Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-06 / 6. szám
J’ucika dörömbölt az öklével a falon, mert Edit a szomszéd szobában lakott, s éppen a fal mellett volt az ágya, mint neki. Edit visz- szadörömbölt, jelezve, hogy vette a megszólítást. — Gyere át! — kiáltotta Jucika. — Miért? — hangzott a kérdés túlról. Csak. Megírtam a novellát. — Várj egy kicsit, Böskénél van a pongyola — mondta Edit odaát. A tizenhatosban tudniillik csak egyetlenegy pongyolája volt a hat derék lánynak — majd húsz évvel ezelőtt történtek ezek a dolgok —, s tekintve, hogy fiúk is laktak a diákszálló másik részében, mindenikőjük használta az igézetes ruhadarabot, mikor kint lötyögött a folyosón vagy a társalgóban, mígnem a pongyola mosása mindig Évára, a tulajdonosra maradt, ki is ritkán tündökölt benne, mert sok udvarlója lévén, a késő esti órákban járt haza. A pongyola pedig a kora esti órák fegyvere volt, s hatan hatféle övét használtak hozzá, mert szerették a változatosságot. Jucika művésznek tanult, és írói ambíciói voltak, meg bájos kis arcocskája, lófarok frizurája, s határozott művészi alapelvei: nem szerette a romantikát meg a szentimentalizmust, hanem inkább a mélyrealizmushoz vonzódott. Színházból kijövet például mindig ilyeneket mondott Károly- nak, aki a kezét szorongatta: — Egészében tetszett, részleteiben nem. — Ml nem tetszett, picikém? — Például az, amikor megölte. Az olyan durva volt. Edit homlokegyenest ellenkező természetű és elviségű leányzó volt, rövidre nyíratta a haját, és élvezte a - fiúk panaszkodását, hogy szúrja a szájukat a nyakán a szőr. „Hadd szúrja“ — gondolta — „az én bőrömet is szurkálja a ti pofátok, ha nem borotválkoztok.“ Edit azt tartotta, hogy az életben is elkel egy kis romantika és szentimentalizmus, s ha erről vitatkoztak barátnőjével, feszt káromkodott, és^ a közönség igényeire hivatkozott. Szeretett csúnya szavakat mondani a kicsike, ropogtatta, ízlelgette őket, persze csak hölgy-, vagy nagyon bizalmas fiútársaságban, s ha férfias természetességgel sikerült kivágnia egy vastag mondást, mindig olyan jóféle öröm lepte el az idegeit, mintha csiklandoznák. Jó kedélyű lány volt, míg Jucika inkább az álmodozó, lelkesülő, szomorkás. Mikor sikerült Böskét kihámozni a pongyolából, magára vette és átlibbent. Jucika az ágyon kucorgott, és az utolsó simításokat végezte a művön, Edit leült az ágyra, rágyújtott és várt. — Jő? — kérdezte — sikerült? — Ilyenkor még nem tudja megmondani az ember. Én csak holnap vagy holnapután tudok biztosat mondani a saját alkotásomról. — Ez mindenkinél így van. — szögezte le Edit. — Érni kell neki. — Az a címe: „A kiskanál“ — Tudod, talán nem is novella ez, a műfaját tekintve, hanem inkább mese. Reális mese. Unom már a tündérmeséket. Az életben nincsenek királyfiak. — Ez a baj — vélte Edit. — Na, de most komolyan. Ha nem leszel komoly, nem olvasom fel. Az olyan sértő. Az ember a vérével írja, és a másik meg nevet, és másutt jár az esze. Becsüljük egymásban a művészt. — Persze. Figyelek. — Szóval: „A kiskanál“. Bár még nem, tudom, nem vagyok benne biztos, lehet, hogy „Kanalacska“ lesz a címe. Mi? Az jobb, ugye? — A cím nem fontos. — De itt fontos. Nagyon fontosl — Jó. Majd a végén megbeszéljük. 