Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-06 / 6. szám
KULCSÁR FERENC ROVATA KORCSMÁROS LÁSZLÓ MENYHÁRT MÁRTA ■ > Szerelmese Valahol valaki a nap Valahol most kel fel a nap Megint másutt naplemente van Valahol most hal meg egy ember Valahol békéről szól a dal Valahol partot ér egy hajó Valahol zivatar van Valaki most megy óvodába Valaki most mond párfának igent Valaki repülőről nézi a tájat Valaki bányában ércet fejt Valaki akt én vagyok egy verset ír Valaki valaki most szül gyermeket Valahol e percben bezárul a sir Valahol valahol kinyílik egy virág akár a hold a homok és a kavics elhagyott utcák siratják magányát neonfények alatt didereg a várakozás (eltűri gallérját a nyár felölt) köpenyét egy perc alatt de szerelmese a nap öleli, öleli Fansztot olvasa PÁLKOVÁCS IRÉN A pénztárca Ment a város elhagyatott, kihalt esti utcáján. A sápadt neonfény csak homályosan világította át a szürke ködöt. A fényben csillogott a zúzmara, mint a gyémántszemek. Lába a- latt keményen ropogott a hó. A éles szél az arcába vágott egy csomó havat. Amikor megpillantotta maga előtt az apró feketeségei, azt hitte, hirtelen káprázlk a szeme. Közelebb lépett ... Pénztárca. Tömött pénztárcái Megállt. Ogy elszorította valami a mellét, hogy mozdulni sem bírt egy Ideig. Aztán körülnézett. Óvatosan. Előre, hátra, oldalra. Sehol senkt. Gyorsan lehatolt ... de keze csak a fagyos havat markolta. Abban a pillanatban hideg, gúnyos, metsző nevetés hallatszott közvetlenül a háta mögött. Felugrott, és szembenézett a férfival, akt mellette állt. Tetőtől talpig fekete volt. Felhajtott gallérú kabát iából, és behúzott kalapjából csak a szeme villogott — éles, hideg, gonosz fénnyel. Ismét a földre nézett: Ott volt a pénztárca! Ott volt, persze, hogy ott volt! Ki tudja, mi történt vele az előbb. Atvillant rajta, hogy a másik férfi is meglátta, és ő is akarja a pénzt. De honnan került ide ilyen hirtelen/ ö találta meg a pénzt, őt illeti: Hiszen soha nem volt még szerencséje semmiben> Gyorsan lehajolt újra a tárcáért, de a keze csak a hideg, fagyos hóba markolt... gs a rémülettől megdermedten hallotta újra a gúnyos, gonosz nevetést, versenyt csattogva a sötét, tél-éji szél. lel. FARKAS ISTVÁN 1 Ha ledőlnek a piramisok Ha ledőlnek a piramisok, és kevés lesz majd mind ami sok, ha elfonnyad a tenger virág és rossz anyám lesz ez a világ, maradi még fneg nekem Anni, legyen okom élnt-halni. Csikó lelkem Csikó-lelkem rí a hámban, nem rína biz“ csikótáncban. A lábamra béklyót vertek. Csikó-lelkem rí a hámban, nem rína biz' cstkótáncban. Patáimra patkót vertek. Csikó-lelkem rí a hámban, nem rím biz’ csikótáncban. Tarisznyámba zabot mentek. Árnyékom alatt ülök Nyelvem alól kihull a csönd Szétfolyik bennem a bánat Még enyém Még születnek bennem eljövendő napok Még nekem kél fel a hold álmaimban Még nekem köszön a szomszéd kisfiú Még nekem címeznek levelet A dal a jóslat a halál még nekem szól Még nekem kell eltemetni másokat S ez a perc Is amelyben születik a versem — még enyém Nevünk: Téridő utasok Boholy Ernőnek Gyere ülj ide mellém a Naprendszer peremére és regél j a ködös Istenekről... erőtér-tincseikben meteorok villognak üstökös csóvák fátyla fedi arcuk fejük fölött glória a Nap eszméletünk fényét karjukba hullanak... Nagy kocsi görög távolodik tőlünk a Tejút cstllagköves sávján utasaink márványhomlokán egy-egy név ragyog: Newton Kopernikusz Einstein törvényeik cslllagszélben lobognak gránitarcuk a mindenségben: tükreink Kérdőjeleinket szétdobáltuk a térben l Indulunk mi is le — a vers létráján a földre pörgő sejtjeink orsója göngyölíti Artadné fonalát Tanulunk kémiát biológiát érlelődünk filozófiákon a csillagokig lobog akarásunk s mire a titkok a miértek kapujához érünk Ariadné gúnyos kacajjal I elmetszi életfonalunk Luzsicza ’Árpád- Viadal 1., II., III. fTusrajz) Régi diák verse szerelmeséhez lelkem ünnephez öltözik, így állok eléd, s légyen, mint írva van: igaz, szép a beszéd. Világ szennyét rólunk szerelmünk lemosta, mégis én lelkemet sírásod mosdatja. Lészen aki megbánt ezerszer átkozott, elkárhozottakkal maga is kárhozott. Tiszta vagyok magam, még tisztább tevéled! Ölelj, mint írva van: hatalmas igézet. BARAK LÄSZLÖ I Alom születésnapom hajnalán az én udvaromban egy szalmaszál nem sok annyi sem bontja meg a rendet tán a porszemek a levelek pórusainak lélegzése a szavak asztalra sújtó ököl gyászintíulót bömbölő hang- tzérő vagy nészindulót otthonom irányából lila nosztalgia hullámzik megérintem ujjam hegyéről lessan kúszik hónom alá a szántásba túrok a szomszéd hangja haitik fai ez az éiet csönd az atcán mezítláb furcsa érzés mint amikor egy négyéves kisfiút a tóba löktem rövid halál végtelen halál zuhanás mohi* kátgvürűk az utcán hangok aggvisten uhum az udvar lelke e gazda a REND HODOSSY GYULA A HŐSTETT Kezdetben jéltek tőle. A gyerekeket is eltiltották a közeléből. A községházán nagygyűlést tartottak. A tanácselnök bevezető beszédében elmondta, hogy Orsika Péter már ötödik napja nyalja a Kisutcát, hogy megközelítőleg a jelénél tart, hogy a jövő héi végére várhatóan elkészül vele. Ezt követően ismertették, hogy a helyi tanács helyszíni szemlét tartott és megállapította: Orsika Péter utcanyalást ténykedése nem ütközik törvénybe, Orsika Péter nem közveszélyes. A községtanács határozata alapján Orsika Pétert hagyni kell nyalni. A következő hét végére Orsika valóban elkészült. Azóta az utcát rója sötét öltönyében. Az utcát, amelyen eyszer veresre sebzödött a nyelve.
