esett. — S mi volt aztán? — Az ember vérzett és jaj gatott — szólt közbe az egyik vendégkislány. — És akkor De rek odavitt egy homokzsákot hogy felmászhasson rá és ki mászhasson . .. — Milyen zsákot? — Hát onnan, az építöanya gok közül... Le akartuk nyúl tani, de kicsúszott a kezünkből és... és az ember arcára esett És nem mozdult többet, akkor megijedtünk és elszaladtunk . — EgekI — sikoltott fel Ruth arcát tenyerébe hajtotta, majd kis szünet után felugrott: — Azt hiszem, értesítenünk kel) a rendőrséget! XXX A rendőrök hamarosan meg érkeztek, éppen jókor, hogy a társuk segítségére érkező gént/ sztereket lefüleljék. Majd kisza badították a zsák alatt heverő jómadarat is, és magához térítették. Barbara úgy állt a kartben mozdulatlanul, mintha gyökeret vert volna a lába. Nem szólt, nem mozdult, akkor sem, amikor megérkezett a rendőrségi autó és a hullaszállító kocsi. Ruth mellette állt, és időről időre bátorítólag megsimogatta a karját. Mintha ezt nem vette volna észre. Egy nyomozó állt meg a két asszony mellett, bemutatkozott. A mentők éppen akkor vitték el hordágyon mellettük a fiatal gengsztert. A férfi felegyenesedett a hordágyon, vádlón Barbarára mutatott és kiáltozni kezdett: — Ha előre szólt volna, hogy az öreg revolvert tart a fiókjában. minden másként alakult volna, és ha ezek a sátánfiókák nem ejtik a zsákot a felemre, bottal üthetnék a nyomomat. Én igazán nem tehetek róla. hogy balul sült el a dolog. A nyomozó megkövültén bámult a fiatal özvegyre. Barbara arca halálsápadt lett, szeme tágra meredt. Csak akkor rezzent fel, amikor a rendőrfelügyelő megérintette a karját. — Árral kell kérnem, hogy kövessen bennünket a rendőr ségrp — mondta. — Jó megyek — válaszolt az asszony \alkan — A gyerekek is követhetnek el hibát .