5 Siess, mert tízkor vár Péter a presz- szóban. — Péter? Hát megint jársz vele? Még nem is mondtad. — Csak ugratom. — És Kenderessy tudja? — Kenderessynek nem kell mindent tudni. — Látod, Károly már három hónapja vidéken dolgozik, de még nem mentem senkivel, sehová. — Süket vagy te, kisanyám! Olvasd. — Még gondolatban sem tudnám megcsalni Károlyom. — ö meg a gyakorlatban is meg tud. — Fityiszt. Soha. — Olvasd már. — Károly nem ojyan — s ledobta magát a párnára a vékonypénzű lány s író, és átölelte a párnát —, Károly jó fiú... Károly szereti az ő Juciké ját, és nem csalja meg soha. Ezt már elmondtad egypárszor, e zért kár volt áthívnod. Olvasol vagy nem? — Olvasok — ült fel Jucika, s minÍ den átmenet nélkül elkezdte: A kanálcsalád a kredencfiókban lakott. Egy szoba-konyhás lakásuk volt teaszűrőékkel, társbérletben, de néha kitették őket az asztalra, a tányérok eresze alá, és olyankor úgy érezték magukat, mintha verandán lennének“. — Jaj, de jő — kiáltott fel Edit. — Príma kezdés. — Csak, tudod, van azért problémám — komorult el Jucika. — Tudod... izé... hogy nem csupán kanalakról van szó ... — Értem, szóval a szimbolikája. — Nem, nem dehogyis! Hanem, hogy izé... nemcsak kanálról van szó, hanem villákról, meg késekről is, meg kiskanálról.... — Eccájg — mondta Edit. — Igen, de ezzel a szóval nem lehet elkezdeni egy novellát, vagy mesét. — Evőeszköz. — Az meg túl hivatalos. — Az igaz. De akkor mi lehetne? — tépelődött az együttérző barátnő. — Ezt nem tudom én sem — mondta keserűen Jucika. — Pedig valamit kellene. — Megvan — vágta hátba barátnőjét Edit. Adj nevet nekik. Legyenek például Ezüsték. — De vasból vannak. Ez szegény család. Az ezüst olyan polgári szint adna nekik. — Akkor Alumíniumék. Az népies. — Az jó lesz. Jucika kiradírozta a „Kanálcsaládot“, és beleírta a kézirtba, hogy ,,A- _ lumíniumék“, s hozzá is tette boldogan kacagva: — Az első probléma meg van oldva. Angyal vagy, zseni vagy — és megcsókolta Editet. Folytatta a mű felolvasását: „Boldog szegénységben éltek Alumíniumék a kis, sötét fióklakásban, s nevelték gyermeküket, Kiskanalat. Kiskanál csinos, -í karcsú, cseppet sem elhízott fiatal leányka volt, engedelmes, szülőtisztelő, s még nem csókolta meg fiú soha sem, mert Villa bácsi, az édesapja szigorú nevelésben részesítette. Egy üde, májusi napon aztán váratlan dolog történt. Vendég érkezett a gazdáékhoz vidékről, s Kiskanalat éppen az ő kávéjába dugták. A vendég nemcsak kávét ivott, hanem szalonnát, kolbászt is evett és Kiskanál. mikor a vendég kitette a kistányérra, szétnézett a konyhaasztalon. Csöppnyi kis kávé csücsült még a szájacskájában, mert a vendég nem nyalta le, mint a gyerekek, és ettől olyan barna lett az arcbőre, mintha a májusi nap kapta volna le. Kiskanál akkor úgy, barnán szétnézett tehát a konyhaasztalon, mely a világot jelentette számára, s meglátta a vendég szőrös kezében a Bugylibicskát, Bugylibicska 36 éves, életerős és rátarti ifjú volt, csak úgy csillogott a nyele a zsírtól. Csontnyele volt, az éle pedig a borotváéval vetekvő. Bugylibicska is szerelmesen nézett rá akkor, onnan a gazdája kezéből, s a- mikor egy falat szalonnát szúrt a hegyére és a szájához emelte, Bugylibicska kihúzta magát, s mielőtt eltűnt volna a feje a vendég fogai közt, lekacsintott a kistányérra Kiskanál- nak.