Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-13 / 7. szám
4 Kedves Fiam! Remélem, levelem a legjobb egészségben talál. Anyád betegeskedik, de azért tegnap fölkelt, levágott neked egy csirkét, amit itt küldünk. Fogyaszd egészséggel, és azt a százast, amit a csomagban találsz, gondosan oszd be. A jövő héten megint küldünk csomagot. Te csak tanulj és vigyázz magadra. Tudod, hogy most már csak érted aggódunk, érted dolgozunk. Nem sajnálunk semmilyen áldozatot, hogy neked mindened meglegyen. Csak szégyent ne hozz a fejünkre! Azt akarjuk, hogy szerencsésen elvégezd az iskolát. Szeretném, ha többre vinnéd, mint én vittem, ha több lennél nálam. Az lesz a mi igazi örömünk, ha neked könnyebb sorod lesz, mint nekünk. Mert az üzemben is látom, hogy a tanult ember könnyebben boldogul, mint a tudatlan. Sokszor csókolunk és írjál! Apád A z én apám és még sok-sok apa,, anya levele is' lehetne ez. KI ne kapott volna ilyen sorokat az első hetekben, amikor az alapiskolát befejezve először került hosszabb-rövidebb időre távol a szülői háztól: elsőhetes, -napos középiskolás korában. Nagyon sok ilyen levelet olvastam én is. És szinte mindegyikben szerepelt ez az Intés: „Tanulj, hogy nálam több legyél, hogy többre vidd, mint apád vittel“ Éltető, bíztató, szívszorongató szavak, egy élet keserűségével, örömével. Első olvasásra nem tudunk mit kezdeni ezzel a gondolattal. Ilyet még sosem mondott apánk. Ilyet csak levélben ír a szülő gyermekének remegő kézzel, kusza betűkkel. „Hogy nálam több legyél...!“ Egy életre nyugtalanságot, bizsergést ébreszt ez a négy szó. Felelősséget és elkötelezettséget. Nem lehet nem komolyan venni. Nézzük a témát cslrájábanl P aulin Alojz ötvennégy éves, a füleki (Firakovo) Kovosmalt üzem lakatosa. A közeli Ragyolc (Radzovce) községben született, ott él ma is, onnan jár be naponta a városba. Az apja kovács volt, és már tizenhárom éves korában befogta a fiát műhelymunkára. Dolgozni kellett a gyereknek is, hogy a család valahogy megélhessen. De az apja a faluban elvesztette munkáját, távoli vidékre kényszerült megélhetés után, így fia, Alojz a ragyolci kőszénbányába ment tanoncnak, és ott kitanulta a lakatos szakmát.“ Az iskolában a NI tanítóim nagyon ajánlottak, hogy menjek tanulni, mert éles eszem volt, de erre gondolni se mertem. Négyen voltunk testvérek, kellett minden kéz az élethez.“ Negyvenhatban megnősült, majd három gyermeke született. 1957-től dolgozik a Ko- vosmaltban, felesége szintén nagyon fiatalon lett az üzem alkalmazottja. — Harmincegy éve született az első gyermekünk, Éva. Már akkor elhatároztuk az asszonnyal, ha a leány fogékony lesz, megadunk neki minden lehetőséget, hogy tanuljon. Nem kellett őt nagyon bíztatni, elvégezte az alapiskolát, majd a gimnázium mot és később az esti ipariskolát is. Úgyhogy két érettségije van. Tudja, mit éreztem, amikor a lányom a gimnáziumban megkapta az érettségi bizonyítványt? Hogy az én álmom vált valóra. Magamat láttam a gyerekben. De mit is beszélek! Többet láttam benne én nálam. Többet, mert neki már nem kellett végigszenvednie a pofonosztogató inaséveket, neki már nem kellett attól rettegnie, hogy nincs cipője, amibe iskolába menjen... — A második gyerek, Anna, megmondom őszintén már nem sok kedvet mutatott a tanuláshoz. Ha nem, hát nem. Nem erőltettem. Elárusítónő lett. Szépen, tisztességesen megél abból is, miatta se kell szégyenkeznem. Aztán ötvenötben megszületett Gyula, aki idén végez a főiskolán. E- lektToenergetikai mérnök lesz ... Az alacsony, tömzsi Paulin Alojz szeme megcsillan. Örömkönny csillog a szeme sarkában. Alig észrevehetően, de tündökölve, büszkén. Olajos, vaskos kezét nem ! emeli fel, hogy palástolja örömét, úgy érzi, nem szégyelleni való ez egy munkásnak. — Megérezte-e a család, hogy a fiú már kilencedik éve tanul? — Háromezer-hatszáz koronát keresünk ketten az asszonnyal havonta. Ebből ötszázötven korona megy le a kölcsönre. A fiúnak havonta 700—800 koronát küldünk csak az ételre, ehhez jön még a ruha. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem é- ' reztük meg az asszonnyal, de mi már csak rá dolgozunk, értük élünk. De úgy látom, nem veszett kárba a pénz, a munka. A legértékesebbre költöttem, amire az ember csak költheti: a fia jövőjére. Tudja, egyszer beszélgettem erről a fiammal, és nagy örömömre ezt mondta: „Apám, amit én megtanulok, azt tőlem nem veheti el senki. De amit te nekem adtál, azt már nem adhatom neked vissza, azt majd a gyermekem kapja meg!“ Ennek a mondatnak a súlyát csak a nyugdíjhoz közelgő apa, é- rezhetí. Mert ennél nagyobb elismerést, megbecsülést nem kaphatna a fiától. — Van négy szép unokám és nekik is csak azt mondogatom: ha már a papa, „Apám munkaszeretete mindig példa marad előttem.