“ — Szerintem túl gyors a szerelem kifejlődése — állapította meg Edit. Jucika elkomorult, fájdalmasan né- te a papírt. — Nem szabad ilyen simán összehozni őket — fejtegette a barátnő. — Sokkal életszerűbb, ha Kiskatiéinak előbb kelletnie kell magát, vagy az még jobb, ha Bugylibicskában ébred fel először a szerelem érzése, s ő kezdi környékezni a lányt. — De én így akarom, mert így volt. — Mi volt így? — Károly meg én. Mi is így ismertük meg egymást, és éppen ilyen gyorsan szerettünk egymásba. — Az egyedi jelenség, de itt a ti- pikust kell ábrázolni. — Miért mindig a tipikust? Nekem ez így tetszik. — Szerelmes levelet írsz, vagy mű- alkotást? — Igen, ha költő írja, de te prózát írsz. — Nem. Ha Karcsi írja, akkor is lehet gyönyörű szép. Idenézz. Ezt most kaptam tőle. Jaj!.., Sírtam, komolyan mondom, sírtam, olyan szép. Jucika közelebb húzódott barátnőjéhez, két kézre fogta a szerelmes levelet, és duruzsolva, sokkal áttetszőbb és halkabb hangon, mint a művét, olvasni kezdte a levelet: — „Drágaságom, Jucikám! Almásfüzitő. 1955. április hava. Szeretlek. Ezzel kezdem most is drágaságom, mert ezt sohasem lehet megunni. Hogy vagy drágaságom? Készen van már az új kosztümöd? I De szeretnélek látni benne. Oh, bár én csináltathattam volna Neked. De eljön majd ennek is az ideje. Csináltassál, ha van pénzed, új fürdőruhát is, mert jön a nyár, és rengeteget fogunk strandolni, ha én innen megsza- badulok. Csak már szabadulnék. Pedig nem volna ez csúnya hely, de nélküled még Párizs is siralmas len--' ne. Az a baj, hogy nagyon kicsi a város, és most már környékeznek a nők. Különösen a lányos mamák. De én ellenállok hősiesen s azért is 1- rom meg ezt Neked, mert tiszta a lelkiismeretem. Igaz, vasárnap el kellett mennem táncolni egy családhoz, tudod, a Miska bácsiék cipeltek el hozzájuk, mert ők hallani sem akarnak Rólad, mondván, hogy könnyelmű pálya, könnyelmű nő, de én állom a sarat, nekem hiába mondják, ! hogy harminchat éves fejjel, annyi hadifogsággal az ereimben komolyabb parti után kellene néznem, meg i- lyesmik, mert én tudom, hogy csak te lehetsz párom az életben, mert te nemcsak lényed varázsával édesíted meg napjaimat, hanem művészeted varázsával is, drágám. Annál a családnál két eladó lány is volt, de én, noha táncoltam velük, mert muszáj volt, tartózkodtam mindentől, egyáltalában nem szorosan táncoltunk, hanem úgy, ahogy előírtad, laza kerín- gőfogásban a tangót is, pedig a hölgyek szeméből bíztatás áradt felém. Én azonban ilyenkor a fényképedre szorítom a kezem, mely mindig ott van a briftasnimban a szívem fölött, s ellenállok a gonosznak. Ebben a nehéz harcomban megerősít nagyon az 1 - a tudat, hogy te is így teszel, drágaságom, Pedig néha nagyon nehéz ám az élet Nélküled, és tudod, az embernek vére is van, és áprilisban a vér tüzel. De akarata is van az embernek és az akarat le tudja láncolni a vért. Mit csinálsz, hogy érzed Magad drágaságom? Irtál-e valamit az utóbbi időben? Még mindig nem megy ki a fejemből az a múltkori gyönyörű meséd vagy mesenovellád, amelyik a Kispárnáról meg az öreg Dunyháról szólt. Ugye, hogy a mi szerelmünket írtad meg abban? Ugye, csak nekem nem akarod bevallani, de én megérzem, mert olyan szép.“ — Látod, én is mondtam neked, hogy 16 írás — szakította félbe Edlt.^ — Most már nekem is kezd tetszeni — mondta Jucika mosolyogva —, de akkor elégedetlen voltam vele. Van az úgy, hogy az ember később' szereti meg a művét. Jucika az ölébe ejtette a levelet és álmodozó, réveteg pillantását pedig E- ditre emelte. — Mit gondolsz? — kérdezte elgondolkozva. — Jó az, egészséges az, ha az élet ennyire beszüremlik a műbe? — Milyen élet? — A szerelmi élet. Vajon az igazi nagyoknál is megtalálható ez? — Áttételesen — mondta Edit. Jucika csak bólogatott. „Ez a legnehezebb — gondolta — az áttétele- zés.“ Százharminc éve született P. O. Hviezdoslav Százharminc évvel ezelőtt 1849, február 2-án született Pavol Országh Hviezdoslav, a szlovák líra legnagyobb alakja. Iskoláit Miskolcon, Keümarokban és PreSovban végezte. Egy ideig jogászkodott, később aztán teljesen az irodalomnak élt. Urat költeményeiben elsősorban a természetet ünnepli. Számtalan bibliai tárgyú kisebb-nagyobb elbeszélő költeményt írt. Elbeszélő költeményei, az Eüo Vlkoltnsk?, a Gábor Vlkolin- sk? és A vadőr felesége (Hájnikova ISena) a szlovák irodalom remekművel Bibliai tárgyú verses tragédiáját, a Herodes és Herodiaci a költő életében nem méltatták jelentőségéhez mérten. később azonban többször bemutatták ezt az alkotást, s ma is mint a szlovák dráma alapkövét tartják számon, és tdő- ről-idóre műsorra tűzik színházaink. Hviezdoslav kitűnő fordító volt. Fordította Shakespeare-t, Mmkiewiczet, Slowackit, Puskint, Lermontovot, a magyar Irodalomba! Petőfi Sándor és Arany János költeményeit, és 1906- -ban átültette szlovák nyelvre Madách Imre nagy művét, az Ember tragédiáját is. Számunkra elsősorban mint az üzenetváltás költője él. Nagy költőhöz méltó szavakkal üdvözölte Ady Endre Jakobinus da- lá‘. Élete alkonyán is éberen figyelte a világ eseményeit, és a Véres szonettek című versciklusával, akárcsak Ady Endre vagy Babits Mihály, ő is tiltakozott a háború iszonyatos és értelmetlen pusztítása ellen. P. 0. Hviezdoslav A vadőr felesége Mtröl s hogyan gondolkodott Mihály? Mi mindent forgatott — tervezett örömmel — fejében? Milyen tervekkel és milyen nyomon indul el a jövőben? Amíg lépkedett az Ismert csapáson, kigondolt mindent. Elég annyi: gyorsan, vidáman haladt az országút porában. Meg nem állt sehol sem egyetlen percre. Tarkója verítékben? Oda se neki? Csak rohanna, mintha csak kergették volna. Bizonyosan háborgó lelke mélyén a dúló harc okozta, A nap útsa kurtábbra vált, elült a hö, a por leszállt. Nyugat felöl már könnyedén földnek támaszkodott a fény. XXX De mindez nagyon mit se számít — tudjuk gyorsan fut a világ így ts — Az erdésztől miként távozott s hogyan készül épp a szolgálatra, veríték —. csöppjelt.... Tartóztatták még vissza, mondván, le nem ég a háza titokban/?) XXX Be is fészkelte magát menten. Kalitkából szökött madár, nem szükséges ám itt az áldás, nem szükséges fölavatás sem. A kerék bármilyen ügyes, játékos, fürge és mozgékony jószág s bár százszor jár az úton, rá nem talál régi nyomára, mint Mihály most, olyan biztosan új életének vágányára Mit ki nem állt szegény, amíg a régi házat tatarozták, ura mielőbb lenni vágyott, s míg rendbehozták, meddig eltartotti S nem akart holmi összetákolt farkasoknak való tanyát sem. XXX Estéré, hogy elcsöndesült a kopácsolás s a többi zaj, fűrész-sikoly, fúró-sikoly, az erdő alá is kilépett, onnan jól látni a házat, s elismerte: a munka jól megy. Ennyi már kész. Ennyi maradt még, és kalyibájába be sem tért éjjelre, ott ágyazott meg, félig kész kis házikójában, mintha csak attól tartana, hogy éjjel valaki besurran, és őt, Mihályt, kizárja onnan. Végre a háznak nincs hibája, olyan volt, amilyennek vágyta. A ház nyújtogatja nyakát. Belül ts rendbeszedte gyorsan, ajtó mellett almáriom van, s rajta, díszítésnek, ráma. XXX Elégedett volt. Ámde voll még egy gondolata eközben, az táplálta forró szivében amerre járt, ahol megállt. Egy csillag lér' ~áett előtte, terveit titkon azzal szőtte. , Cselényl László fordítása