“ mert így hívnak, nem tanulhatott, hát ti tanuljatok... Mert ha kétkezi munkás is | leszel, ha tanult vagy, könnyebben elvégzed a munkát... Mert látom, hogy a fiatalok, akikkel együtt dolgozok, többet tudnak, ők többet kaptak. Csak az vígasztal, hogy fiatalokkal dolgozok, derék, okos fiúkkal, akiktől bátran kérhetek tanácsot, és én is adhatok nekik, ha ők nem értenek valamit.“ ulát, Paulin Alojz fiát odahaza találom Ragyolcon. A kis nyári konyhában üldögél édesanyjával Amikor meglátom őt a sezlonon, akkor kapok észbe, hiszen én ismerem őt. Iparista volt, néhány osztállyal előttem végzett Ko- Sicén. Amikor már jól kidiskuráltuk magunkat a diákévekről, megkérdezem: — Több-e a tanult fiú a munkás apjánál? Mihelyt kimondom a kérdést, rájövök, így erre nem lehet válaszolni. Már a részletekbe bocsátkoznék, amikor Gyula anyja közbeszól: — Nem éltünk mi soha nagy pompában, de a tőlünk telhető legtöbbet mindig megadtuk a gyerekeknek. Még sírtam is, örömömben, amikor sikeresen megcsinálta a vizsgát. Mi heten voltunk testvérek, apám I kiskoromban meghalt, álmodni se mertünk a tanulásról. Csak az éltetett minket a férjemmel, hogy majd a gyerekek ... Majd nekik megadunk mindent, ők már többre viszik nálunk.. . Tudja, iebruár elsején már nyugdíjba mehettem volna, de addig még dolgozok, addig még kell a pénz, a- míg a gyerek nem végez. A néni szemében is megcsillan a könny, végigfolyik az arcán. Gyulára tekintek: szeretném tudni, mit érez, mire gondol, mi játszódik le. most benne. — Több leszek-e apámnál? Azt hiszem, szaktudásban igen, de apám élettapasztalata, példamutató munkaszeretete, törődése a családjával, mindig példa marad előttem. Mérce, amelyet ma még csak elérni szeretnék. Szép örökség, nagy vagyon, több, értékesebb minden hagyatéknál! M olnár Károly negyvenkilenc éves, •géplakatos. 1944-ben lépte át először a füleki Kovosmalt üzem kapuját. Itt tanulta ki a szakmát, itt dolgozik ma is. Apja bányában, vasútnál majd földművesként kereste meg a kenyerét. Ötgyerekes családból, származott, annyira se vihette, hogy szakmát tanuljon. Mi is öten voltunk testvérek és apám úgy vélekedett, ha már ő nem lehetett más, mint napszámos, nekünk legalább szakmát adjon a kezünkbe, így két testvérem esztergályos, egy vil- lpnyszeréíő', egy pedig könyvelő lett.“ A nehéz tanoncévekről huncut történeteket mesél Molnár Károly. De elmondja azt is, hogy a régi világban mennyire ki volt szolgáltatva az inas .a mesterének. „Ma már nem kívánnám azt a három évet az ellenségemnek se.“ Molnár Károly fülekpüspöki lakos és három gyermeke van. A huszonhárom éves Ferenc és a tizenhárom éves iker lányok: Mónika és Hédiké. Feri a katonai főiskola harmadéves hallgatója és szintén a kosicei ipariban érettségizett. — Mivel bocsátotta útjára a fiát az idegenbe? — Azt mondtam neki: fiám, kezdd el, de csak akkor, ha érzed, hogy be is fejezed. Mert én még olyanba nem fogtam bele, amit nem fejeztem volna be... Azóta halad a tanulással. És most is csak azt mondom neki, ha már áldozunk rá, akkor becsülje meg magát, mert nem tudja, mi az, ha az embernek akarata, tehetsége, kedve is van a tanuláshoz, mégse lehet, mert nincs aki anyagilag támogassa. Molnár Károly elhallgat, lesüti a tekintetét. Érzem, tudom, mire gondol. Ezekből ' a lesütött szemekből, ' könnyes arcokból, pillantásokból többet megértek, mint órányi beszédekből. Harcot és győzelmet takarnak ezek a rezdülések. Kitartó, kemény évek helytállásának boldog, örömteli pillanatai a munkás apa ünnepi-percei. Emlékezés és előretekintés. A munkásember hatalomérzete. Ma már nem csak azt hallja, hogy övé a gép, a gyár, övé a hatalom, hanem látja, érzi, hogy fia-lápya más, jobb életre született; Jobb, szebb boldogulást ígér neki a jövő. Paulin Alojznál, Molnár Károlynál és a hozzájuk hasonlóknál a „hogy nálam több legyél“ létkérdés, életszükséglet. — Van magának gyereke? — kérdezi Molnár Károly, de választ se várva folytatja: — Majd megtudja, milyen érzés, milyen büszke érzés kitaníttatni a gyereket. Érezni, hogy az én erőmből, az én segítségemmel lett több nálam a fiam. Tudja, a mi életünk munkával, nphéz kétkezi munkával telt el. Nem mondhatom, hogy nem becsülnek meg az üzemben, de az új gépre már csak az jut, aki tanult, aki tud is azzal bánni. És így van ez rendjén ... Nekünk keményen kellett dolgozni, nem maradt időnik könyveket bújni. Nekünk munka után is munka következett, mert bíztunk benne, hogy a gyermekeinknek már jobb lesz. Szép volt, ez az ötven év, még ha nehéz is, mert úgy látom, volt értelme a fáradozásnak. Hát ez a mi örömünk, ez a mi boldogságunk. i ZOLCZER JÄNOS Foto: a szerző / * T
